Varga Rita: Álmok Erdeje

-Gyaba-gyaba-héé! – ordította Bolha Matyi, miközben kézmarokra kapva Pamacs Raszti nyaksörényét vágtattak a hatalmas virágok mezején.

Nem holmi hétköznapi eb volt ez a négylábú, Ő maga volt az egyetlen piros szőrű egyede fajtájának. A nagy „Kutyák Kódex”-e a leggyorsabban szuszogók főfajába sorolta be „puli” címkével. Bolha Matyi kölyök eb korától lovagolja ezt a vaúút, azóta amióta felhagyott a vándorélettel. Tudniillik előtte gyakran cserélgette a szőrös házigazdákat, természetesen zűrös viselkedései miatt.

Talán senki sem értette meg eddig őket, de a sors vagy a véletlenek, amik nincsenek, úgy akarták, hogy találkozzanak, s útjuk közös legyen.

na de hol is tartottam?

ja igen…,

szóval, szél szárnyán, szelíd szegfűk százán, tulipánok talaján ügettek, élvezték a szabadságot, a természet szépségét, a határtalan égbolt pompázó parádéját, amint felhőszínészei villogtatják szakmabeli tehetségeiket. Hirtelen a messzi távolból egy sűrű, sejtelmes, sötétzöld erdő tengerhullámnyi illata hatolt be orraikon, mint egy csalogató szándékkal kísértve őket a látogatásra.

„Föld a láthatáron” – gondolta Matyi s már az odavezető ösvényen találta magát. A szélső sor védnökei óriásira nőtt tölgyekből állott, átlátni rajtuk szinte lehetetlen volt.

– Állj meg Pami! (nevezzük mostantól rövidebb illetőséggel ebünket), nézd csak itt ezt a táblát – majd pillantását a betűk összepakolására vonta:                       

 ”Álmok Erdeje. Ha itt belépsz, hagyj fel minden ártó gondolattal.”- állt rajta a véset. A figyelmeztetés hatásosnak bizonyult; mindketten pillanatnyi elveszettségben szenvedve tanácstalanul bámultak. Rövid meditatív, magatartásukból kizökkenve egymásra néztek s látták a másik nemtudomságát, de mielőtt megszólalhattak volna, megelőzte őket valami vagy valaki:

-Segítség, segítség! – hallatszott a messzeségből. Gyorsan, gyorsan! Ide, itt vagyok! Segítsen valaki!

E szavak hallatán a kétségek elszálltak és bizonyossá vált, hogy be kell lépniük oda. Még egy utolsó pillantást vetettek a táblára, majd maguk mögött hagyva a mezőt, beléptek az ismeretlenbe.

A hang forrását kutatták, érdeklődve mérték fel a terepet. Elsőre egy közönséges erdőnek tűnt ez a hely, de mégis valami furcsaságot rejtett magában.

Ekkor újra megszólalt a segélykérő hang. Bolha Matyi fürkésző fülberendezése ráhangolódott a rezgés irányára és betájolt egy kis pattogó félbeharapott pogácsát a mohaültetvényeken túl.

Kicsit meglepődve elindultak felé. A pogácsa arcán izgatottság jelei mutatkoztak, de amint megpillantotta váratlan hőseinket, ujjongva integetett feléjük:

-Végre valaki, úgy örülök nektek!, ti biztos tudtok nekünk segíteni.

-Nekünk?, ki is vagy te?, és miben is kell neked segíteni? – vonta kérdőre Matyi a kis lényt.

A kis pogácsa lihegni kezdett, látszott bizonytalanságának kibontakozása, a kép kimerevedett, a pillanat fogaskerekei beakadtak, elcsöndesült minden…

-Gyorsan, gyorsan, a Gomba Úr…,a Melák…., a hegyen….,segíts!, ó Gomba Úr, most mi lesz velünk?- robbantak ki a szavak a kis pogácsából miközben izgatottan rángatta Pami szőrét.

-Naaa, álljunk csak meg egy szóra! Lassabban kérlek, még azt sem tudjuk, hogy ki vagy?, és különben is mi ez az egész? – riadt fel Pami.

-Én Variációspogácsa vagyok – vágta magát egyenesbe a kis pogi – Melák zsebéből pottyantam ki annakidején amikor az erdőbe érkezett; és most  Azt kívánta… – meséli kicsit összeszedettebben, majd fájdalmasan megjegyzi:

-…és elvitte Gomba Urat.

Szemét eltakarta a kezével, összeroskadt és szipogni kezdett.

-Variációspogácsa, kérlek ne sírjál – szuszogta Pami s közben orrával megdörzsölgette a kis süteménydarabot, majd miközben a szeretet és az együttérzés forró áramlatai hatoltak át rajta,  így folytatta:

-Én Pamacs Raszti vagyok, de hívhatsz Paminak is. Ő itt, pedig a barátom Bolha Matyi; segítünk, ha tudunk, hiszen akaratunk kifejezve, hangodat hallva idejöttünk.

-Igen, igen segítenénk, ha tudnánk hogy miben? – vette át a szót Matyi, majd kérdően így folytatta:

-Ki ez a Melák, mi az, az Azt kívánta és ki az a Gomba Úr?

-Gomba Úr az Erdő Védelmezője, a Nagy Fánál lakott  – kezdte mondandóját a kis pogácsa -, minden élőlény hozzá fordulhatott, ha tanácsra volt szüksége. Bölcsességeivel a békesség harmóniáját hozta el hozzánk; mindig mondotta: 

„A végtelen véges világokban alakulhatnak ki egyensúlyi formák”
Ha nem is értettük mit mond, de jó volt hallgatni – mosolyodott el, majd hozzátette:

-Volt, azért amit megértettünk, például: ”Sose kívánj másnak olyat, amit magadnak se tennél.” Ezt fontos volt megérteni, mert Gomba Úr hétévente lehetőséget adott mindenkinek, hogy egyet kívánhasson; azonban mindig hozzátette, hogy ha a szándék ártó jellegű, a kívánságban rejlő rosszakarat visszafordul, és kívánóján keresztül bevégezteti önmagát; felboríthatja az erdő rendjét és elhozza a zűrzavar és a káosz időszakát.

Melák hét kívánsággal ezelőtt érkezett az erdőbe, mogorva modort rejtett buta tekintetű, hatalmas termete, de visszahúzódó magatartásával ellensúlyozta megnyilvánulásait. Félrevonultan élt az erdő közepén lévő Seholsincsen Tetőtlen Hegy tetején. Sosem vett részt a közösségi életben, de jelenléte mindig beszédtéma volt. Ha eltűnt valami mindig tudtuk, hogy ő volt az. Lejárt hozzánk, figyelt minket, meg-megdézsmálta eleségeinket, de ezek ellenére mi elfogadtuk őt. Hét éve vártuk ezt a mai napot, hisz ez a kívánság éve, s mint minden alkalommal összegyűltünk a Nagy Fánál hogy elmondhassuk őket Gomba Úrnak. Ezen az eseményen azonban Melák is megjelent. Félretolva mindenkit a sor elejére pimaszkodott és ekkor Azt mondta:

-„Rossz nézni, hogy mindenki olyan vidám, amikor én úgy szenvedek. Azt kívánom, hogy legyen mindenki szomorú!” 

Meglepetés és riadalom lett úrrá rajtunk, tudtuk, hogy most valami olyasmi fog történni, amiről mindig is tudtunk csak soha nem akartuk elhinni: egy rossz kívánság!!!!, ez az, ami elindíthat bármit és mindent. Mielőtt azonban Gomba Úr megszólalhatott volna, Melák fogta, a hóna alá vágta az idős gombát, majd amilyen hirtelen jött, oly hirtelen el is tűnt.

-Ugye megmentitek Gomba Urat, ugye megmentitek? – kérlelte az elszontyolodva álló kis pogácsa Matyiékat.

-Szegény Gomba Úr, ha nem kerül vissza a földbe, hamarosan elpusztulhat – folytatta s fájdalmas arckifejezésekkel növelte a kérés fontosságát.

-Hát veszélyesnek hangzik ez a nagy Melák…– kezdte a mondandóját Matyi s közben azon gondolkodott, hogyan húzhatná ki magukat a csávából. Lehetett látni rajta, hogy egy kicsit berezelt; Pami viszont kicsit megköszörülve a torkát folytatta Matyi mondatát: -…de szívesen segítünk neked Variációspogácsa. Gyere, ülj fel Bolha Matyi mellé a nyakamba és mutasd az utat, felmegyünk hozzá, a Melák otthonáig… és majd meglátjuk, hogy mi lesz… – próbálta magabiztosan előadni, hogy nem félnek, de nem tudta elrejteni, hogy valójában ő is eléggé tart Melák viselkedésétől. Valohogy a hallottak alapján nem valami bizalomgerjesztő kép alakult ki róla, de adott egy lehetőséget a személyes tapasztalásnak is.

-Oké, oké – ujjongott a kis süti. Felugrott, mohón átölelte Pamit, majd, mint egy kispók mozgáskultúrájával felkúszott Matyi mellé. Arcán látszott a bizonyosság, tudta, hogy most már biztos, hogy minden rendben lesz. Ezt a pillanatot Matyi is elkapta, érezte, hogy a kis pogácsa nagyon bízik bennük, és nagy csalódást tudnának neki okozni, ha a magabiztosságuk gyengesége kitűnne.

-Induljunk arra, vagy erre, vagy merre is? – tétlenkedett Variációspogácsa. Tehetetlenül forgolódott miközben hiábavaló próbálkozásokkal győzködte magát, hogy végül miért is arra, vagy merre?

-Melyik a legrövidebb út a Seholsincsen Tetőtlen Hegyig? ; induljunk arra! – javasolta Matyi.

-De, de…, de hát én, én azt nem tudom, senki sem tudja, csak, azt hogy az erdő közepén van, de az, hogy hol lehet? – dadogta zavartan a kis pogi.

-Talán segítséget kellene keresnünk! – tört elő Pamiból, majd hadarta tovább kicsit izgatottabban:

-Hol láttátok utoljára?, gyorsan menjünk akkor oda, hátha lesz ott valaki, aki talán tud majd nekünk segíteni!

-Igen, igen menjünk a Nagy Fa mellett lévő Lebegő Sziklasor felé, arra láttuk elszaladni akkor utána… – kiáltott Variációspogácsa és kezeivel egy tábla szivárványszínű forgószirmú napraforgó felé mutatott.

Az erdő kezdeti közönségességét sokszínűsége és változékonysága kezdte elfeledtetni Matyiékkal. Pami a tábla felé fordult s legnagyobb sebességre kapcsolva szaladni kezdett a megadott irány felé. Szemből a napraforgók által éltetett szél aranyló csillámokat fújt feléjük.

Megragadó látványt keltve kavarta a szebbnél szebb, állandóan változó formátlan formákat, miközben egy édes muzsikát szállított feléjük. Közelebb érve egyre tisztában hallhatóvá vált ez a muzsika, ami bódító hatással volt rájuk, megnehezítve ezzel az áthatolást.. Pami ekkor kezdte érzékelni, hogy lábai nem akarnak engedelmeskednek neki, és olyan érzése támadt mintha egy nagy zselécukor fogságba ejtette volna. A mozgásuk lelassult és csak ez, a ragacsos dallam zengett gondolataikban. A pogi látva bénultságukat, ujjával csettintett egyet és így kiáltott:

-Ne ragadjatok meg a dallamban!, ez az egész csak illúzió! nekünk másra kell most koncentrálnunk!

Ezen szavak visszhangjai ismétlődtek Matyiék fülében, mire közben észrevették, hogy már ki is értek onnan. Pami megrázta magát, hirtelen mintha egy álomból ébredt volna fel, ez a furcsaság még őt is meglepte.

-Ott, ott a tavon túl már látni a sziklasort, gyerünk, gyerünk! – zengett Variációspogácsa.

Micsoda látvány is volt ez. Szemük elé tárult a távolból egy hatalmas átlátszó lebegő kőhalmaz, melynek felszínéről a fény, mint egy prizmából ezer és ezerfelé szórta játékát.

-Siessünk a tóhoz – zökkentette ki a kis pogi az ámulatba esett Matyit és Pamit.

Apró növények százai figyelték lépteiket, miközben meghajtva fejüket, érezték a jó szándék jelét barátainkban.

-Pami ne menj arra! – kiáltotta a pogi a jobbra induló ebnek – csak átkelni tudunk a tavon, mert széltében nincs vége – hadarta tovább.

„De hisz mi nem is tudunk úszni!” villant át Bolha Matyi agyán a felismerés.

-Meg kell keresnünk Csigavirágot a tó révészét, aki segít majd nekünk! – folytatta pogi mondandóját.

-Mindig itt szokott lenni, de most nem látom sehol sem – sóhajtozott Variációspogácsa.

Ekkor kicsi nyöszörgő hangra lettek figyelmesek:

-Nyiiiiiiiiiiiiiiiinyiiiiiiimmmmmmmmmmm- hallották megint a közelből.

-Mi lehet ez? –kérdezte Pami.

-Nem tudom, de onnan jön – mutatott egy kis rezegő levélkupac felé Matyi, majd folytatta:

-Nézzük meg!

-Jó de legyünk óvatosak!- mondta a pogi.

Pami felderítő kúszásba kezdett, vett egy nagy levegőt, hogy szuszogását ne hallhassa senki, és ezzel a levegővétellel odaosont a levélkupachoz.

-Áááááááááááá –ordított fel Pami – ki vagy és miben sántikálsz így álcázva magad!?

-Mmmmmmmmnyiiii –hallották változatlanul a kupacból.

-De hisz ez Csigavirág! – ismerte fel nagy nehezen Variációspogácsa.

-Mi történt veled, és ki tette ezt? – kérdezte az izgatott pogi, de csak nyöszörgés volt a válasz.

-Szabadítsuk ki a barátodat! – javasolta Pami.

Variációspogácsa leugrott az eb hátáról és odarohanva elkezdte tisztogatni a levelektől. Azok azonban, valamiféle, nyúlékony ragacs segítségével voltak feltapadva Csigavirág testére. A kis süti kiszabadította barátja fejét a levéltömegből, majd száját is szabaddá téve ezeket a szavakat hallotta:

-Melák rágója…,eldobta és nem vettem észre s mire észbekaptam, már minden rámragadt, de jó, hogy erre jártatok.

-Nem véletlen kedves barátom, hisz pont őt követjük, letisztítunk, hogy mielőbb átkelhessünk a tavon – jegyezte meg Variációspogácsa, két levél között.

-Nem látok csónakot – méregette a terepet Matyi – mivel közlekedik nálatok egy révész?

-Majd meglátod, csak segíts gyorsan, mert Gomba Úrnak föld kell! – válaszolta a pogi.

Közös erővel gyorsan lefejtettek minden ragacsos felületet, majd Pami érdes nyelve teljesen tisztára mosta Csigavirágot.

-Gyertek utánam – szólt a csiga s elindult a tó felé – de ne mellettem próbálkozzatok, mert ti most azt hiszitek, hogy ez, nektek nem menne.

A víz széléhez érve Matyi látta, hogy a csiga sebességéből mit sem csökkentve, csak halad tovább és nem okoz neki gondot a víz felszínén való maradás. Nyomában hatalmas lótuszvirágok nyíltak s mintegy kis hidat biztosítva Pamiéknak is zavartalan lett így az átkelés.

-Köszönjük a segítséget Csigavirág! – kiáltotta Variációspogácsa, pajkos kacsintással fűszerezve integetését, miközben egy szökkenéssel szárazföldre vetették magukat, s ugyanezzel a lendülettel már folytatták is útjukat.

A sziklasor már nem volt messze, lebegő tömege alatt, szebbnél szebb színes nyalókák nyíltak, sokaságuk teljesen a tó partjáig tartott. Csábító hatásuk mohó vágyak éltetője volt. Pami tekintete egy nagy kört formázó ragacson meg is akadt, melynek hipnotikus hatása alatt már nem hallhatta Variációspogácsa szavait:

-Ne engedjetek a kísértésnek, különböző ízeikkel becsalogatnak a sziklasor alá, ahonnan már nem szabadulhattok!

Ekkor viszont Pamit már csak az ízlelőbimbói irányították:

-Édes mázas nyájas nyámi-nyámi-nyámi – szörcsögött a nyáltúltengése miatt, miközben már majdnem elérte a kiszemelt nyalókát.

-Állítsd meg Matyi!, – kiáltotta a kis pogi – ha megízleli, az ízek becsábítják a szikla alá.

Matyi tudta, hogy nincs sok ideje, ezért gyorsan Pami orrára ugrott, hogy az eb számára látható legyen, és ökleivel hevesen ütögetni kezdte. Ám ez hatástalannak tűnt, mert Pami szemeiben már csak a nagy forgó nyalóka volt kivehető.

-Állj meg Pami…, állj már meg, nem hallottad a vesztedbe rohansz! – üvöltötte Matyi hiábavaló próbálkozásképpen. Ám ekkor eszébe jutott barátja érzékeny pontja, az orra hegye, szuszogásának alapja:

-Bocsáss meg Pami – mondta és hatalmasra nyílt szájjal, olyannal, amiben a fogakat messziről is egykönnyen meg lehetne számolni, beleharapott az orrába.

-Aúúúúúúúúúú – ordította az eb – megőrültél, ez az orrom volt te ostoba fajankó!

-Ne haragudj kedves barátom, hidd el a te érdekedben tettem, –szólt alázatosan Matyi – megbabonázott téged ez a sok csalogató nyalóka és nem hallottad mily veszélyt is rejtenek.

Pami végighallgatta a rövid okfejtést a sziklasor alatti veszedelemről, majd így szólt:

-Először is ne haragudj Bolha Matyi, hogy ostoba fajankónak neveztelek, de én csak a harapásra emlékeztem az után, hogy Csigavirág átsegített minket a tavon, így nem értettem, hogy miért tetted ezt semmi ok nélkül…, de most már értem, mert ezek a nyalókááák olyan széééépek és ééédesek…és mááázasak…, és úgy megnyalnám őket vaaaúúúú. De nem engedhetek a kísértésnek.

-Helyes – állapította meg Matyi, majd Variációspogácsához fordult.

-A sziklasor alatt rövidebb lenne az út – jegyezte meg neki.

-Nem nem, nem szabad, ott nagyon veszélyes, onnan nincs tovább, odaát nincs semmi és nincs odaát sem, Gomba Úr is mondta, ott olyan nagy a nyalókák csábítása, hogy aki oda téved soha nem fog kijönni alóla, ott marad a nyalókák szenvedélyes fogságában örökre, és nem segíthet rajta senki. Csak a fölötte és úgy a tovább van, így tehát fel kell mennünk rá.

-Oké, oké, de milyen lehetőségünk is van erre? – kérdezte Matyi.

-Látjátok ott azt a hatalmas zöld fenyőt? – mutatott a közeltávolba a pogi – azon fogunk feljutni. Ezek után a fáramászás tényén barátaink már nem lepődtek meg, tudták, hogy valami turpisság lesz a dolog mögött, így szó nélkül elindultak a fa irányába. Menet közben Pami még egy utolsó vágyakozó pillantást vetett a nyalókákra, majd gondolatait megpróbálva elterelni róluk, elkezdett egy dalt dúdolni.

A fához érve látták, hogy miről is beszélt Variációspogácsa. A fa tűlevelei állandó hullámzó mozgást végezve, egy mozgó csigalépcsősort alkottak.

„De jó, csak rá kell állnunk és már fent is leszünk” – gondolta Matyi miközben Pami mellső tappancsait már rá is helyezte a tűlevelekre.

-Ezek nagyon csikiznek – jegyezte meg útközben Pami – persze, ti ezt nem érzitek –tette hozzá mosolyogva.

Az út hosszú volt, de rövidnek tűnt, hol meg véges és végtelennek is egyben, de ahogy a fa gyantás leveleinek illata eltűnt úgy a lépcsősornak is vége lett.

-Vááuu – csodálkozott el Pami – de hisz itt, itt nincs is szikla – fedezte fel meglepetten.

-Jé tényleg – ámuldozott Matyi is.

-Igen, igen az csak a fények csalóka játéka volt, elhitetve veletek azt, ami akkor ott abban a formában nem is létezett – mosolyodott el a pogi, majd hozzátette – az erdő itt folytatódik tovább.

-És most merre van tovább? – kérdezte Matyi.

-Nem tudom – bizonytalanodott el a pogácsa.

-Keressünk valakit, aki lehet, hogy látta merre ment Melák – javasolta Pami s ebben a pillanatban, fürkésző szemeivel már meg is pillantotta azt, akit keresett.

-Ott van! Ő lesz az, aki segíteni tud nekünk! – mutatott orrával a kis lény felé, akit még a többiek nem tudtak betájolni, de ahogy Pami egyre közelebb ért felé, már tisztán kivehetővé vált alakja.

-Ez Zuzimókus! – rikkantotta el magát Variációspogácsa.

-De jó hogy látlak, mond miért vagy ilyen szomorú?

-Tudjátok az történt – kezdte szipogva – miközben gyűjtögettem télire a mogyorókat, dudorásztam kedvenc dalomat és élveztem a még meleg szél kellemes fuvallatát, megjelent Melák a hóna alatt valamivel; nagyon dühösnek tűnt, mérgesen hadonászott nem nézve senkit és semmit. Engem nem bántott, hisz nem is látott, de az odúm pont az útjába került. Beleütött és szétrepedt. Szétperegtek a mogyoróim. Most már nem tudok több elemózsiát gyűjteni…  meg új fát is kell keresnem…  még a mogyikat is át kell vinnem oda. Nagyon elkeseredett vagyok.

A többiek együtt érzőn hallgatták Zuzimókus beszédét, majd a pogi leugorva Pami hátáról, átölelte a kis mókust és így szólt Matyiékra mutatva:

-Ők a barátaink, segítenek megmenteni Gomba Urat, mert az a valami, amit Melák hóna alatt láttál, az Ő volt.

-Akkor igaz a hír, Melák tényleg Azt kívánta? – tört ki fájdalmasan Zuzimókusból.

-Igen – sóhajtotta a pogi.

-Ne húzzuk az időt!, – gyorsított a folyamaton Pami, majd kérdően folytatta:       

-Biztosan láttad, hogy merre ment tovább?

-Igen, tudjátok egy nagyon furcsa dolgot vettem észre – meséli Zuzimókus – amerre Melák eltűnt vele együtt eltűntek a színek is. Nem látjátok ott a fákat?

Mindannyian arra néztek, amerre a kis felfújt pofizacskójú mókus mutatott, de egyikőjük sem látott semmi furcsát.

-Biztos, hogy jól látod?, – kérdezte a kis pogi a mókust, majd Matyiék felé fordulva folytatta – és ti úgy látjátok?

-Nem, semmi különlegeset nem tapasztalunk – válaszolták egyszerre.

-De hisz ott van, látom! – pityeregte Zuzimókus –minden olyan szürke lett amerre ment. Ha siettek, még utolérhetitek! Nekem most rohannom kell, az elemózsiám…. – tette hozzá majd elsurrant az erdőben. Melák követése az erdőben folytatódott. Egy ideig még könnyen ment a dolog, a törött ágak segítették őket, de egy idő után a jelek megint eltűntek. Mindannyian elcsöndesedtek és az erdő csendjében fülelve, próbálták felfedezni azt a neszt, vagy hangot, ami megadja az irányt. Majd ekkor a nesz megérkezett. Fény hozta a hangját, mely ott zörgedezett Pami mellett egy száraz kóró tetején.

-Áááá, ez csak egy kis csokis papír – legyint lehangoltan Bolha Matyi.

-Kikérem magamnak! – hallatszott a kóró felől.

-Én nem egy kis csokis papír vagyok, engem Tyokómikityoki-nak hívnak, de ha már itt vagytok, akkor igazán leszedhetnétek innen; közben elmesélem, hogy is kerültem ide, biztos kíváncsiak vagytok rá.

Barátaink leszedték a kis csokis papírt, akinek közben be nem állt a szája…

-…és képzeljétek el, micsoda trauma volt elveszíteni, a múzsám, micsoda illat lengte körül…. és akkor jött ez a goromba alak, szétfeszítette karjaimat, elrabolta őt, engem meg csak úgy elhajított.

-Ki volt ez? – villant a gondolat szavakká Matyi szájában.

-Az én kedvesem, Tyepetyipityupi a világ legédesebb csokoládéhölgye.

-Ne haragudj meg Tyokómikityoki, de minket az érdekelne, hogy ki lehetett az, aki elrabolta a csoki hölgyedet – kérdezte most már pontosabban Matyi.

-Azt én nem tudhatom, de valami óriásféle volt és nemrég arra a fekete pipacsmező felé rohant.

-Hol van ez a pipacsmező? – kérdezte sürgetve a pogi.

-Ott arra, nem látjátok? – mutatott előre a kis csokis papír.

A helyzet mindenkinek ismerős volt, így nem volt más választás, gyorsan elmesélték történetüket és megkérték, hogy segítsen mutatni az utat.

-Szóval Tyokómikityoki, hogy döntöttél?

-Nos, ha már úgyis így egyedül maradtam!, mi tartana vissza attól, hogy veletek menjek kedves barátaim – válaszolta. Csatlakozva hozzájuk elindultak, hogy átkeljenek a fekete pipacsmezőn, mely egyébként vöröslő hullámtengert alkotott a szélben. Szépségét rombolták a pusztítás jelei, melyet Melák hagyott maga után. Nyomát könnyen lehetett követni. A kis csokis papír számára a törött virágok fájdalmas tekintete, a színtelen, élettelen környezet, felidézte kedvese tragédiáját. A némaság feneketlen kútjába zuhantan bámult ki szemein. Pami a legnagyobb sebességre kapcsolva vágtatott, majd rövid időn belül elhagyta az utolsó sort is. Megállt, lihegve tartotta magát a szédüléstől s próbálta elfelejteni eme lesújtó tájnak a hangulatát.

-Eeeegy kicsiiiit meeee…gpiheeeeneeeeek – próbálta mondani Pami levegő után kapkodva.

-Ugrás! Mindenki ugorjon le! – kiáltotta Bolha Matyi. – Pami el fog dőlni.

A következő pillanatban ebünk már csak egy kis szőrös lábtörlő pozíciót alkotott a földön. Pami eldőlt és vele együtt gurult Variációspogácsa és Tyokómikityoki is. A becsapódás keltette porfelhőben, ha lenne porfelhőtlenítő szemüvegünk, most éppen azt látnánk, amint Bolha Matyi meglepő ügyességgel kikerülve a talaj menti akadályokat, mert természetesen neki volt porfelhőtlenítő szemüvege, odaoson Pami orrához, zsebéből elővesz egy kis üvegfiolát, melynek címkéjén ez áll: „Ébredjfelpami-szérum”, majd valamit tett vele, mert a következő pillanatban Pami már kezdett egy ebre hasonlítani.

-Tudjátok, hogy szuszog – szólalt meg Matyi – ilyen nagy futásnál nincs megfelelő levegőpótlása. Várjunk egy kicsit, aztán követjük tovább a nyomokat.

-Már minden rendben van, akár mehetünk is tovább – rázta meg magát Pami, majd elindult a többiek felé.

-Héé, nem látsz a szemedtől te szőrpamacs! Rám ne lépj! Nem látod, hogy itt vagyok!

Pami tappancsa elé nézve észrevett egy kis integető bogarat.

-Jaj, majdnem rád léptem, hogy kerülsz te ide?

-Hallottam, hogy Melákot keresitek, Ő taposta szét a pipacsházikómat, ott van a hátad mögött, nézd csak – mutatott Pami háta mögé majd folytatta:

-Én amúgy meg a Kisbogár vagyok, veletek szeretnék menni és punktum! Ne kérdezzétek miért!

Pamiék örültek a kis bogár határozottságának és jólesően nyugtázták, hogy egy újabb segítőtársra leltek. Most már öten folytatták az utat.

Magányos hallgatagság kísérte őket; talán mindenki azon elmélkedett, hogy mi lesz, ha utolérik Melákot, mert végül is ezért követik, hogy utolérjék… és mi lesz akkor?

Gondolati fellegvárak omlottak össze az elméleti lehetőségek megdőlését követően, mikor a kis bogár és a csokis papír szinte egyszerre kiáltottak fel:

-Nézzétek a nyomokat, a Visszafelé Folyó Folyóhoz vezetnek. Most, hogyan tovább?

A folyó veszélyesnek tűnt, eddig még egy lény sem próbált túlpartot keresni rajta, ha valaki nem figyelt, a hatalmas örvénytölcsérek utat biztosítottak a mélybe. Szóval elég riasztó látvány volt, főleg azok számára, akik az úszást is csak fogalmi szinten gyakorolták.

-Követnünk kell – jelentette ki Pami. Talpai alatt a folyó felszínén egy hatalmas lótuszvirág keletkezett, biztonságos eszközként szolgálva a továbbhaladást. A folyó sebesebb volt, mint gondolták. A tölcsérek peremei lökéshullámokkal próbálták befogni az erőterükbe érkezetteket, de Pamiék ügyesen hárítottak minden próbálkozást.

-Pitty-putty – hallatszott.

-Közeledik az eső – jegyezte meg Variációspogácsa.

-De milyen eső az, amelyik alulról esik? – csodálkozott Bolha Matyi, ugyanis a folyó felszíne egyre erőteljesebben elkezdett szitálni felfelé.

-A nyomok a partra vezetnek – kiáltott a Kisbogár – ki kell jutnunk!

-Áááááá, elveszítettem az irányítást!   

Pami csalódottan próbálta a part felé irányítani a virágot, de ez a felfelé eső vízesés már átvette az útbaigazítás jogát tőle. Hatalmas erővel repítette a levegőbe őket, és hogy az izgalom fokozódjon, még egy hatalmas örvénytölcsér is kezdte a mélybe húzni virágjukat.

Egyre gyorsabban csúsztak a tölcsér belseje felé:

-Áhhhhhhhhhhhhhhhh – visszhangzott a sebességnél is jobban. Megszűnt a teljes kontrol, érzékszerveik kimerevedtek, se érzet se érzés, se semmi és minden, a nagy üresség közepében. Majd egy kellemes mozdulattal a csúszda lankás vége óvatosan landoltatta őket. Pami a fenekére érkezve három teljes pörgés után végre megállt, eloszlatta a feje körüli röppályán keringő, szédítő égitesteket, majd megszólalt:

-Fúúúúú, ez nagyon rázós volt!

Még körülnézni sem volt idejük, mert a következő pillanatban valami eltakarta a fényforrást:

-Meláááááák – ordította mindenki, mert bizony-bizony a sokat emlegetett Melák ott állt közvetlen előttük

-Arrrrgggghhhhh – vicsorgott ez a hatalmas ostobaság – mit kerestek itt?, tűnjetek innen! – legyintett tenyerével s továbbindult a kunyhója felé.

-Állj meg Melák, hol van Gomba Úr, és mit tettél vele? – kérdezte Pami óvatosan követve az óriást.

-Nem tudott rajtam segíteni, ezért eldobtam – morogta válaszul Melák.

-Még mindig ugyanúgy szenvedek!

E szavakat hallva Matyi, Pami buksijára állt és így kiáltott:

-Szenvedsz és szenvedni is fogsz!, önző módon szomorúságot kívántál más boldogságát látván. Rosszakaratod megfertőzte az erdő rendjét, eltűnt a vidámság, a gyönyörű színek és eltűnhet maga az erdő is. Hol van Gomba Úr?

-Ott, arrafelé dobtam el – mutatott a vízfal felé, amelyből hőseink is érkeztek és ahonnan most is hatalmas tölcsérek csapkodtak ki.

-Gyerünk Pami, gyorsan oda! – üvöltötte Matyi.

Melák, ahogy a távozó csapatot szemlélgette, azon gondolkodott, hogyha az erdő eltűnik, akkor eltűnik a házikó és minden….. eltűnik Melák is.

Loholt az óriás, féltette a bőrét, megelőzve a piros szőrmókot és utasait pár lépéssel megoldva a távolságot hatalmas markával felkapta a gombát, és ordítva elkezdte rázni:

-Mit műveltél, te eszelős vén bolond?!     

-Ne tedd! – ordította Variációspogácsa – miért bántod Őt, hisz te tehetsz mindenről!

-Miről beszélsz te kis vakarcs! – förmedt rá Melák.

-Igaza van – nyögdécselte a szinte élettelen gomba. Kívánságod ártó szándéka volt az, ami kiváltotta ezt az egészet. Ha nem tudsz örülni mások boldogságának, te magad sem lehetsz boldooooggg – fojtódott csöndességbe Gomba Úr hangja.

-Gyorsan, gyorsan vissza kell vinnünk a földbe! – kiáltotta Variációspogácsa – talán akkor megmenthetünk mindent.

-Igen, igen vigyük gyorsan – helyeselte mindenki.

-De hogyan jutunk ki innen?

-Talán én tudok nektek segíteni! – és választ meg sem várva Melák a zsebébe helyezte a kis csapatot.

Futásnak indult, nagy léptekkel szelte az utat. Neki az erdő nem okozott akadályt, hisz minden porcikáját ismerte. Percek alatt a Nagy Fánál termett és kicsomagolta utasait a zsebéből, akik utazás közben nem láthatták, hogy a színek szinte teljesen eltűntek s a formák is kezdenek lassan elhomályosodni.

-Tegyük gyorsan a földbe Gomba Urat! – javasolta Pami.

Melák óvatosan a földre helyezte a gombát, pontosan oda, ahonnan nemrég kitépte és várt.

Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy történjen valami, de nem történt semmi. Gomba Úr csukott szemei nem mozdultak, hang nem hagyta el a torkát. Azt hitték most már mindennek vége.

Ám ekkor Gomba Úr megmozdult, karjait ölébe helyezte, kiegyenesedett, arcán mosoly jelent meg, vett egy mély lélegzetet, majd kalapjából spórák ezrei szálltak széjjel és szálltak szerte át a széllel. Formák jelentek meg a színekkel visszatérve,  a keletkezések ámulatba ejtő szépségét kifejezve. Az erdő hangulata kezd megint a régi lenni.

-Gyönyörű látvány – jegyzi meg Pami.

-Na de hova tűnt Gomba Úr?! – kiáltotta a Kisbogár.

Mindenki meglepetten tapasztalta a hely ürességét.

-Itt vagyok mindenhol és mindenben, sehol és semmiben éppúgy, mint ti is – hallották mindenfelől Gomba Úr hangját – ne ragaszkodjatok hozzám, mert nem én vagyok a lényeg, hanem a szeretet az, ami összetart mindent.

Ezek voltak az utolsó hallható szavai, de most már mindenkiben ott cseng örökre.

Nos hát ennyi…. .

….mindenki boldog lett, az erdő megmenekült, Matyi Pamaccsal tovább állt új kalandokat keresve. Melákot befogadták s így éldegéltek addig, amíg ez az egyensúlyi forma újra fel nem borult….

na de az már egy másik mese, másik hősökkel…