Gyönyörű a Világegyetem, mint a benne lévő összes dolog, élettel átitatott festménye a képzeletnek.
Színesek, fényesek, rezgő dallamaikkal kellemesek, édesek a szájnak, szellőikkel körbejárnak, cirógatnak, kényeztetnek, megízleltetik a szépséget.

Mondom tehát:
Gyönyörű a Világegyetem, mint a benne lévő összes dolog, élettel átitatott festménye a képzeletnek.
De mint az átok, ha néha annak is látjátok: minek kezdete vagyon, lészen annak vége is!

Kis magot rejt a hófödte fagyos talaj mélységének sötét öle. Rejtett védelem, Földanyánk óvó természete, őrzi magában a kis tervet, mit annak idején az Ég neki ajándékozott. Összesűrűsödött benne a természet adománya, fejlődési menetrendként beletáplálva. Most télen megpihen, s a tavaszra, napsütésre, hőre, fényre, nedvességre vár, hogy megmutassa önmagát, szelek szárnyán lobogó levélkoronáját.

Mit rejt minden levélkorona?:
A magot, melyben ott lesz az új fa-csoda, ki küzd majd kikelve a földből tova, az Ég felé, mígnem az évek során be nem teljesíti léte végét, s életerejét fokozatosan elveszítve elszárad, elpusztul, Földanyához visszafordul, s teret nyit az újonnan érkező magvacska-fáknak, továbbvitt önmagának.

Nos, ilyen a Világegyetem is, mint a benne lévő összes dolog, élettel átitatott festménye a képzeletnek.
Születnek, felnőnek, megöregednek, megbetegednek, s végül elpusztulnak. Majd újjászületnek, s a kör kezdődik elölről.

Gyönyörű a Világegyetem, mint a benne lévő összes dolog, élettel átitatott festménye a képzeletnek.
Pillanatról pillanatra változik minden, semmi sem örök, így végzi folyamatosan a munkáját maga az Örök, az állandó változás, s ejti rabul a csillogását megragadó áldozatát.

Megragadunk mindent mi szép, s féltjük annak elvésztét. Keseredett harc ez a természettel. Ha csak kapaszkodunk, s nem eresztünk, mihamarabb megbetegszünk. Szenvedés, bánkódás, aggodalom, dühöngéssel párosodom. Így lesz kész a recept, mellyel életed leélheted, s a természet szépségét már csak észre sem veszed.