Sok ezer évvel ezelőtt létezett a Bula királyság. Hatalmas, sűrűn lakott birodalom volt. Népe marhahúst és birkahúst evett, tehén- vagy kecsketejet ivott. Gyümölcsfa alig akadt a királyság területén, s ami akadt, az is mind a királyi palota kertjében nőtt. Gyümölcsöt csupán a király, meg a miniszterei ehettek.

A király fia Aku, a fiatal herceg, hallott arról, hogy Rivuda, a hegyi isten sok magot őriz, amelyekből földbe vetve finom gabona sarjad, s ha a termését megfőzik, kellemes az íze.
Úgy vélte, jó volna, ha a Bula királyság népe is ehetne ebből a gabonából. Elhatározta, hogy személyesen keresi fel Rivudát, és szépen megkéri, adjon neki a magvakból.

Elmondta ötletét apjának és anyjának. Ők tudták, Rivuda lakhelye messze van, ha a herceg meg akarja valósítani tervét, kilencezer lit kell megjárnia, kilencvenkilenc hegycsúcsot kell megmásznia, kilencvenkilenc folyón kell átkelnie. Féltették a herceget, és azt tanácsolták, hogy ne menjen a hegyi istenhez. A herceg azonban nagyon szerette volna megszerezni a magokat, és akárhogy próbálták lebeszélni, nem hallgatott szülei szavára. A király és a királyné látva, hogy a herceg hajthatatlan, húsz harcost rendelt mellé.

Aku herceg a húsz harcossal útnak indult.

Megmászták az égbe nyúló hegycsúcsokat, átkeltek hatalmas folyókon, ám a harcosok sorra pusztultak, egyik a másik után. Némelyik a vad hegyi törzsek áldozatául esett, másokat mérges kígyó mart meg, többet tigrisek téptek szét. A kilencvennyolcadik hegycsúcs és a kilencvennyolcadik széles folyó után a herceg magára maradt, mindegyik harcos kidőlt mellőle.

Aku herceg a lovát száron vezetve vágott neki a következő hegynek. Már a csúcs közelében járt, amikor szél támadt, szakadni kezdett az eső. Aku barlangba húzódott, lovához bújva várta a zivatar végét.

Amikor kiderült az ég, Aku tovább is száron vezetve lovát, felkapaszkodott a hegycsúcsra. Különösnek találta, hogy a csúcson a nap izzott, mint a tűz, és nyoma sem volt az iménti felhőszakadásnak.

A csúcson magas tiszafa alatt öregasszony üldögélt, gyapjúfonalat sodort. Aku odalépett hozzá, illendően köszöntötte, és megkérdezte, merre találja meg Rivudát, a hegyi istent. Az öregasszony tetőtől talpig végigmérte Akut, és egy szót sem szólt, amíg Aku nem mondta el neki miért keresi az istenséget. Tűnődött kicsit, majd így szólt:

– Rivudát könnyen megtalálod. Menj le a völgybe, kelj át a folyón. A szemközti hegyoldalban vízesés van. Rivuda abban lakik. Akkor jön elő, ha háromszor a nevén szólítod.

Az öregasszony nem volt más, mint a Földanya. Megindította a herceg jószándéka, s azért jött, hogy a segítségére legyen. Aku köszönetet akart mondani neki, de az öregasszony eltűnt.

Aku átkelt a kilencvenkilencedik folyón, s a hegyoldalban megpillantotta a vízesést, amely dübörögve zúdult alá a hegytetőről. Aku megállt, mély tisztelettel köszönt, és így kiáltott:

– Szeretve tisztelt Rivuda, szépen kérlek, gyere elő! A segítségedet kérem!

A harmadik hívásra vénséges öregember – épp akkora volt, mint maga a hegy – lépett elő a vízesésből. Hófehér szakálla úgy esett alá a hegycsúcsról, mint a vízesés.

– Ki szólít engem?

Az öregember előrehajtotta a fejét és meglátta Akut.

– Te vagy az?! Ki vagy te? Honnan jössz? Mit akarsz?

Aku meghajolt.

– Mélyen tisztelt isten, Bula királyság hercege vagyok. Hallottam, hogy neked sok gabonád van. Kérve kérlek, adj nekem valamennyi magot, hadd vigyem haza, hogy a népem is ehessen gabonát.

Aku ismét meghajolt.

– Micsoda! Magvakat?!

Az öregember kedélyesen felnevetett. A nevetéstől megrázkódott a hegy. Az öreg így folytatta:

– Kedves herceg, tévedsz. Nekem nincs gabonám. A gabona Kabulénak, a kígyókirálynak a birodalmában van. Ott találod meg, amit keresel.

Aku megkérdezte Rivudát, hol lakik a Kígyókirály, és hogyan lehetne tőle gabonát szerezni.

Rivuda elkomolyodott.

– A Kígyókirály nem lakik messze. Jó lovon hét nap és hét éjszaka alatt odajutsz. De figyelmeztetlek, a Kígyókirály kegyetlen és csalárd. Eddig sohasem adott a gabonájából embereknek. Sokan akartak már tőle gabonát szerezni. Akik megpróbálták, azokat kutyává változtatta és felfalta. Ha odamész, meglehet, téged is kutyává változtat, és a lakomája leszel. Nem félsz tőle?

– Nem. Semmitől se félek, ha megszerezhetem a magvakat – válaszolta Aku.

Rivudának tetszett a herceg elszántsága. Aprólékosan elmagyarázta, milyen út vezet a Kígyókirályhoz. Nem győzte hangsúlyozni:

– Kérni, hiába kérsz tőle. Az egyetlen mód, hogy ellopod a magvakat. Az őszi aratás után a Kígyókirály zsákokban a trónja alá rakatja a gabonát, és őrök vigyáznak rá. Ahhoz hozzá nem férsz, csak egy esetben: minden évben az aratási áldozat napján, amikor a nap az ég legmagasabb pontján ragyog, a Kígyókirály meglátogatja a Sárkánykirályt a hegytetőn.
A látogatás annyi ideig tart, ameddig egy tömjénrudacska leég. Az őrök ezt a rövid időt kihasználva szundítanak egyet. Ez az egyetlen alkalom rá, hogy ellopd a gabonát.

Rivuda aprócska tárgyat vett elő kebléből, átnyújtotta Akunak.

– Túl vén vagyok ahhoz, hogy sokat segíthessek – mondta –, de itt egy varázserejű gyöngy, neked ajándékozom. Ha bajba kerülsz, vedd a szádba, a gyöngy segítségével olyan gyorsan száguldasz, mint a szél.

Aku köszönetet mondott. Rivuda még egy tanáccsal szolgált:

– Ha a Kígyókirály kutyává változtatna, gyorsan fuss kelet felé. Saját hazádba csak akkor térhetsz vissza, ha egy lány beléd szeret, akkor visszaváltozol emberi lénnyé. Indulj, fiam, jó szerencsét!

Aku nagyon lassan haladt a lovával. Két napig úton volt, majd ugyanannyit pihent. Nyáron indult el Rivudától, ősz lett, mire megérkezett. Ereje visszatért közben. A pihenő napokon kiheverte fáradalmait. A Kígyókirály birodalmában már betakarították a termést. Határtalan mezőkön csak tarlót látott. Aku Rivudától tudta, hogy a Kígyókirály melyik hegyen lakik. A hegy lábánál leszállt a lováról, leemelte róla szárított élelemmel teli zsákját. Leszerszámozta a lovat, hogy az immár szabadon visszatérhessen hazájába, maga pedig hátára vette az elemózsiás zsákot, s megmászta a király barlangpalotájával szemközti csúcsot. Sziklabarlangban vert tanyát, éppen szemben a Kígyókirály palotájának bejáratával. Csupán széles, mély vízmosás választotta el tőle. Száraz fűből ágyat vetett magának, és miközben heverészett, láthatta mi történik odaát.

Az aratási áldozat napján dél körül csengő-csilingelést hallott. Látta, hogy a Kígyókirály testőrei kíséretében a hegycsúcs felé indul. A király magas volt, pikkelyes ruhát viselt, amelynek szegélyén számtalan apró ezüstcsengettyű jelezte jövetelét. Aku kimászott barlangjából, a vízmosáshoz rohant, futott, ahogy a lába bírta. Átvergődött a vízmosáson, odaért a Kígyókirály barlangjának bejáratához. Úgy volt, ahogy Rivuda mondta: az őrök valamennyien aludtak. Aku be akart lépni, ám akkor meghallotta a csengettyűk hangját. Az őrök talpra szökkentek. Aku megértette: letelt az idő, amely alatt elég egy tömjénrudacska, és a Kígyókirály visszafelé közeledik. Megrémült, búvóhelyet keresett egy bokorban.

Addig lapult a bokorban, amíg a Kígyókirály nem tűnt el a palotában. Csalódottan tért vissza barlangjába. Nemcsak lopni nem tudott a gabonából, de a terembe se jutott be, ahol őrizték.

Hosszú idő elteltével mosolyra derült. Kieszelte, hogy kötélen lendül át a vízmosás másik oldalára, s ily módon rengeteg időt nyer. Levetette gyapjúöltözékét, felfejtette, majd kötelet sodort belőle.

Elérkezett a következő aratási áldozat napja. A Kígyókirály két testőr kíséretében elindult a hegycsúcs felé. Aku a nyakába kapta üres élelmiszeres zsákját, és a királyi barlanggal szemközti fához futott, amelynek kinyúló ágára az éjszaka leple alatt odakötötte a kötelet. Egyetlen lendülettel a király barlangjánál termett.

Odabent gyér fényű örökégő lámpák világítottak. A nagy csarnok közepén emelvényen arannyal díszített szék állt. Több őr az emelvényen, mások meg előtte aludtak. A Kígyókirály gabonája ott volt az emelvény alatt, zsákokban.

Aku átlépte az alvó őröket, és nesztelenül odaosont. Kinyitott egy zsákot, s töltött belőle a magáéba. Ismét átlépte az őröket, elindult kifelé, azonban véletlenül hozzáért az egyik alvó őrhöz. Az őr felriadt, kiáltására két másik őr talpra ugrott, elállták Aku útját, ő hirtelen árpamagvakat vágott az arcukba, és amíg azok visszahőköltek, Aku kirántotta tőrét ledöfte az egyik őrt. Nekirontott volna a másiknak, amikor a többi őr körülvette. Aku még egy őrrel végzett, és nyakába szedte a lábát. Zavarában rossz irányba fordult, a barlanghoz közeledő Kígyókirályba ütközött és elesett, a Kígyókirály és testőrei közé szorult. Oldalra, a vízmosás irányába szökkent, és szájába kapta a varázserejű gyöngyöt. Ekkor a király hangos, gúnyos nevetésben tört ki, az égre mutatott. Nyomban égzengés támadt, villámok csapkodtak Akura, és Aku sárga kutyává változott.

Aku hirtelen nem tudta mit tegyen. Eszébe jutottak Rivuda szavai, és futásnak eredt. Mintha szárnya nőtt volna, átrepült a vízmosás és több hegy fölött. Nyomában egyre dörgött, villámlott.

A következő év tavaszán a sárga kutyává változott Aku nagy folyó mentén haladva rátalált Louroura. Sehol se látott gabonával bevetett földeket. Az uralkodó palotájának kertjében állt néhány gyümölcsfa, különben csak fű nőtt mindenhol, s mindenütt tehenek és birkák legeltek.

Aku már tudta, hogy az uralkodót Kenpangnak hívják, és van három gyönyörű lánya. A legidősebbnek Zetang, a középsőnek Hamucuo, a legkisebbnek Eman a neve.

Eman volt a legszebb, a legokosabb hármuk közül. Eman szerette a jó embereket, a kutyákat, a macskákat, a madarakat és a virágokat. Aku úgy emlékezett rá, hogy Rivuda szerint csak Eman oldhatja fel őt a varázslat alól.

Kószált a palota körül, és meglátta Emant. Eman virágokat szedett a kertben. Aku a szájába kapva Eman szoknyáját a farkát csóválta. Eman leguggolt, megsimogatta a fejét, kedvesen beszélt hozzá. Aku Emanra függesztette szemét, jobbra-balra forgatta fejét – a nyakában lógó elemózsiás zsákra akarta terelni a lány figyelmét.

Eman azt gondolta, a kutya arra kéri, szabadítsa meg a zsáktól. Levette a zsákot, megnézte mi van benne. Nem tudta, honnan származnak, s mire valók a magvak. Aku mellső lábával gödröt kapart a földbe, és jelezte a lánynak, hogy szórjon bele magot.

Eman megértette, mit kíván a kutya. Aku lyukakat ásott, a lány pedig mindegyikbe magokat szórt. Elvetették az összes magot.

A jólelkű Emannak nagyon megtetszett a kutya, úgy találta, hogy a kutya szeméből mély érzés sugárzik. Hazavitte magával, és attól kezdve a kutya mindig mellette maradt. Gyakran megnézték az elvetett magokat, Eman kíváncsi volt rá, mi nő ki belőlük. Látták, hogy sarjadzik az árpa, hogyan hajt levelet és hogyan érik a kalász.

Ősz lett, a kert gyümölcsfái beértek, a tehenek és a birkák kövérre híztak. Annak is eljött az ideje, hogy az uralkodó férjhez adja leányait.

Az uralkodó táncmulatságot rendezett a palota kertjében, meghívta a környékbeli gazdag családokat. Az uralkodó meg akarta ünnepelni a ragyogó termést, és méltó vőlegényt kívánt választani három lányának.

A mulatság résztvevői nem fogytak ki az énekből, jókedvűen táncoltak. Ahányszor csak Eman beállt a táncolók közé, Aku mögötte termett és felágaskodott, mintha ő is táncolna. Mikor Eman abbahagyta a táncot, Aku akkor is a közelében maradt.

A vendégsereg nagyon kellemesen érezte magát. Táncoltak, vigadoztak, majd a legények körülülték az uralkodó három lányát. A lányok gyümölcsöt raktak a ruhájuk kivágásába, belefogtak a kuocsuang táncba. Férjet kellett választaniuk.

Az első tánc végén a legidősebb lány, Zetang, kiválasztotta magának az egyik helybéli előkelőség fiát, nekiadta a gyümölcsöt, és attól kezdve együtt táncoltak, majd Kenpang elé járultak.

A második tánc végén a középső lány, Hamucuo választotta ki férjéül egy nemzetségfő fiát, aki apja tisztének várományosa volt. A hagyományoknak megfelelően Hamucuo átadta neki a gyümölcsöt, és táncolva mentek Kenpanghoz.

Emanra került a sor, ő azonban nem talált magának kedvére való fiatalembert. Nem mintha az ifjak szegények, vagy csúnyák lettek volna, mégis, valami hiányzott belőlük, Eman maga sem tudta, mi.

Emanról sugárzott a szépség, tudták, milyen okos, milyen jó természetű, és az ifjak valamennyien szerették volna feleségül venni. Amikor látták, hogy Eman a kuocsuang harmadik fordulója után sem választ közülük, sértetten összesúgtak:

– Vajon milyen férjet akar ez magának?!

Eman eljárta a negyedik táncot is, látta, hogy kutyája bánatos szemmel nézi a körből. Hirtelen ötlött az eszébe, mi lenne ha a kutyával maradna barátságban, mint valamelyik ifjúval házasságra lépjen. Eltáncolt a kutya mellett, előrehajolt, s a keblébe rejtett gyümölcs a kutyára esett.

A hagyomány szerint ez szégyenletes dolog volt. Eman megsemmisülten állt, magát hibáztatta az ostoba gondolat miatt bekövetkezett ügyetlenségéért.

Az ifjak gúnyolni kezdték. Azt kiabálták:

– Eman a kutyát választotta férjéül!

Eman apja nem olyan ember volt, aki elviselte volna, hogy méltóságán csorba essék. Hallva az ifjak sértő megjegyzéseit, dühbe gurult, kijelentette, hogy Eman nyilvánosan megszégyenítette, ezért nem méltó rá, hogy a leánya legyen. Maga elé hívta Emant.

– Mert férj helyett ország-világ előtt a kutyát választottad, azonnal elhagyod a házam a kutyával együtt, és többé ide nem térhetsz vissza!

Eman úgy érezte, megszakad a szíve. Arcát elborították a könnyek, sírva indult el az árpaföld felé. A kutya szorosan a nyomában haladt.

Az árpakalászok éretten bólogattak. A lány egyre zokogott.

A kutya megszólalt:

– Ne bánkódj tovább, te drága lány.

Eman abbahagyta a sírást, és a kutyára meredt. A kutya folytatta:

– Ne légy szomorú, ne félj semmitől! Ember vagyok, nem kutya.

Eman kételkedve rázta meg a fejét.

– Ha valóban ember vagy, miért vagy kutya?

Aku így felelt:

– Hallottál már a Bula birodalomról? Annak a hercege vagyok. A népem még sohasem evett gabonát. Elhatároztam, hogy szerzek a Kígyókirálytól vetni való magot. Már nálam volt a mag, amikor a király visszatért. Haragjában kutyává változtatott. De visszaváltozhatok emberré – mondta elszántan és bizakodóan Aku.

Eman az érett gabonára, majd az előtte álló kutyára pillantott. Szempilláján még könnyek ültek, de az arca sugárzott az örömtől.

– Boldogok leszünk, ha visszaváltozol emberré – mondta. – Az emberek nem csúfolnak többé, nyugodtan élhetünk. De mikor lesz az?

– Mielőtt a Kígyókirályhoz mentem, jártam Rivudánál is. Ő azt mondta, szerencsétlenségemre kutyává leszek majd, és csak akkor változom újra emberré, ha találok egy lányt, aki belém szeret.

– Én szeretlek téged – mondta Eman. – Miért nem változtál hát vissza emberré? Ha visszaváltozol, mindent megteszek, amit kívánsz.

– Ha igazán szeretsz, gyűjts össze minden érett árpaszemet. Töltsd a magot a zsákba, a zsákot pedig akaszd a nyakamba. Én rögtön elindulok haza. Az út mentén elvetem az árpamagokat. Így jobban tudsz követni. Amikor olyan helyre érsz, ahol már nincs árpa, ott megtalálsz újra emberként.

Eman bólintott, felemelkedett és elindult, hogy összegyűjtse a gabonaszemeket. Nagy darabot leszakított a ruhájából, zsákot varrt belőle, megtöltötte árpával és Aku nyakába akasztotta. Arra kérte Akut, menjenek együtt, de Aku nemet mondott.

– Ebben az alakomban nem mehetek veled, nem tudom elviselni, hogy ilyennek láss. Ha szeretsz, gyere utánam!

Eman megölelte, megsimogatta Akut. Aku hirtelen kitépte magát Eman karjaiból, s a folyópart felé szaladt, aztán a síkságon folytatta útját. Időről időre megállt, gödröt kapart a puha talajba és elvetett néhány szem magot. Erdei gyümölcsöt evett, hogy éhségét csillapítsa, szomját patakvízzel oltotta.

Eman az úton ment, messze Aku mögött. Amikor elindult, még csak az elvetett magvak helyét látta, később látta a hajtásokat, a leveleket, a kalászokat. Erdei gyümölcsöt szedett, hogy éhségét csillapítsa, szomját patakvízzel oltotta éppen úgy, mint Aku.

Eman nem tudta, mióta van úton, fél éve, vagy hosszabb ideje. Már beérett az árpa és a fák levelei hullani kezdtek, amikor emeletes házakat pillantott meg: várost a messzeségben. Szívét öröm töltötte el, érezte, nemsokára megérkezik kedvese otthonába. Csizmája az úton leszakadt a lábáról, ruhája elrongyolódott, testét por lepte, de a szíve és az arca olyan tiszta és szépséges volt, mint azelőtt.

Eman átlépte a főváros kapuját. Nem látott árpát, de látott szép épületeket, fákat, virágokat. Végigment a főutcán, a palota felé, belépett a palota kertjébe, s a kutya elébe szaladt. Eman kinyújtotta a kezét. Sűrű, fehér füst szállt fel, és azon a helyen, ahol imént a kutya volt, Aku herceg állt. Kilépett a füstből, és karjába zárta Emant.

Aku bemutatta Emant apjának és anyjának. Ők sírtak örömükben. Szerették fiukat és a jószívű, szépséges Emant is.

Még aznap este megtartották a lakodalmat.

Az árpa a Louroutól Bula királyságig húzódó sok ezer li hosszúságú úton megtermett már, és az emberek annyi árpát ehettek, amennyit akartak.

Sokan csak azt látták, hogy az árpamagot valamikor sárga kutya ültette, s a mag olyan értékes kinccsé vált, mint az arany, de nem tudták, hogy a sárga kutya maga Aku herceg volt. Azt hitték, megszánta őket az istenség, és elküldte a kutyát, vigye el nekik az árpamagot. Minden évben, hogy kifejezzék hálájukat az istenségnek és a kutyának, aratás után, amikor új campát esznek, árpalisztet gyúrnak bele, és először a kutyáknak adnak belőle. Ezt a szokást mind a mai napig országszerte betartják.

tibeti népmese