Az istenek mindenképpen azt akarták, hogy a világegyetem bölcsességének titka csak akkor kerüljön az emberek kezébe, ha már elég érettek rá. Ezért aztán elhatározták, hogy mindaddig őrizni fogják egy biztos rejtekhelyen, míg a halandók meg nem érnek annak megértésére. Összegyűltek egy tanácskozásra, hogy eldöntsék, hová rejthetnék el a titkot.

Egyikőjük azt mondta, hogy vigyék fel a bölcsességet a legmagasabb hegycsúcsra. De gyorsan belátták, hogy az ember hamarosan az összes hegycsúcsot meg fogja hódítani, tehát ott a bölcsesség titka nincs biztonságban. Egy másik isten azon a véleményen volt, hogy rejtsék el a legmélyebb tenger fenekén. De a többiek őt is leszavazták, mert ezt sem tartották elég biztonságosnak.

Ekkor a legvénebb és legokosabb isten emelkedett szólásra: “Tudom, mit csináljunk. Rejtsük el magában az emberben! Ott csak akkor fogja keresni, ha már elég érett annak megértésére. Hiszen ehhez végig kell mennie az önmaga bensőjébe vezető úton.” A többiek elgondolkodva hallgatták, majd mindannyian beleegyeztek.

Így került a világegyetem bölcsességének titka az emberi lélek mélyére.

(tanmese)