Amikor nap mint nap szembekerülünk a világ kisebb nagyobb eseményeivel, emberekkel, állatokkal, növényekkel és ásványokkal, híreket és információkat hallunk gondolkozásunkat, ítélkezésünket bizonyos megszokottság, begyakoroltság, ismétlődő gondolatmenetek jellemzik. A dolgokról elsősorban az jut eszünkbe, amit tanultunk, hallottunk, eddig tapasztaltunk róluk. Kiskorunktól kezdve neveltetésünk, iskoláztatásunk révén kész ítéletek, verbális megfogalmazások rendszerét sajátítjuk el, amelyek végül már szinte zárt burokként vesznek körül minket. Ezért a legritkább esetben éljük meg a dolgokat, az eseményeket a maguk tiszta valóságában. Felfogásunkat, élményeinket az előzetesen már kialakult vélemény és előítélet rendszerek, attitűdök szűrőjén át kapott sokszor torzított benyomások alakítják ki.

Az elfogulatlansági gyakorlat hetében arra kell törekednünk, hogy legalább naponta egy egy dolgot, jelenséget vagy eseményt szinte a kisgyermek naiv rácsodálkozásával vegyünk szemügyre. Magát a dolgot kellene megbámulnunk a maga valóságában, függetlenül attól, hogy mit tudunk vagy tanultunk róla. A gyakorlatnak az a lényege, hogy ne tekintsünk semmit sem evidensnek, magától értetődőnek, ne skatulyázzunk be semmit, hanem használjuk saját ítélőerőnket, problémalátásunkat. Ennek egyik előfeltétele, hogy próbáljunk elvonatkoztatni saját személyünktől, a jelenséget önmagában figyeljük meg és értékeljük, függetlenül attól, hogy ez számunkra kellemes vagy kellemetlen, s milyen érzéseket és asszociációkat kelt bennünk. A tudomány számos felfedezése fakad ebből a “gyermeki rácsodálkozásból”. Az emberek évezredeken át evidensnek tartották, hogy a tárgyak lefelé esnek, míg Newton rá nem csodálkozott erre ajelenségre. Sok száz kutató dobta ki mérgesen a megpenészedett táptalajt, amelyről lepusztult a baktérium tenyészet míg Fleming problémát látott ebben. A gravitáció, az antibiotikum felfedezésének lényeges eleme volt az ítélkezés elfogulatlansága.

Kezdetben egyszerű feladatokat kell magunk elé tűznünk. Például vegyünk szemügyre egy gyufaszálat, jól nézzük meg milyen, és próbáljuk elgondolni, hogy mi mindenre lehetne még felhasználni a tűzgyújtáson kívül. Ugyanígy járhatunk el más egyszerűbb tárgyakkal is ha eltekintünk mindattól, amit már megszokottan tudunk róluk. Fokozatosan nehezítsük a gyakorlatokat addig a szintig, amíg eljutunk az ember, az emberi cselekvések elfogulatlan megítéléséhez. Ezek a gyakorlatok már kissé nehezebbek. Próbáljuk meg úgy hallgatni egy ember beszédét, hogy időlegesen elnyomjuk magunkban reflexióinkat, helyeslésünket és tiltakozásunkat. Hagyjuk a hangját, az arckifejezését, a mozgását hatni magunkra. Próbáljuk őt lelkileg mozdulatlanul tükrözni. Meglepő lesz, hogy milyen mennyiségű finom, addig rejtett információ birtokába jutunk. Embermegismerésünknek egyik legnagyobb akadálya, hogy figyelmünk megoszlik a hozzánk beszélő és a saját reakcióink között.

Sőt gyakran már inkább csak magunkra figyelünk. Ő még beszél hozzánk, mi már az ellenvélemény megfogalmazásán gondolkozunk. Próbáljuk meg egy ember viselkedését legalább naponta egyszer elfogulatlanul megítélni. Ha valaki hozzánk komisz, attól még másokhoz rendes lehet. Próbáljuk meg beleélni magunkat az ő helyzetébe, megérteni viselkedésének mozgató rugóit. És ugyanígy: hagyjuk hatni magunkra a naplementét, egy hegyet, egy fát, virágot, állatot. Ha zenét hallgatunk átmenetileg felejtsük el a zeneszerzőt, a karmestert, az egyes hangszerek szólamait, adjuk át magunkat csak a hangzásnak.

E gyakorlat sikerének a legnagyobb akadálya az egocentrizmus és az előítélet. Eredménye az önálló gondolkozás és az empátiás készség fejlődése.

Popper Péter