Volt egyszer egy előkelő származású gazdag ember. Ahogy megöregedett, felismerte az örök igazságot:
az aggkor ugyanúgy sújtja a gazdagot, mint a szegényt. Ezért aztán lemondott a vagyonáról és rangjáról, és bevonult az erdőbe, hogy szegény, nincstelen szerzetesként éljen tovább. Sokat meditált, és fejlesztette tudatát. Megszabadította magát az ártó, káros gondolatoktól, és teljes mértékben elégedetté, boldoggá vált.
Olyan barátságos volt, olyan békét sugárzott magából, hogy szép fokozatosan tanítványok szegődtek mellé.
Egy nap a tanítványok száma elérte az ötszázat.

Akkoriban a szerzetesek többsége komoly arccal járt-kelt a világban, de az öreg szerzetes ötszáz tanítványa között volt egy, akinek arcán mindig ott ragyogott a mosoly. Történhetett bármi, belső békességének az a jele soha nem tűnt el az arcáról. A többi szerzetes, de a világi emberek is gyakran kérdezgették tőle, minek örül ennyire, miért ilyen boldog, miért mosolyog állandóan. Ilyenkor a következő választ adta:

Ha elmondanám nektek, hogy miért, talán el sem hinnétek, ha pedig úgy gondolátok, hogy hazudok, akkor szégyent hoznék a mesteremre.

Történt egyszer, hogy az esős évszakban az idős szerzetes és ötszáz kísérője bevonult a városba. A király engedélyezte számukra, hogy tavaszig az egyik ligetében lakjanak. A király jó ember volt, komolyan vette a feladatait, tudta, hogy a rang nemcsak jogokkal, de kötelezettségekkel is jár. Sokszor előfordult, hogy gondot jelentettek számára a szomszédos országok királyai, akik között volt néhány, aki kifejezetten barátságtalan természetű volt, sokat fenyegetőzött. Arra is gyakorta rákényszerült, hogy igazságot tegyen, békét teremtsen egymással versengő miniszterei között. Megesett, hogy az asszonyai kaptak hajba, és sokszor megtörtént, hogy az alattvalói békétlenkedtek. Mindezek mellett az ország jólétéért is aggódnia kellett. Mindent összevetve, annyi mindennel kellett foglalkoznia, annyi zavaros ügyet kellett tisztáznia, hogy egyszerűen nem jutott ideje arra, hogy boldog legyen.

Ahogy közeledett a tavasz, meghallotta, hogy a ligetben lakó szerzetesek, készülődni kezdtek : vissza akartak térni az erdőbe. Elhatározta, búcsút vesz a szent emberektől, és vált néhány szót a bölcs, öreg szerzetessel.
Így is történt.

– Tiszteletreméltó úr – szólította meg a szerzeteset – , te már nagyon idős, és nagyon gyenge vagy. Miért vállalod a megpróbáltatást, amit az erdei élet jelent? Megtehetnéd, hogy a tanítványaidat visszaküldöd, de te itt maradsz.
Az idős szerzetes ekkor magához szólította a mindig mosolygó szerzetest.
– Mostantól fogva te vezeted a többieket. Térjetek vissza az erdőbe. Én már túl öreg és túl gyenge vagyok.
Valóban ez lesz a leghelyesebb, ha elfogadom a király ajánlatát, és itt maradok.
Az ötszáz szerzetes visszatért az erdőbe. A mosolygós szerzetes folytatta a gyakorlást, és olyan bölcsességre, olyan belső békére tett szert, hogy még annál is boldogabb lett, mint amilyen korábban volt. Hiányzott neki a mestere, szerette volna vele megosztani a boldogságát, ezért egy napon visszament a városba.

Amikor megérkezett, odaült mestere lába elé. Nem váltottak sok szót, de a mosolygós szerzetes időnként felkiáltott:
– Ó, milyen boldog vagyok! Ó, mennyire boldog vagyok!
A király is meglátogatta az idős szerzetest. Amíg ott volt, a mosolygó szerzetes újra meg újra felkiáltott:
– Ó, milyen boldog vagyok! Ó, mennyire boldog vagyok!
Annyira lefoglalta a boldogsága, hogy még a királyt sem üdvözölte illendően. Az uralkodó ezt rosszallóan nyugtázta:
“Én egész nap csak aggódom, minden percemet lekötik a királysággal kapcsolatos gondok- gondolta magában – Rengeteg dolgom van, mégis szakítottam időt a szerzetesekre, de tessék! Ez az ember még arra sem képes, hogy megfelelő módon üdvözöljön engem! Ez sértő!”
– Tiszteletreméltó úr – szólította meg az idős szerzetest. – Tanítványodnak valami baja lehet. Minek örül ilyen nagyon? Mi az oka annak, hogy nem csinál mást, csak üldögél, és időnként felkiált, hogy mennyire boldog?

Az idős mester így válaszolt:
– Ó, királyom, ha kívánod, elmondom, miből fakad ennek a szerzetesnek a boldogsága.
Valaha Ő maga is király volt, éppen olyan gazdag, és hatalmas, mint te magad vagy.
Egy nap aztán lemondott a rangjáról, és a vagyonáról, és a szerzetesek közé állt. Azóta boldog, mert rájött:
hajdani örömei semmiségek voltak azokhoz képest amit most érez.
– Egykor fegyveresek vették körül, katonák vigyázták épségét, az életét. Most viszont akár egyedül is elüldögélhet az erdőben, és nincs szüksége őrökre, mert nincs mitől tartania. Megszabadult a vagyon terhétől, már nem kell aggódnia kincsei miatt, mert nincs semmije. Nem kell féltenie a hatalmát sem. Nem kell aggódnia az épségéért, mert a bölcsesség megvédi őt. Nagyon sokat meditált, és olyan belső béke alakult ki benne, amitől végtelenül boldog. Ez az oka hát, hogy állandóan felkiált, állandóan közölni akarja, mit érez.

A király, miután végighallgatta a mosolygós szerzetes történetét, valami furcsa, sohasem tapasztalt nyugalmat érzett. Még váltott néhány szót az idős szerzetessel, majd visszatért a palotájába. Valamivel később a mosolygós szerzetes elbúcsúzott a mesterétől és visszament az erdőbe. Az idős szerzetes még élt egy darabig, majd eltávozott, és egy mennybéli világban született meg ismét.

“Boldog csak az lehet, akit nem köt gúzsba se a vagyon, se a hatalom.”

(buddhista tanmese)