Tompa Mihály:
Kél s jár a nap dicső fenséggel,
Sugárait lövelli széjjel,
E millió arany csatornán
Fényt, életet s bőséget ontván.
Midőn leszáll ágyas házába,
A halovány hold lép nyomába,
S az éjszakában felragyognak
Seregei a csillagoknak.
Mérhetlen a szám és a távol,
Honnan titkos lényök világol…!
Törvény, rend és erő mivolta
Nem változott s egy kezdet óta…
– Mily nagy s örök a menny!

A rét mosolyg, – a zsenge zöldbe
Virító himzet van beszőve;
Bornak, kenyérnek szülő anyja:
Halom s tér áldásit mutatja.
Itt kútfejek buzognak, s a fák
Virággal és gyümölccsel rakvák;
Ott szárnyas röppen, csörtet a vad
A vadonban, melyet szél zaklat;
S mig a tenger szűk medencében
Forr, hánykolódik szörnyüképen,
Hogy reng, zúg a mélységes padlan:
… Hegyek megállnak mozdulatlan.
– Mily dús, kies a föld!

És ami csak van e világon
Nagy, szép, erős: nézvén, csudálom
A föld kincsét, az égnek titkát…
S gyönyört ád minden, mit szemem lát!
S van-é magasztosb érzet ennél:
Hogy míg szemem lát, lelkem eszmél,
És fent s alant röpítve szárnya:
Megy tartományról tartományra.
S a szót, mit a mindenség hallat,
– Szólván, mint a vész, vagy fuvallat –
Megértem, és a hang szivembűl,
Élő beszédben visszazendűl…
– Mily boldog az ember!