Az éberség realizálása technikai eljárás. Az eksztázis-technika eljárása. Eksztázis annyit jelent, mint kívül lenni. Az ember kívül van a nyugtalan szétszórtságon, és kilépett a residuumokból oly nehezen felbontható csomóvá összenőtt énjéből, amely számtalan inkarnáció alatt szövődött benne, és amely az ember valódi énjének helyét bitorolja. Kívül van a külső világban való tévelygésen és az értelmetlen körforgáson. Az eksztázis iránya nem követi a természet körforgását, hanem abból merőlegesen kiáll. Az élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis mámor, a művészi alkotás, a gondolkodás, a műalkotás átélése, az olvasás, a tanulás, a szerelem, a gyönyörködés, a tánc, a zene, az utazás, az ima. Narkózis is azért van, mert az élet kevesebb mámort nyújt, mint amennyit az ember kíván. A narkózis mesterséges önkívület. Van szakrális ittasság, mint a boré.
Ezért az orfikus Dionüszosz az eksztatikus istenség, a bor istene. De mindez semmi egyebet nem akar, csak az élet hevét fokozni, és csupán élmény marad. Ennek a beavatáshoz semmi köze, mert nem mámor, hanem ájultság.
Az archaikus eksztázis-technika az életet minden lépésében tudatossá teszi, az elért magasabb fokozatot állandósítja és bármely pillanatban elérhetővé és realizálhatóvá teszi. Az egyszerű életmámorban az ember énjét tényleg elveszíti, hogy az önkívület elmúltával visszaessék ugyanoda, ahol előzőleg volt. De semmi több.
A beavatás eksztázisában az önkívület minden esetben annyit jelent, hogy amennyire az ember élet-énjéből (dzsíva) kilép, magas énjét (atman) ugyanannyira realizálja. Patandzsali Jóga-szútrája éppen olyan eksztázis-technika, mint a tao vagy a szufi vagy a Kabala.

Az életmámor semmi egyebet nem kíván, mint a szabad lebegés érzetét, ami énjének elvesztését kíséri.
A jóga és a szufi és az orfika eksztázisa az élet-én elvesztésével egyidejűleg a magas énnel való egyesülést akarja. A jóga szó szerint tényleg annyit is jelent, mint egyesülés, éppen úgy, mint a görög henószisz, a héber jihud és az arab ittihad.

Orpheusz azt tanította, hogy Erósz világa született meg legelsőnek (erósz protogonosz). A teremtés kezdetén ott áll az, aki mindent egyensúlyban és egységben tart, aki azt, ami széthúz, egymáshoz vezeti, az ellentéteket összefűzi. Erósz az egész daimónja, a legnagyobb ellentét, az Ég és a Föld fia. Erósz, ma úgy mondanák, hogy kozmológiai és fizikai és antropológiai és szociológiai és pszichológiai alapelv. Amit a görögök enthusziaszmosznak, vagyis lelkesült önkívületnek neveztek, annyit jelentett, hogy az emberben az egység erotikus mámora áttört és az embert megragadta. Ennek az enthusziaszmosznak megnyilatkozása a tánc és a költészet és a zene. Ahol művészet van, ott ez az isteni egység van jelen (epiphaneia), mint a szoborban és az épületben és a festményben, és mindenütt, ahol rend van, és arány és mérték és szabály, mint a teljesült erkölcsben és a rendezett társadalomban és a magas tudományban, főképpen az aritmetikában és a geometriában. Mindezt nem az emberi én teremtette. Ami véglegeset az ember alkotott, azt erotikus enthusziaszmoszban az éneklő lélek (thümosz aoidosz) alkotta, és ha az ember megzavarodott és megingott és magát korrumpálta, a szépség az, ami ismét megtisztítja. A világot a maga teljességében és igazságában látó gondolatot, a filozófiát, az emberi lélek felső csúcsáig, Orpheusz mámornak és önkívületnek (mania te kai bakheia) hívta. Ez a legmagasabb rendű zene (megiszté mousziké). Ez az erósz legmagasabb foka. Philo-szophia annyi, mint szerelmesnek lenni a bölcsességbe. A valóságot nem ésszel ismerem meg, hanem mámorral (methé). Ez a methé az életsóvár én mohóságának (pathé) pontos ellentéte. A pathé az, ami elválaszt és eltorzít, elkülönít és feldúl, ami zavar és homály és rendetlenség, vak szenvedély és felfordulás. A pathéból nem jutok sehová, és azt is elvesztem, amim van. A pathé nem mámor, hanem ájultság. Annyi, mint belezavarodni a sokszerűségbe. Az ember a káprázatban eszméletét veszti. De a pathé a hideg szenvedély. A hüllő önkívület. Az, amiben nincs egy csepp erósz. Ez az esztelen sóvárgás. Annyi, mint kiszolgáltatva lenni annak, ami határozatlan és bizonytalan, ami szétfoszlik és inog, amiben nincs egység és állandóság és forma, és ami szétfolyik és elpárolog. Az ájultság is önkívület, de nem fölfelé, hanem a semmibe való szétfoszlás önkívülete. A narkotikumok nagy része ilyen ájultság. Az ember önmagát kioltja és szemét behunyva beleveti magát az értelmetlenségbe. A mámor az ember minden képességét, az értelmet is, magasabb hőfokra emeli. Az ájultság lefokoz és erőtlenné tesz, bénít és megfojt. A mámor minden emberrel és a világ egészével egyesít. Az ájultság a nem-létezőben szétszór. A mámor felfokozott, az ájultság lefokozott éberség. Nagyon óvatosnak kell lenni. Minden fogalmunk antinómia. Semmi sem könnyebb, mint eltévedni, és az eltévedés legközönségesebb módja a szavakon való megzavarodás.

A hangoltságot, amellyel a világ teljességével érintkezni tudok, Orpheusz methé aioniosznak, a világ mámorának nevezte, és ez a mámor az aión több jelentésénél fogva öröklét-mámort is jelent. Érintkezésbe jutni az örök renddel. Aki az élet zűrzavarából kilép és a világ valóságából valamit megtud és azt kimondja (anér periósza eidosz), az az istenek tolmácsa (prophétész, mouszikosz, poiétikosz, telesztikosz). Az az ember a kinyilatkoztatásra érzékeny. Orpheusz mindazt, ami a methé aionioszból keletkezett, kinyilatkoztatásnak tekintette. Ezért lehet az orfika szerint kinyilatkoztatás a tánc vagy a zene, a költészet vagy a szobor, mint ahogy tudjuk, hogy van művészet, amely az ember és az emberfölötti kommunikációjában több, mint igen sok filozófia, tudomány vagy vallás.

Hamvas Béla