„Ne feledd, hogy a lelked legmélyén boldog vagy! Csak ezt most nem éled át.”

Ez a mondat nem vigasztalás. Sőt. Inkább figyelmeztetés, hogy nem vagy képes megélni azt, ami vagy.
Felhők között jársz, nem is tudod, hogy süt a Nap, ahogy azt sem, hogy van-e Nap egyáltalán. A szürke felhőket és a félhomályt tartod valóságnak, és a boldogságot nagy hiányként éled meg.

Nincs is szó erre a negatív állapotra. A jóra van a rossz, a fényre van a sötét, az örömre van a szomorúság, de a boldogságnak az ellentétére nincs más kifejezés, csak a boldogtalanság.

„Talán” vagy. Mint egy mély kút, olyan a lelked, és az alján ott a kristálytiszta, hűvös víz, de te mégis szomjazol, sőt, néha belehalsz a szomjúságba, de csak azért, mert nincs elég hosszú köteled, amellyel az edényed leérhetne a kút fenekére. Nem tudsz magadból meríteni, pedig bármikor megtehetnéd. Még a halálos ágyadon is.

Akkor vagy boldog, amikor az edényed leért lelked kútjának legmélyére. A forrás benned van, csak nagyon mélyen, és sajnos gyakran be is van temetve. Amikor néha boldog vagy – észre sem veszed -, ez a víz bugyog fel.
Néha nem is kell hozzá semmiféle külső ok. Kisüt a Nap, meglátsz egy kedves állatot, eszedbe jut egy szép emléked, és máris boldog vagy.

Veled is előfordult már, hogy a konyhában még boldog voltál valamiért, s mire beértél a szobába, elillant a jóleső állapot, és nem tudtad, mi az oka? Vajon miért voltál boldog, és miért illant el minden hirtelen? Semmi sem történt a konyhában és a szobában, valamiért mégis jó volt, sőt, csudajó – majd újra visszatért a sivár nyugtalanság.

Mi volt ennek az oka? Megmondom: feltört a forrás a konyhában, és a szobában visszaborult rá az agyagos föld. Amit most elmondtam neked, az a hindu védikus bölcselet lényege.

A boldogságot úgy hívják: ánanda.

Müller Péter