Vajon egy emberben mikor születik meg a változás iránti igény?
Amikor már elviselhetetlennek érzi az életében történő eseményeket? Vagy amikor már testi szinten kapja a figyelmeztetéseket? De miért akarunk változtatni? Miért nem jó nekünk minden úgy, ahogy van?

Ahogy éljük a mindennapi életünket óhatatlanul érnek bennünket a benyomások, élmények, érzések. Amikor vége egy napnak egy nagy csomag érzelemmel kerülünk haza. Hogy aztán mit kezdünk velük, azt mindenki maga határozza meg. Hagyja, csak úgy koordinálatlanul csellengeni, vagy rendszerezi, csoportosítja, esetleg elemezgeti a napközben történt eseményeket.

De mi van akkor, ha egy kis elemzés után ráébredünk, hogy ez már évek óta így megy és igazából nem is jó nekünk ez a helyzet? Mit tegyünk vele? Hagyjuk magunkat ebben a lagymatag állapotban, mert mégiscsak jó ez így, csak néha akadunk ki, és ez tulajdonképpen még rendjén is van így. Hisz természetes, hogy néha napján kicsit besokall az ember.
De amúgy meg, ha jobban belegondolunk, jó ez így, hisz biztonságban vagyunk, megvan a napi kis rutinunk. Szépen éljük az életünket. Ezt már ismerjük. Mi bajunk lehet? Egy kis belső elégedetlenség, ugyan majd elmúlik ez is, mint ahogy eddig is! Vagy mégis merjünk lépni valami mást?

Feladjuk az ismertet egy teljesen ismeretlenért? És ha kiderül, hogy nem jól döntöttünk?
És már fel is üti bennünk fejét az a bizonyos félelem. Az a félelem, ami az embert egész életében korlátozza. Korlátozza a lehetőségeket, korlátozza az új dolgok iránti nyitottságot, mert bizony manapság úgy gondolkodunk, hogy nem olyan jó ez, de ez legalább biztos… és az álom szertefoszlott.

Ha a belső mag, ami jelen esetben az elégedetlenség nem merül fel, akkor nem lesz következmény, tehát nem fogunk változtatni. De mi van, ha ott az a mag és szép lassan csírázni kezd bennünk és fejlődésnek indul? A belső késztetés elszabadul és lassan napról napra csak növekszik bennünk. Az érzés, amit vagy tudunk kezelni vagy nem, kérdéseket vet fel bennünk. Jó ez így nekem? Tudok valamit tenni? Jobb lesz akkor? Mégis mit várok magamtól az életben? Egyáltalán boldog vagyok?

Mindenkinek van valami baja, gondolhatnánk. Ami nagyrészt igaz is lehet, mert az élet bizony a csodálatos és végtelen lehetőségek tárháza. Minden pozitív és negatív vonzatával együttesen.

Lehetőség a fejlődésre, a tapasztalatszerzésre, a tanulásra, az adásra, a kapásra, az elfogadásra és megannyi dologra, amit lehetőségképpen megtapasztalhatunk. A szenvedésre is.
Igen, szenvedésre, ami által aztán megerősödhetünk és azzal a megújult erővel, amivel gazdagodunk közben, leszünk még jobbak és többek majd önmagunkkal szemben.

Így tehát amikor a változás igénye felmerül bennünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Alapos elemzés alá kell vetnünk és megbizonyosodni róla, hogy honnan és miből is ered. Valóban olyan érzésről van szó, ami régóta érlelődik bennünk vagy csak megint egy gyorsan múló érzelmi szeszéllyel állunk szemben?

Aztán ha megtaláltuk a választ rá, alapos átgondolás és elemzés után megnézve a lehetőségeket hozzuk meg a döntést. Félelem és kétségek nélkül. Mert akkor biztos, hogy jól fogunk dönteni. Nem elhamarkodottan, nem bizonytalanul. Nem egy múló érzelem irányítása alatt. És ha már meghoztuk, ne vonjuk kétségbe döntésünk fontosságát és bizonytalanítsuk el magunkat!

Mert bárhogy is alakítjuk az életünket, biztosak lehetünk benne, hogy számtalan új lehetőség tárul fel előttünk, amiből rengeteget tapasztalhatunk és gazdagíthatjuk vele személyünket!

-VR-