Simone Weil:
Amikor lényünk legmélyéig szükségünk lenne egy neszre, ami valamit mondana,
amikor válaszért kiáltunk, és az nem adatik meg nekünk, ekkor érintjük Isten csendjét.

Képzeletünk rendszerint szavakat szór a zajokba,
valamint játszadozva alakzatokat látunk a füstben.
Mikor azonban túlságosan kimerültek vagyunk,
mikor nincs több bátorságunk játszani, akkor igazi szavakra van szükségünk.
A kiáltás bensőnket feltépi. Nem kapunk semmit, csak a csendet.

Némelyek, miután ide jutottak, bolond módjára önmagukban beszélnek.
Tegyenek ezután bármit, irgalmat kell érezni irántuk.
Mások, kevesen, egész szívüket átadják a csendnek.

Ez a világ bezárt kapu. Ez a gát. És ez az átjáró.
A szeretet nem vigasz – a szeretet fény.