Fák

This is not an essay
this is a poem
from You
for You
and
to You

Fák.

Talán nem éppen csak az emlékekkel való elteltség és nem a sóvárgott jövőre való várakozás, amikor az ember a maga egészében eltolódik a jelenből, a múltba süllyed, vagy még el nem érkezett időben él, de nincs jelen sem a múltban sem a jövőben, éppen úgy, ahogy nincs a jelenben, alája merül, vagy ami ugyanaz, föléje emelkedik; van nap, hét, ennél hosszabb, egész korszak, hogy befogadásra képtelen, csak saját színültig teltségén ring, mint egy csónak. Egészen más tájban él; a félmámor egy faja, sokszor nem is fél. A bódultság oka sohasem tudott, sohasem tudható, talán nem is egy oka van, talán nem is ok kell hozzá, talán maga szerzi okait, talán maga okozza önmagát. Nincs benne fény, nincs homály, mert a tárgyak éjszaka is égnek, sűrű, tompa, mélyről jövő ragyogással, a szín egyszerre a világ tulajdonsága lesz, nem felszíne, belülről árad a forma, az érzéki test kiterjedése nem kihűlt dísz. Az élet nem folyik, hanem árad, önmagában lüktet, lassú, nyugodt lüktetéssel, mint egy édes, sötét, kábító folyadékba merülve.

Érzékelés, képzelet elválaszthatatlan – man dichtet schon, wenn man erlebt, egyik a másikon szépül és gazdagszik. E mély kék színek nincsenek sehol, vagy csak voltak, vagy csak lesznek, – vörösek, mint a csillagtalan éjszakában távoli völgyekben égő fáklyák, – a fekete olyan, mint egy bársony kígyó, amely az embert puha melegével befonja, képtelen hegyet, folyót, eget másképpen felfogni, mint ölelést.

Szüntelenül áramló hullámzás, de folytonosan emelkedőben, mint a dagály: mindig jobban elrejti, mélyebben borítja el azt, amit nem lehet annyira elfedni, hogy ne ragyogjon át. Cselekedni nem lehet, mert hiszen az, amit az ember cselekvéssel el akar érni, egy neme a megnyugvásnak, s ez éppen az, amit nem kell elérni, mert megvan. Befogadni képtelen, mert tele van, színültig tele. Mégis cselekszik és befogad, anélkül, hogy cselekedne, vagy befogadna, azzal, hogy cselekvődik és befogadódik. Alkot, illetve alkotódik. Él, vagyis élődik, azt teszi, amit az élet vele tesz. Növekszik. A nagy pátosz: a világ nagy elszenvedése, ahol már nincs szó szenvedélyről, mert lényét a mámor annyira át- és átitatta, hogy nem kell ellenkezést legyőznie, nincs benne semmi rohamos, semmi viharos, semmi erőszak, ugrás, szakadás, olyan élet ez, mintha az ember hőmérséklete egy fokkal emelkedett lenne s állandó láza lenne, de egészséges láza, lassan, lassan, mindig intenzívebbé válva, egészsége fölemelkedett volna, áttüzesedett volna, s ami azelőtt kivétel volt, ugrás és lendület, most állapot lett, állandó, a maga ritmusában lengő, mélyen hullámzó áthatóbb állapot.

Ez a fák nagy pátosza: a nagy elragadottság. Ez bennük a színültig teltség hullámzó növekedése, alvó lüktetése, az áradás elszenvedése, ez bennük a fekete bársony kígyó meleg ölelése. Azt teszik, amit az élet velük tesz, ez a láz, és még eggyel több. Már nem is láz, már nem több abból, ami van, hanem kevesebb. Hűsebb, hígabb, csendesebb, egyszerűbb, kevésbé követelő, elégedettebb és állandóbb. A magasabb hőfok, gyorsabb égés, nagyobb sorvadás. Az égés mérséklése, a láznak nem fel, hanem lefelé való fokozása, állandóbb s mélyebb elmerülés. Ez a hűvös láz. A fák az intenzitás fokozásában odáig jutottak, hogy alig melegebbek, mint a föld.
A híg növényi vér fokozott intenzitása feladja a hőt, amelynek fenntartása állandó izgalomban tartaná. Leszállt a hűvös mámorba, egy nyugodtabb, egyszerűbb, mosolygóbb állapotba.

A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson. Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbről van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint aki elfogad, az adakozóra. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is. Ebben az az adás előkelősége, az adás csendes előkelősége, ami a földé.

A fa lényének élő és megnyugtató volta, a földdel való megszakíthatatlan együttélése és ebből következik a másik, még lényegesebb, a fa kétneműsége.

Rómában van egy hellenisztikus szobor, széles csípőjű, gömbölyűtestű asszony; asszonyi mellel, mégis fallikus, vagyis férfi. Hermafrodita. A világ legnyugtalanítóbb szobra. Élőlény, aki nyíltságát megkettőzi, aki nemcsak a nőre várakozik, hanem a férfira is. Nő is, férfi is. Kettős izgalom, kettős várakozás, kettős vágyakozás, a vágy mindig két oldalról éri, kettős zaklatottság. Mert az odaadás lehetősége mindig és ugyanakkor az elzárkózás lehetősége is, ez a szexus szörnyű veszélye, teljes feladást jelenthet, és teljes zártságot, egy isten szabadságát és életfogytiglani börtönt.

Nagy fa.

Ez az, ami a fa kétneműsége: nem. A fában nincsen kettős izgalom, hanem kettős nyugalom. Mindkét nem egymás felé fordult. A fa a hermafrodita teljes ellentéte. A hermafrodita rosszul, a fa a jól megoldott és feloldott kétneműség, a házasság. A fa együtt él a táplálékkal, a fában együtt él a két nem. A nemek állandó ölelésben vannak, éppen úgy, ahogy a fa állandó ölelésben van a földdel. Csak a fában levő két nem ölelése szorosabb.
A tápláléktól elválasztható, ha az elválasztás életébe is kerül, a fát ki lehet ásni, gyökerét ki lehet emelni, vagy tépni a földből. A két nemet egymástól elválasztani nem lehet, nem lehet kiásni belőle a férfit, nem lehet kitépni a nőt. A fa az életnek abban az állapotában van, ahol a nemek még nem szakadtak el egymástól. Már megvannak, nem úgy, mint a kőben, ahol a szexusnak nyoma sincs – már láthatók benne, a fáknak már van neme, de két neme van, egyben mind a kettő, egybeolvadva, feloldhatatlan szorossággal egymásban. Minden fában egy életre kötött házasság van, elszakíthatatlan házasság, amely állandóan a tetőn úszik. A súly itt ismét az állandóságra esik, a szünetnélküliségre, minden rohamosság, szakadás, ugrás távollétére, megszakíthatatlanságára. A fa születése, a benne levő két nem nászának kezdete. A nász megszakítás nélkül folyik. Hogy a nász a növekedés maga?
Ez maga a táplálkozás? Csak ebből érthető meg teljesen a fa földhözkötöttsége? Ez a sötét mag, ami a fa személyisége? Ez a ragaszkodó kötöttség és kötés, amivel a táplálékhoz és a talajhoz tapad, amivel egymáshoz tapad a két nem. Csak ebből, még a fa számára is elérhetően középpontból érthető meg a fa lénye? Ez az, amit úgy lehet mondani, hogy a egzisztenciája?

Kierkegaard a Csábitó naplójában beszél az odaadásról, amelyik nem erőszak, nem kábulat, nem részegség és összeroskadás, nem előzi meg semmiféle krízis, és az odaadás nem ennek a krízisnek a megoldása. Ebben az odaadásban a férfi és a nő már könyörög, adhassa oda magát, azon a ponton áll, hogy már csak az odaadás és az őrület között választhat, s az egész lény a másik után való tátongó és örvénylő kiáltássá válik. Ez az, ami a fában levő nemek viszonya: nem. Mert abban, amiről Kierkegaard beszél, még megvan az ellenszegülés lehetősége, hogy: nem, ha ez az eshetőség már egyenlő is a teljes felbomlással és a magányba való összetört belezuhanással. Még megvan benne az, hogy nem lehet másként, hogy nincs más út, hogy csakis ez az egyedüli mód a továbbélésre, és hogyha nem teljesül, ez nem a halál, hanem, ami még a halálnál is megsemmisítőbb.
De ez az odaadás túlságosan sakkban tartva saját ellentétével és a teljesülés ízét túlságosan a nemteljesülésre való oldalpillantás adja meg, túlságosan elmerül a megsemmisülés lehetőségében, és csakis a bukásra, az összetörésre, a lezuhanásra való tekintettel tudott ilyen kizárólagos, ilyen elemi erővel elragadó szenvedély lenni.
A nemteljesülés fenyegető veszélyének lehetőségére épített teljesülés. Perverzitás. A fában a nemeknek nincsen lehetősége, hogy egymástól független életet éljenek, nincs lehetősége, hogy ne adhassák magukat oda és ne adhassák magukat teljesen, mert nem merülhet fel az, hogy a kizárólagos egyesülés íze e nemegyesülésre való tekintettel legyen feltétlen és maradéktalan. Az egyesülés nyugodt belemerülés, a másik lénybe való elmerülés, beleszívódás és elmerülés, ahogy a folyók egymásba ömlenek és elkeverednek. A lény egzisztenciája kötve van a másik lényhez, ahogy Jaspers mondja. A közlésben jut kifejeződéshez, hogy a lény, nem tud önmaga lenni, ha a másik nem tud önmaga lenni. Az ember csak akkor lehet teljes, ha az, akivel együtt van teljes. Olyan emberrel, aki nem tudja vagy nem akarja önmaga teljességét, az ember nem tudhatja vagy nem akarhatja önmaga teljességét. Ezért rettenetesen áldatlan olyan másik féllel való együttlét, aki nem sajátmaga. Megakadályozza az embert abban, hogy sajátmaga lehessen. Es ez az egzisztenciális főtörvény sehol sem olyan mélyről kötelező, mint a nemek között. A nemek viszonyában csak az a tökéletesen megnyugtató, ha az ember találkozik szembejövő önmagával, elindul egy rejtett világ felé, és a feleúton megtalálja önmagát, mint aki közeledőben van onnan, találkozik és egyesül vele. Az ember csak önmagával egyesül teljesen szabadon, csak önmagának szolgáltatja ki magát teljesen, mert csak önmagától nem fél. Csak annak adja magát az ember teljesen, akitől nem fél, ezért annak, aki onnan túlról jön, az embernek magának kell lennie. Minden egyéb odaadás részleges. Minden egyes egyesülés alkalmával marad a lényben belül egy rejtett őrség, felfegyverezve kirohanásra és ölelésre készen, tudja, hogy nem szolgáltathatja ki magát maradéktalanul. Van benne félelem, gyengeség, óvatosság, elővigyázat, tartózkodás, gát, fal, merevség, távolság, szakadék. És ahol félelem, ott gyengeség, ott erődök és falak épülnek titkon, megkeményedik a sejt, ott elkezd minden üvegesedni és törni, ott van az erő:

a szilárd és az erős a halálé,
a puha és a gyenge az életé,
ahogy Lao-ce mondja:
a gyenge legyőzi az erőset,
a lágy legyőzi a keményet,
mindenki tudja a földön,
de senki se mer eszerint tenni,

– csak a fa. A nemek megpuhulnak benne és meglágyulnak, örökké gyengék maradnak, gyengék, tele élettel, mint a rügy és a csecsemő, oly gyengék, frissek, üdék, puhák, örökké egymás levében főnek, egymásba izzadják nemük illatát, ők tudják, hogy nem az győz, aki kemény marad, hanem, aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát, tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele. Tudja, milyen rettentő őrület azt hinni, az a helyzet ura, aki kevésbé szeret, aki inkább megtartja eszét, aki hidegebb marad, aki távolabb tartja magát – ez a tévedés, amin minden sors összetörik: a győzelem azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni. A gyermek annak a nemét kapja, aki mélyebben adta fel önmagát az ölelés pillanatában ez rajta a bélyeg. Ha az asszony tudott gyengébb és lágyabb lenni, a gyermek leány lesz, ha a férfi, fiú lesz, a gyermek neme az egyesülésben való megsemmisült odaadástól függ, annak a nemét kapja, aki gyengébb volt, mert az volt az erősebb. Mindig az győz, aki fel tudja adni énjét.

A fa nem tudja ezt. Csak az tud, aki nem tud. Ez a fa egzisztenciája. Ez a fa személyisége. Ez benne a mindenekfölött megnyugtató. Minden élőlény közül az, akinek életterve az ölelésben való feladásra épül fel.
Aki a földdel, az étellel ölelkezik s akiben a két nem állandó ölelésben tartja egymást s egymásba olvadja mézét. Ez a fa mélyen erotikus volta – ezért benne a csábítás, ezért a nyugalom, ezért a gyengeség, ezért az erő, ezért a csendes, puha tenyészet, az áradó élet – two ways and one will, két út és egy akarat.

Hamvas Béla

Forrás: (részlet A babérligetkönyv című esszékötetből)
Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: