Így hallottam. A Magasztos Veszáli mellett, a nagy erdőben, a magány csarnokában időzött, Vacchagotto, a zarándok pedig a Fehér Lótuszrózsa remetekertjében. A Magasztos jókor felkerekedett, vette köpönyegét és a csészét, s indult Veszáli felé alamizsnáért. S a Magasztos azt gondolta: – Igen korán van még a városban az alamizsnára várakozni, mi lenne, ha most a Fehér Lótuszrózsa zarándokkertjébe mennék és meglátogatnám Vacchagottót, a zarándokot.

És a Magasztos belépett a Fehér Lótuszrózsa remetekertjébe és oda igyekezett, ahol Vacchagotto, a zarándok időzött. Ekkor Vacchagotto, a zarándok észrevette a Magasztos távolról közeledő alakját, és meglátván, így szólt hozzá:

– Jöjj, uram, ó, Magasztos, üdvözlégy, Uram, ó, Magasztos! Már réges-régen felébresztetted bennem a reményt, Uram, ó, Magasztos, hogy egyszer felkeresel. Ülj ide, Uram, ó, Magasztos, rád vár ez a hely.
A Magasztos leült a felkínált helyre. Vacchagotto, a zarándok azonmód alacsonyabb széket vett magának, és melléje ült. Melléje ülve Vacchagotto, a zarándok, így szólt a Magasztoshoz:

– Ilyeneket hallottam, ó, Uram: Gotamo, az aszkéta, mindent tud, mindent ért, magát szüntelenül ébernek vallja: „járjak vagy álljak, aludjam vagy virrasszak, minden időben a teljes éberség birtokában vagyok”. Akik így szóltak, Uram, azok valóban a Magasztos szavait idézték, azok nem jogtalanul hivatkoztak a Magasztosra, azok a Tanítás szerint szóltak, úgy, hogy nem származhat abból hamis tanítás?

– Azok, Vaccho, akik így szóltak: „Gotamo, az aszkéta mindent tud, mindent ért, magát szüntelenül ébernek vallja; járjak vagy álljak, aludjam vagy virrasszak, minden időben a teljes éberség birtokában vagyok” – azok nem az én szavaimat idézték, azok alap nélkül és jogtalanul hivatkoztak reám.
– Hogyan szóljunk hát, ó, Uram, úgy, hogy a Magasztos szavait idézhessük, hogy a Magasztosra ne jogtalanul hivatkozzunk, hogy a Tanítás szerint szóljunk, úgy, hogy ne származhassék abból hamis tanítás?
– Gotamónak, az aszkétának hármas tudása van. Így szólván, Vaccho, az én szavaimat idézik.

Nem jogtalanul hivatkoznak reám, s a Tanítás szerint szólnak, úgy, hogy nem származhat abból hamis tanítás. Mivel, ó, Vaccho kedvemre emlékezem én vissza akárhány különböző elmúlt létformára, úgy mint egy életre, azután két életre, azután három életre, azután négy életre, azután öt életre, azután tíz életre, azután húsz életre, azután harminc életre, azután negyven életre, azután száz életre; azután ezer életre, azután százezer életre, azután sok világ keletkezésének idejére, azután sok világ pusztulásának idejére, azután sok keletkezésének és pusztulásának idejére. Ott voltam, így hívtak, ilyen családba, olyan rendbe tartoztam, ez volt a foglalkozásom, ilyen örömet s fájdalmat éltem át, s így végződött életem; amott ismét másként jelentem meg a létben: most ott voltam, amúgy hívtak, olyan családba, olyan rendbe tartoztam, az volt a foglalkozásom, olyan örömet és fájdalmat éltem át, és úgy végződött életem; akkor ismét más alakban jelentem meg a létben.

Így emlékezem számos különböző régi létformámra, mindenki sajátságos jegyére, sajátságos vonatkozására. És, Vaccho, az égi szemmel, a megtisztulttal az emberi határokon túl nézővel kedvemre szemlélem az eltűnő és ismét felmerülő lényeket, a hitványat és a nemeset, a szépet és a csúnyát, a boldogot és a boldogtalant, látom a lényeket, amint tetteik szerint visszatérnek. Azok a kedves lények tetteikben nyilván a rosszhoz szegődtek, a szentet ócsárolták, az igaztalant tisztelték, az igaztalant cselekedték; a test feloszlásakor a halál után a lelkek lefelé kerülnek a hamis nyomra le a mélybe, a pokoli világba. Ezek a kedves lények azonban tetteikben a jóhoz szegődtek, gondolatban a jóhoz szegődtek, a szentet nem ócsárolják, az igazat tisztelik, az igazat cselekszik; a test feloszlásakor, a halál után az égi világban a jó nyomra lelnek. Így látom az égi szemmel, a megtisztulttal, az emberi határokon túl nézővel az eltűnő és ismét felmerülő lényeket, a hitványat és a nemeset, a szépet és a csúnyát, a boldogot és a boldogtalant, látom a lényeket, amint tetteik szerint visszatérnek. És Vaccho, a káprázat forrását kiapasztottam, és még életemben megnyilatkozott és megvalósult bennem a kedély és az értelem megszabadulása mindabból, ami káprázat.

Gotamónak, az aszkétának hármas tudása van: így szólva, Vaccho, az én szavaimat idézik, nem jogtalanul hivatkoznak reám, és a Tanítás szerint szólnak úgy, hogy nem származhat abból hamis tanítás.

E szavak után Vacchagotto, a zarándok, ekképpen szólott a Magasztoshoz:
– Akad-e valaki, ó, Gotamo, az otthonunkban lakók között, aki, anélkül hogy házi kötelékeit előbb elszakítaná, a test feloszlásakor szenvedéseinek végére ér?
– Nem akad olyan, Vaccho, az otthonunkban lakók között, aki anélkül, hogy a házi köteléket előbb elszakítaná, a test feloszlásakor szenvedéseinek végére érne.
– Azonban akad-e olyan, ó, Gotamo, az otthonunkban lakók között, aki a házi kötelékek feloldása nélkül a test felbomlásakor az égi világba jut?
– Ó, Vaccho, nemcsak száz, vagy kétszáz, vagy háromszáz, vagy négyszáz, vagy ötszáz, hanem még több is akad az otthonunkban lakók között, aki a házi kötelékek elszakítása nélkül a test feloszlásakor az égi világba jut.
– És akad-e, ó, Gotamo, olyan mezítelen vezeklő, aki a test feloszlásakor szenvedéseinek végére ér?
– Nem akad, Vaccho, olyan mezítelen vezeklő, aki a test feloszlásakor szenvedéseinek végére ér.
– Azonban akad-e, ó, Gotamo, olyan mezítelen vezeklő, aki a test feloszlásakor az égi világba jut?
– A mai naptól visszafelé számítva kilencvenegy világkorszakot, amennyire én visszaemlékszem, nem tudok egyetlenegy mezítelen vezeklőről, aki az égi világba jutott volna, kivéve egyet: az azonban tudta, hogy csakis saját tettei és saját cselekedetei válthatják meg.
– Így, Gotamo, bizony hiábavaló az ilyen vezeklés, s még az égi világba sem vezet.
– Így, Vaccho, bizony hiábavaló az ilyen vezeklés, s még az égi világba sem vezet.
Így szólt a Magasztos. Szavai nyomán Vacchagottóban, a zarándokban a megelégedés öröme szétáradt.

Gautama Buddha