És újra Bécs.

Este az Árpád sínautón érkezünk, kóválygok és szédülök – keservesen panaszkodom, hogy rossz ez a jármű, vízszintesen is himbálózik, nemcsak függőlegesen ráz. Nem hiszem el, hogy más ezt nem érzi, én is csak most, felzaklatott egyensúlyérzésemmel.

Az Hôtel de France-ban szállunk meg. Milyen szomorú ez a város, különösen errefelé, mindenki kedvetlen, gyanakvó. Hangosan szidom a rossz világítást utcán, lépcsőházban, szobában, míg észre nem veszem, hogy senki nem tiltakozik, zavartan elhallgatnak: akkor hirtelen elhallgatok én is.

Reggel tízre jelentkezünk a Wagner-Jauregg Klinikán.

Ahogy vonakodva, akadékoskodva, kifogásokkal és ürügyekkel halogatva a dolgot, végre mégis felkecmergek a lépcsőn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszít úgy innen. Itt, ezen a lépcsőn álltam meg három héttel ezelőtt – három hete csak? hihetetlen! annyinak tűnik, mint egész életem odáig! -, s mint valami viccet, groteszk gondolatot dobtam oda hetyke ötletemet: nekem agydaganatom van.

Tudom, hogy őrültség, műveltségem és pozitivizmusom tiltakozik ellene: mégis (efféle babonák végigkísérték életemet) az a makacs gyanú kínoz, hogy akkor kezdődött a dolog, mikor ezt kimondtam – a gyermek akkor született, nem is akkor: attól, hogy megneveztem. A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti. Esetünkben olyanformán, hogy a kutatást egyirányba terelte, elterelte más utakról, talán az igazitól.

Ezt a rögeszmét be kell vallanom, különben nem érti az olvasó, s magam előtt is felfoghatatlan volna, hogy kísértetiesen szorongó érzésem, ahogy a kongó folyosókat járjuk, tisztára a bűnösé, aki visszatér a tett színhelyére. Nyugtalanul kérdezősködöm: itt van-e még az az orvos, az a titkár, az a kedvesnővér, akit akkor láttam? Mikor kérdezősködésemet magam is nyűgösnek érzem már, hirtelen kivilágosodik, mi után nyomoztam, öntudatlanul. Igen, igen, tudom már – az az ismeretlen beteg, ott a neurológiai osztályon, akinek az arca mégis ismerős volt… mi van vele? Kicsoda? Nem emlékeznek… Ebben a teremben volt? melyik ágyon? a harmadikon? aha! megvan! Diegel bácsi szegény! ó, az már két hete… „Exitus” – az ápoló is így mondja.

A tanár úr csak délben érkezik, addig a bánatos arcú, halk szavú docens faggat, szemészek forgatják az arcom, mint egy elromlott fényképezőgépet. A szobában, ahol mindez történik, nagy a rumli, idegen arcok fájnak, fülem kínlódik a sok német beszédtől, nagy megkönnyebbülés egy szerény, fiatal orvos, aki megismer. Két éve van itt, egy felfedezését ellenőrzi, inzulinnal próbálja gyógyítani a skizofréniát.

Végre jön Pötzl, a tanár. Érdekes fej, kifejezése, tekintete, mozdulatai telivér művésztípust mutatnak – intelligencia, tehetség, szenvedés és önfegyelem sugárzik minden vonásából -, a művésznek és az artistának ez a négyes, biztos „tünetcsoportja”, amiben rokon költő és ekvilibrista. Kissé szinte édeskésen túlzott udvariassága nem kellemetlen, mert rokonszenves szórakozottságot sejtet, tiszteletet és részvétet gerjesztve a hozzáértőben. Szabadkozik, hogy idefárasztott, ha ideje engedi, ő keresett volna fel szállásomon: egyébként jól tudja ki vagyok, talán én is tudom, hogy édesapja Bécs egyik legismertebb humoristája volt. Orvosi dolgokról szó se esik, mégis pár perc múlva olyan biztonságban kezdem érezni magam, mint a vergődő hajó utasa, aki értesül, hogy a kapitány személyesen vette kezébe a kormánykereket. Szobát akar nyittatni a vizsgálat tartamára, de rögtön beleegyezik abba is, hogy kétnaponkint éjszakára hazamehessek a szállodába.

Ez a látszat-szabadság tartja bennem a lelket a most következő héten. Különben elveszettnek érezném magam. Mert a vizsgálat most nem óvatos, gyöngéd, leplezgető, enyelgő játék, mint otthon, ahol mindenki ismer és szeret, mindenkit ismerek és szeretek. Ezeknek eset vagyok, semmi más, egy csomó lelet, bőrtáskában. Olyan vagyok, mint a katona, aki parancsra bevonult, és akit most beöltöztetnek és kiképeznek, mielőtt a menetszázadba osztják. Vagy megint csak mint a bűnös, akinek hivatalos ítélete még nem érkezett le, de már el van marasztalva, büntetését tulajdonképpen már megkezdte.

Maga a börtön (persze csak per analogiam, a magamfajta impresszionista szemével) külső látszatra erősen emlékeztet a régi, inkvizíció korabeli intézményekhez. Élvezettel hasonlítgatom a vizsgáló műszerekkel zsúfolt szobákat kínzókamrákhoz, minden képemet innen veszem. Megállapítom, hogy szobámban olyan magasan van az ablak, mint ezekben a pincékben volt, s a jámbor ápolókat átlátszó humorral ugratom, mint pribékeket. A szem- és fül- és idegvizsgálatokat már könnyedén veszem, mint a rutinié, fölényesen, viccelve. De egy délelőtt abbahagyom a viccelést, csodálkozva figyelni kezdek. Egész új dolgokat kezdenek, ez eddig nem volt. Szaglásomat veszik elő, meg tudom-e még különböztetni a fokhagymát a szamócától? Aztán ínyemet vizsgálják, nem zavarodtak-e össze az ízképletek? Végre furcsa kérdések következnek: hirtelen kell felelnem, összeadatnak, kivonatnak velem, íráspróbát vesznek, majd megkérdezik, tudom-e, ki volt Napóleon?

Mi ez? Intelligencia-vizsga? Beszéd- és értelemgyakorlat? Hát már itt tartunk?

Itt bizony.

És ettől fogva görcsösen és feszülten figyelni kezdek, résen vagyok, vigyázok. Megfontolom minden szavam és minden mozdulatom. Másnap, mikor újabb reflex-kihallgatásra visznek, már úgy viselkedem, mint a gyanúsított. Tapasztalataim, a sok pesti vizsgálat segítségemre vannak, tudom előre, mi következik, színészkedem, megjátszom, mintha nem tudnám, miről van szó, aztán keserves fáradsággal olyan reflexet produkálok, mint egy egészséges ember. De nem hagyják magukat félrevezetni, a szép reflexre, amit büszkén kivágok, hallgatnak és tovább vizsgálnak. Később tudtam meg a diagnózisból, hogy egy otromba keresztkérdésre „buktam le” (hogy az argot-t használjam), ami döntő bizonyíték lett ellenem. A dysmetriára nem vigyáztam! Ez egy jelentéktelennek látszó tünet, a beteg, ha behunyt szemmel vízszintesen kinyújtja a karját, az egyik kezét parányival feljebb emeli. Semmiség, ugye? és mégis csalhatatlanul azt jelenti, hogy az agyvelő ugyanazon oldalán, rendszerint a kisagyban, üzemzavar állott be. De nekem elkerülte figyelmem a hozzátartozó hidegvízpróba (a Nobel-díjas Bárány találmánya), mikor a fülembe fújták.

Érdekes újságot észlelek magamon: gyakran álmodom s ami figyelemre méltó: jól emlékszem álmaimra, nagyon is jól, élénkebben néha, mint arra, ami napközben történik. A kép éles, álmomban ép a szemem. Milyen erős, éles, világos például ennek a mai álomnak emléke is. A fények és árnyak elosztása tisztább az álmodott képeken, mint a valóságban megtörtént eseményeken. Valami politikai párt élére kerültem, nagy beszédet tartok a parlamentben, szavaim tiszták, logikusak, meggyőzők – szép, kerek, szabályos taglejtésekkel szónokolok. Reformokat terjesztek elő, jól emlékszem, miről van szó, már-már szavazásra kerül a sor, úgy látszik, én leszek a miniszterelnök. Ekkor véres szemű, duzzadt fráter ugrik fel, nem is az ellenzéki padsorokból, középről, az asztal alól bukkant elő, a süllyesztőből. Zavaros halandzsát kiabál rekedten, nem értem, szája mint fekete örvény, tátog, ezeket a szavakat hallom: „tüneti kezelés”, „tüneti kezelés”. „Elég volt a tüneti kezelésből, le az uracsokkal, le az uracsokkal, kivágni, kivágni”. Csitítani próbálom, meggyőzni, de csak legyint dühösen, mintha hitvány nyávogás zavarná, és ekkor meghökkenve veszem észre, hogy csakugyan nyávogok. Apám integet a sötét ajtóból, szájára mutatva, rémülten, hallgattassam el a kiabálót, de legalábbis szóljak rá, hogy ne dobogjon és dzsiggeljen, mert Gasparecz, aki alattunk lakik, felébred és feljön. Nekem is eláll a szívverésem, gyerekkoromban csakugyan sokat emlegették Gaspareczet. A szónok pedig egyre sebesebben dzsiggel, már nem is beszél, vigyorog és dzsiggel, de az én torkomból erélyes rendreutasítás helyett egyre vékonyabban és élesebben kacskaringózik a nyávogás, míg fel nem ébreszt.

De jön utánam és jár utánam, mikor apró léptekkel csoszogok végig az Alser strassén, jár utánam ébren is a nyávogó unalom. Mert kezd nyávogássá és unalommá válni az egész, valami láthatatlan kéregető kintornát tol utánam, csak akkor hallom nyikorgását, ha megyek: eltűnik és elhallgat, mikor toppanva megállok és hátrafordulok. Unom, unom ezt az egészet, unalmas a betegség és unalmas a halál is, nem rémületes, nem megrázó és felemelő és lesújtó, csak unalmas, mint egy gyáva, alattomos, kuncsorgó eb, ami nyomomba kullog.

És unalmas, hogy befelé járok, s mert nem látok jól, kikorrigálni se tudom már léptemet, és folyton lebotlom a kocsiútra, vagy nekimegyek a falnak. És unalmas, hogy szemérmesen a sarokba megyek vagy elrejtőzöm, órákra, a hideg mellékhelyiségben – és unalmas a sofőr, aki részvéttel áll, mikor kiugrom a kocsiból, lihegve -, unalmas Buddha és Confucius, unalmas szembenézni vele és unalmas hátat fordítani neki – jöjjön inkább Demokritosz vagy a másik pogány, aki üres, vak szemgödreit fitymálva és kihívóan és kárörömmel mereszti immár a szikrázó nap felé, amitől a látó megvakul!

És egy reggel duhaj kedvvel ébredek. A kedves, fájdalmas szemű, de folyton halkan röhögő Jóskának, régi pajtásomnak mesélem (mindig feljön reggel hűségesen a szállodába), mit álmodtam már megint: Ide hallgass, megyünk fel, mint rendesen, őnagyságával a klinikára tíz órakor. De csodálatosképpen Pötzl már bent van, édeskésen mosolyog, mégis láthatóan mérgelődik, amiért elkéstünk. Őnagysága szabadkozik, ó, garnichts, garnichts, Gnädige, parancsoljanak, tessék parancsolni, de én érzem, hogy valami baj van, nem mutatom, előzékenyen mosolyogva és tréfálkozó, csevegő hangon kezdem neki felsorolni a tüneteket, közben szedegetem a leleteket, mint egy könyvügynök a prospektusokat, és magyarázgatom, ajánlgatom neki, hier Röntgenbefund, nichtwahr, Herr Professor, hier Staungspapillae, nichtwahr, auch erwähnungswert. Ő nagyon udvariasan, összehúzott szemmel figyel, egyre jobban hadarok, érzem, hogy valami nincs rendben, az arca elsötétül, hová a csudába tettem, és egy egész jelentéktelen leletnél egyszerre csak kitör a botrány. „Hier Patellen-Reflex…” Próbálom szépíteni a dolgot: „appart, sehr hübsch, wirklich… ich würde sehr empfehlen…” de ő már feláll, iszonyú magas, előrehajlik, kinyújtja a karját, hosszú ujjai meggörbülve reszketnek. „Wa… a… as? Pat-tel-len? – üvölti egyre emelkedő hangon – Marsch hinaus!” Őnagysága, csitítani kezdi „Aber Herr Professor… ich als Ärztin”, de ő már nem lát és nem hall, nekünk ront, rémülten hátrálunk, aztán rohanni kezdünk a lépcsőn, lefelé – ő mint egy őrült utánunk, óriási alak és egyre jobban ordít, magyarul káromkodik, nagyon csúnyán és rugdal: megbotlunk, gurulunk le a lépcsőn, aztán ki az utcára, csak a lábát látjuk, ahogy két méternyire rugdal kifelé és a hangját végigsüvíteni az utcán: „Nesze nektek!… Nesze patellenreflex.”

Délelőtt álmom hatása alatt csárdás jókedvem van a klinikán, nem merem bevárni a tanárt, félek, hogy a szemébe nevetek. A bánatos képű, halk szavú docenst nem hagyom élni, addig ugratom, évődöm vele, míg elneveti magát. Utána elvörösödik, és szokatlanul emelt hangon, szinte haragosan rám szól: „Ich muss Sie aufmerksam machen, Sie sind schwer krank – Sie sollten nicht so lustig sein.” Kicsit csendesebb leszek, de hazakéredzkedem ebédre.

A kocsiban sértődötten dohogok. Schwer krank – nevetséges! Hiszen még nincs diagnózisom! mi köze hozzá? majd ha diagnózisom lesz, úgy fogok viselkedni, ahogy illik. Egyelőre beteg vagyok, semmi több. Betegállomány, különben ugyanannyi; mint más úriember.

Önérzetesen szegem fel a fejem, émelygek – hát aztán?

Hát igen, émelygek kicsit – beteg vagyok, ennyi az egész. És ha az vagyok – talán nincs jogom hozzá? mint akárki másnak? akár meg is halni?… ha csak ennyi volt az egész… ezért nem volt kár, igazán… és ha csak ennyi voltam, mint ti, hencegő, fölényes egészségesek, akkor meg pláne nem kár értem… Talán azt hiszitek, többre becsülöm ezt a rongyot, mint azt a rongyot, amit ti ráztok előttem nagybüszkén?

Halló!… bleiben Sie stehen!

Kikecmergek a kocsiból, odaállok a forgalmas utca szélére, és hányni kezdek, hetykén, szemtelenül, szemérmetlenül. Az emberek megállnak, némelyik megütközve csóválja a fejét, mások csak bámészkodnak. Egy inas röhög. Csak bámuljatok – gaffen Sie nur, Herrschaften, hányok, mit szóltok hozzá? Hát aztán? Beteg vagyok, betegállomány, nekem szabad, nektek nem szabad – nézhetitek, kiadom -, tessék, tessék besétálni – itt látható a véleményem rólatok, magamról, az egész életemről, úgy, ahogy sikerült, ahogy itt áll most a bécsi utca szélén, és köszönettel visszaköpi a csodálatos ajándékot, amire olyan büszke volt, aki adta, ami ennyit ért annak, aki kapta.

De este nyolc óra felé a hideg márciusi szélben ott ülök mégis a Café de France teraszán. Nem tréfálok, és nem káromkodom már, hallgatok. A fejem fáj. Csodálkozva figyelem a fájást, hogy ez is lehetséges. Soha nem tartottam volna lehetségesnek, hogy ilyen mértékben… és az ember mégis eszméletén van, és gondolkodik is. Gondolkodik és figyel és számításokat végez. Az acélabroncs, ami a koponyámat szorítja, apró roppanásokkal húzódik össze. Meddig tud még összehúzódni? Számolom a roppanásokat. Még kettő volt azóta, hiába vettem be háromszor abból a kombináltból.

Előveszem az órám, leteszem az asztalra.

– Morfiumot kérek – mondom nagyon nyugodtan és hidegen és ellenségesen.

– Nem lehet! Tudja, hogy nem lehet! Mi jut eszébe? Mit akar azzal az órával?

– Három percen belül morfiumot kérek.

Habozva, nyugtalanul néznek rám, senki se mozdul. Három perc elmúlik. Utána még tíz, ekkor nyugodtan elteszem az órát, és imbolyogva felállok.

– Vigyenek a Fiakker bárba. Ma este szórakozni szeretnék, azt mondják, nagyon jó.

Felszabadulva ugrálnak fel.

Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva – először és utoljára életemben -, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam.

Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerűen kiállt.

Karinthy Frigyes