Jázmin és olaj

Napsugarak az erdőben.

A mítosztalan valóság magatartása a derű. A derű a meg nem zavarható tiszta üresség. Arról ismerem fel, hogy nincs zenéje. Mert nincs ellenállása. Transzparens. Önmagán az egészet átereszti. Amikor a lélek a valóságba lép, megfoghatatlan lesz és meghatározhatatlan. Amikor a káprázaton teljesen kívül van, vagyis amikor a varázslatból kimászott és fejét kidugta és látja, hogy itt nincs semmi és ez a semmi ő maga és itt van itthon, mert ez a valóság és itt nincs többé látomás és mítosz és zene és sors és tükör. Itt lakni annyi, mint derű. Ez a létezés teljessége. Úgy is meg lehet fogalmazni, hogy csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok.

Amikor a derűt elvesztem, meg kell zavarodnom. Ez az, amit az Upanishadok abhimana-nak hív. Az őrületszerű megzavarodás. Böhme turba-nak mondja. A zavaros homály. Megtört létünk imaginációja. A káprázat és a mítosz és a zene.

Kicsoda és milyen módon és milyen fokon valódi? És mit jelent valódinak lenni? Effektív módon létezni. A szavakat beváltani. A mindennapi kötelességet megtenni. Az óra követelményét felismerni és megtartani. Új és nagy mérték. Kicsoda milyen mértékben tudott átvalósulni és megvalósulni. Nem úgy általánosságban. Ténylegesen, minden órában, nem elvileg, hanem konkrétan itt és most és ma. Nem nagy szájjal beszélni róla, és hirdetni és írni róla és szónokolni. Ez svihákság. Ha az ember ezt a kérdést bárkinek fölteszi, máris lemérte. Ki az, aki maximálisan önmagát megvalósultnak tarthatja, nincs adóssága és nem tartozik sem a más, sem a maga létének és nem tévelyeg állétezések zavarában. Ki az, aki a turba-ból kimászott? Önmagát mindenkinek meg kell valósítania.
Alku nincs. Ebben az átvalósulásban a tükör a varázslat, ami a világ, a jázmin és az olaj, a káprázat. Valódinak kell lenni. Létemet az utolsó fillérig be kell váltani. S mivel az egyetlen valóság Isten, hozzá hasonlóvá kell válnom, minden egyéb elporlad és elmúlik és az enyészetben eloszlik és amikor az ember meghal, csak azt viszi magával, ami valódi, a többi a nemlétezőben marad. Csak azt vihetem át, ami tiszta. Amit, ha megkopogtatok, cseng.
Ami üres és így meg nem zavarható. A derű. Megfoghatatlan és meghatározhatatlan.

Ezt az új nagy mértéket megkísérlem önmagamra alkalmazni. Az élet arra való, hogy az ember belőle valami nagyot csináljon. Egyébként nincs értelme. A derű a kedély dolga és nem az ösztöné. Az ösztön az elkorcsosult és leszűkült intelligencia, állativá lett létünket tartja fenn. Intelligencia, hogy hol, mikor, mit kell hazudni. Az ösztön teljes egészében praktikus, földi életre való, ami mögötte van, mindig az én és gondja, a táplálék, a biztosítás, a jó szimat. A kedély nem praktikus, hanem Mária-tulajdonság. Nem alkalmazkodik. “Kevés dologra van szükség, talán csak egyre.” Az ösztön túr, ás, fut, liheg, öl, eszik, emészt, keres, szaglál, támad, szorgalmatos az élet dolgaiban. A kedély a Mester lábainál ül és elfelejti, hogy ebédet kell főzni, és a gyerekek sírnak és a tehén az istállóban bőg és ki kellene seperni és az edény elmosatlan és a kancsóban nincs víz, mert kevés dologra van szükség, talán csak egyre. Jázmin és olaj. Nem főzhetek belőle főzeléket és nem gyűjthetem takarmánynak. Az ösztön háborog, de a kedély az olajfa alatt ül és tudja, hogy csak erre az egyre van szükség. Ez a bizalom és a hit és a béke és a világosság túlsúlya. Ez az idill. Ösztön állandó turba. A kedély egy csepp az üdvözültségből. A kedély a lélekben ül, angyal, mindig nő, leány, jázminfehér bőre van és leheletének olajillata. Beatrice és Dulcinea, néha Puck, néha Antigoné. Nincs irtózatosabb, mint a sötét kedély. A turba. Mikor Lady Macbeth, vagy Goneril. A kedély kék, mint az ég májusban a virágzó jázmin fölött. A kedély ellensége az ösztön, a nyargalás, a gond, a nyüzsgés. A kedély az emberi léleknek az a része; amelynek az üdvvel állandó kapcsolata van. A kedélynek nincs mítosza és nincs zenéje és nincs tükre. Ő maga a tükör. A sorsból kinyúlik. Rajta tudom megnézni, kicsoda milyen mértékben valósult át. Akiben az ösztön erős, az okos és lohol és jóllakik és seper, vizet hord és siet. A káprázatban él, mint a többi sötét állat és nem tudja, hogy mindez fölösleges. Csak egyre van szükség. Aki az olajfa alatt ül és elbámul, az átvalósult. Nem fél, hogy éhen hal. Nem akkor vagyok valódi, ha ösztönömmel, hanem ha kedélyemmel élek.
Az ösztön mindig gondoskodik, a holnap, a holnap. Mit együnk, mit igyunk. A kedély ideje a pillanat. Virágzik.
A misztériumot éli, amikor az, ami a legbelül van, kifordul. Jázmin és olaj. És csak a pillanatban való teljes jelenlétből fakad valódi jövő. Az az idő, amit az ösztönben élek, elporlad a semmiben. Amit a jázminbokor tövében töltök, az megmarad. Ahogy a zene megmarad és a mítosz megmarad és a varázslat megmarad.

Minden matematikai műveletnek létezésművelet felel meg. A számok művelete a gyökérművelet, mert a szám a legelső varázslat, a legelső tükör. Azon a helyen, ahol a valóság és a káprázat elhajlik, ahol a kettő a bűnbeeséskor eltörött, áll a szám. A differenciálás megfelel annak, amit individuációnak hívnak. Mindig egyénibb vagyok, sokrétűbb és árnyaltabb és összetettebb. Az integrálás az, amikor mindig általánosabb vagyok és egyszerűbb és tömörebb és egyértelműbb. Az átvalósulás művelete a mathézisben eddig ismeretlen, a differenciálás és integrálásnál alapvetőbb és elemibb, talán ez az, amit keresnek, de még nem találtak meg, ez a megvalósulás (megvalósítás) művelete. Csak az alkímia tud róla. A megváltásművelet. Ez az, amikor szimultán a minőségtelen szellemben élek és üres vagyok és semmi és Ungrund és infinitezimális, de ugyanakkor a káprázatban és a varázslatban és tele vagyok és a bőség vagyok. Az ismeretlen művelet az átvalósulás művelete. Amikor létemet beváltom. Effektív leszek. Amikor jelen vagyok s amikor az, amit élek, megmarad. Ezért marad meg a mítosz és a költészet és a festmény és a zene. A rigó éneke. A diófa. A jázmin és az olaj.

Amikor a nap a Rák jelébe lép, június huszonegyedikén, a fülemüle azonnal elhallgat. A rigó néhány nappal később. Ha az idő hűvösebb és esős, még július nyolcadikáig énekel. A levendula virágzik. A fák elérik legnagyobb lombsűrűségüket. Az erdei réteket a rezgőfű borítja el. Az érlelés kezdete. A kakukk már nem szól.
A nyár hangja más, mint a tavaszé. A mámor elmúlt. Nem a zene, hanem a festészet ideje. A mámor elmúlik, de a csoda megmarad. Alles stehet im Wunder. Átvalósulni nem befejezhető mű.

Hamvas Béla

Forrás: Hamvas Béla – (a ‘Silentium’-ból)
Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: