Ezek után elmúlik két valódi nap, amiről alig van emlékem. Feljegyzések kerültek a kezembe, néhány oldal írás, feleségem lefirkálta olykor, amiket összebeszéltem. Nem érdemes idézni, hasonlatosak azokhoz a kórleírásokhoz, amiket locsogó skizofrénekről vesznek fel a tébolydában: tudákos filozofálás, “műveltségem” fitogtatása, pedáns megjegyzések, lényegtelen dolgokról. Az egész úgy hat rám most, mintha valaki betörés után leltárt csinálna lakásában – minden felbukkanó vagy kívülről jött képet kicsinyesen megforgattam, hogy megvannak-e még a hozzá tartozó képzettársulások: a porcelán garnitúrából, amire úgy vigyáztam, nem hiányzik-e egy darab? Így locsogtam én is, úgy látom, öntudatlanom aggodalmasan vizsgálta betört fejem tartalmát. “El kell küldeni azt a levelet, a fontos levelet, oldalt bélyeg van rajta, a postaigazgatóság miatt, Kerstin adja fel, bár a nők logikája nem megbízható, arra talán alkalmasak, mint az az izé is mondja, az a francia, mindjárt eszembe jut a neve.” Ájulásból magukhoz térőknél sokszor figyeltem, hogy aprólékos dolgok érdeklik őket, a zsebkendőjük vagy valami kis tárgy, hogy nem vesztették-e el? Nem nagyszerű “meglátások” élet és halál küszöbéről, ahogy a regényes rajongók és a rossz megfigyelők hiszik. Emellett sok a vicc és paradoxul tréfás fordulat a feljegyzésekben, erre valószínűen külön vigyáztam.

Érdekes, hogy ez a két nap kiesett, ellenben a három utána következőről megint kísértetiesen erős látomásom van, holott ezúttal nem számoltam a napokat, nem is voltam magamnál, csak rövid időkre.

Arachnitis (agyburokgyulladás) jelentkezett, negyven fokos láz kíséretében, ezt később tudtam meg, mikor már túl voltam a veszélyen.

A falon nincs tükör, mégis mintha kívülről látnám magam az egész idő alatt. S mintha az egész idő alatt egy helyzetben lennék.

Mindig ugyanabban a helyzetben. Fekszem, jobb oldalamon, elfordulva az ablaktól, szemben az ajtóval, a kilincset nézem, mereven. Begörbülve fekszem, összehúzódva, mint akinek a hasa fáj. Fejem profilban, a lepedőn, nem a párnán, a párnát hátratoltam. Amennyire csak lehet, előrehajtom a fejem, az ágy szélére, félig lelógatva a pereméről.

Órákon át fekszem így, gondolkodva pislogok. Nem panaszkodom, nem hívok senkit, nem kérek semmit. De azért várok, feszülten. Ha valaki bejön, nem mozdulok, fekszem tovább, lefelé nézek, mintha nem érdekelne. De mikor ki akar menni, megszólalok. Egyhangú, kicsit éneklős hangon. Mindig ugyanazt mondom. Jól megfogalmazott rövid nyilatkozat és kérdés, olyan, mint egy hivatalos beadvány vagy interpelláció. Minden szavára pontosan emlékszem, arra is, mikor fogalmaztam, hogy jól megértsenek.

– Kérem, egy percre. Tessék figyelni. Tudom, hogy komplikáció állott be. Felnőtt ember vagyok, jogom van tudni, mi történt. Családom is van, és intézkedni óhajtok. Tessék pontosan megmondani, hány napot élhetek még?

Mindig semmitmondó válaszokat kapok, mégis makacsul elmondom újra mondókámat, mint egy betanult leckét, sietve, nehogy kimenjenek közben. Miután kimentek, magamban elismétlem a kérdést, aztán elhallgatok. Komoran figyelem, milyen nehéz és kábult és meleg a fejem, mint egy óriási ólomgolyó – egyensúlyozva tartom az ágy szélén, úgy érzem, ha kicsit jobban előredőlnék, nagy koppanással zuhanna a padlóra. Mintha összeforrott volna a kötéssel, egynek érzem az egészet, azért olyan rettenetesen nagy – a testem hozzá képest vézna és hitvány. Érzem, hogy sovány vagyok.

Ezek azonban csak visszatérő állapotok, az ébrenlét ritka percei. A többi hosszú, hosszú, sötét, egybefolyó álom. Egybefolyó, mert mihelyt elalszom, folytatódik, ahol abbamaradt.

Az ágy és a lelógó fej és az ajtó és a lecke, amit elmondok, kibukkanó szigetek egy fekete, zúgó süketség tengerében. Ez a tenger üres. Felszíne nincs, csak mélysége van és mégis határtalan és végtelen és parttalan.

Ennek a határtalan és parttalan és időtlen süketségnek mélységében nyargalok én. Nyargalok lihegve és szüntelenül, és mégis mindig egy helyben vagyok, a középen, egyforma távolságban céltól és indulástól. Nem jutok előbbre, és nem tudok elmaradni se. És magasra tartott fejjel vonítok ennek a lehetetlenségnek kínjától.

Barnás-fekete eb vagyok, sovány nagy kutya, valami átmenet a vizsla és a dán dog között. De csak egyik oldalról vagyok egész és hibátlan.

Ezért rohanok Trelleborg felé, az éjszakában. Trelleborgban kettészelt a vonat, hosszában, és én, a fél eb, most hideglelős elszánással rohanok Trelleborgba, a sínek mentén, hogy megtaláljam elveszett másik felemet, amíg nem késő, míg ebben a maradékban tart a maradék élet.

Hidegen, kétségbeesetten számolok. Pontosan tudom, hogy kilenc és fél óráig tartott az út, vasúton, idáig. Egy száguldó kutya tizenöt óra alatt talán lefutja, ugyanazt, visszafelé. Persze, tekintetbe kell venni, hogy csak két lábon futok. A bal mellsőn és bal hátsón, ennek a hátránynak viszont előnye, hogy fél súlyt kell csak hordanom. Az is jó, hogy bal oldalon lévén egyetlen szemem; nem láthatom jobb oldalamat, e szörnyű sebfelületet, aminek borzalmától elalélnék, és nem tudnék tovább futni.

Nem is vonítanék, leszegett fél fejemmel szorgalmasan iszkolnék előre, csak ne szaladna velem a táj! De az a dermesztő, hogy a táj velem szalad, fordítva, mint a vasút ablakából, ahol ellenkező irányban fut, jelezve a haladást. Erre nem számítottam, a gyaloglásnak erre az ijesztő felfedezésére. Kajánul fut velem az éjszaka, nem tehetek mást, gyorsabban kell futnom, hogy mégis előbbre jussak. Néha mintha sikerülne, de néha nem, ilyenkor vonítok és szűkölök a rémülettől.

Az éjszaka hideg és derült. Ideutazásom révén jól ismerem a tájat, el tudok igazodni, ha egy pillanatra szem elől tévesztem a síneket. De lehetőleg azért tartom magam hozzájuk. Mellettük futok, néha közöttük – csak néha rebbenek riadtan félre, mikor hátam mögött mintha vonatdübörgést hallanék: a láthatatlan vonat dübörgését. De a dübörgés többnyire elhallgat, és én visszakanyarodom a sínek közé, loholok tovább – ez már csak képzelődés volt. Képzelődés – mint az a másik is… a vízen vergődő kutya, Szentendre és a sziget közt, mögöttem, az alkonyatban.

Erősen fázom. Az ég felhőtlen, tudom, hogy a hold is süt, közel a hátam mögött. Mikor vonítás közben felemelem a fejem, szeretném megpillantani, már csaknem látom is, de a hátrafordítástól fáj a nyakam. Ám bűvös fényét látni a mezőkön, holdfényben fürdik a vidék, a végtelen fenyvesek, dombok és völgyek és piros házak, néha a fák közül kikandikáló kék tavak fodra megcsillan. Jó volna megpihenni, de nem lehet, el kell érnem Trelleborgot, amíg nem késő, míg tart az élet. S azért is sietnem kell, azért is szorongok, mert a Hold leszállhat, vaksötétbe borulhat a táj, akkor nem látom többé egyetlen irányvonalamat, a síneket. Igen, a Hold kell, ez a kis világosság, ami éppen hogy elég. Néha átborzong rajtam, hogy talán nem is Hold, talán maga a Nap ez a halvány pislákolás, de nekem már csak ennyi maradt belőle. Annál inkább kell igyekeznem. Valami huhog, s a hideg ilyenkor dermesztővé válik. Ez a Szél Leánya, az elfelejtett gyermekkori meséből, akit oly fájdalmas vággyal szerettem volna megismerni, hatéves koromban, a péceli Boszorkány-sziget erdejében. S nem láttam meg soha. Most itt huhog, és nevet magában, de most se láthatom, nem játszhatom el vele azt az ájulatosan édes és szörnyűséges játékot, amit kiterveztem magamban, amiről csak én tudok.

A mélységből megint kibukik egy sziget: nyílik az ajtó, pislogok, lógatom a fejem. Orvos jön be, nem Olivecrona, de ismerem, csak nem tudom a nevét. Nézeget, fölém hajol, méreget, halkan suttog valakivel. Mikor kifelé tart, gépiesen szólalok meg:

– Felnőtt ember vagyok. Tudom, hogy komplikáció állott be, jogom van tudni, mi történt?

És a többi.

Aztán tovább, a Trelleborg felé kanyargó sínek között.

Egyszer aztán megint egy sziget. Több, mint sziget, oázis. Ez már a hosszú lidércnyomás vége felé lehetett. Szemben az ajtó és kilincs mozdulatlan, a szoba üres. Mégis magamhoz térek, nem vagyok egyedül. Valahonnan, a szomszédban, zongoráznak. Ezt nem is tudtam, hogy zongora van az osztályon, a betegek szórakoztatására – úgy látszik, a meglékelt fejeknek jót tesz a muzsika. A hang egész lágyan ér ide, csak a húrok zengése, a billentyűk kopogása elmosódott. Csodálkozva és hitetlenkedve állapítom meg, hogy a fekete rettegés és harag mintha fölengedett volna, fejem tiszta és könnyű, és olyan irtózatosan fáradt vagyok, amilyen fáradt csak elvégzett feladat után lehet a lélek. Mint halálra tikkadt Szahara-vándor fekete ínyén, az utolsó percben egy korty nedvesség, úgy szivárog fülembe a zongorahúr szelíd, enyelgő, békítő rezgése.

“Für Elise” – Beethoven aprósága ez, amit egy tízéves kisleányhoz írt a vén óriás, hódolattal selypítve és tipegve el a Szépség Hajnala előtt, esetlenül egyszerű és bűbájosan szemérmes medvetáncát. Úgy szívom magamba, mint újszülött az első lélegzetet, elámulva és szégyenkezve a boldogságtól. Mi ez?… Mi ez?… – suttogom – lehetséges… lehetséges, hogy életben maradok? Beethoven meghalt, de én még élni fogok. Lassan, akadozva folynak torkomba és a lepedőre könnyeim.

Később bejött feleségem és Olivecrona. Erővel felültetett, sokáig vizsgált, figyelt. Nem volt egy szavam se ezúttal. Észrevettem, hogy felélénkül.

– Szóval – mondta, mikor felegyenesedett -, mióta is tart?

A feleségem valamit magyarázott.

– Nna – mondta a tanár határozottan. – Akkor ennek most véget vetünk, éppen elég volt. Jövök mindjárt, magam.

Kifordult. Feleségem biztatni kezdett, hogy ne nyugtalankodjam, semmi az egész. Nem értettem, miről beszél, nem is érdekelt. Olivecrona egy perc múlva visszatért, hatalmas tűvel, ami széles pravaszból állt ki.

– Egy kicsit megcsapolom – magyarázta -, görbedjen előre, amennyire csak tud.

Előregörbedtem.

– Most mesterművet fogunk látni – hallottam a feleségem hízelgő hangját. Nyilván hálából udvariaskodott, amiért a tanár személyesen végzi ezt az egyszerű munkát.

Kár volt szólnia (pedig jót akart), lehet, hogy Olivecrona pillanatra zavarba jött. Pechünk volt, mindhármunknak. A következő pillanatban akkorát ordítottam, mint egy sakál. A tű, úgy látszik, pont egy idegdúcba szaladt bele, Olivecronával is talán először történt életében. Egy pillanatig tartott, de soha életemben ilyen émelyítő fájdalmat nem tapasztaltam. Egyébként egész betegségem alatt ez volt az egyetlen nemtetszés-nyilvánítás, ami torkomat elhagyta.

Utána rögtön tárgyilagos lettem, és megkérdeztem, mennyi folyadékot kapott a gerinccsatornán át? Fél teáscsésze eddig, felelte, szintén nagyon előzékenyen, de még lesz belőle.

A kis műtét után elszunnyadtam megint. Ezúttal éltem át lázálmom utolsó fejezetét. Ébrenlétem alatt, úgy látszik, a fél kutya szerencsésen elérte mégis Trelleborgot. Hajnal volt, egész jól lehetett látni az alacsony faházakat, a pályaudvar épületét és a dokkokat. A vérnyomokat már megtaláltam, most ezek mellett kúsztam, szimatolva, a tengerpartig. A nyomok a víz felé vezettek, óvatosan igyekeztem befelé. Egy kis zátonyon ott feküdt a másik felem, amit besodortak a szelíd hullámok. Csaknem teljesen feloszlott. Zavartan kezdtem nyalogatni, belekapaszkodtam, hogy partra vonszoljam. De azt is éreztem már, hogy ez csak kegyelet, nincs szükségem rá, megint egészben vagyok.

Késő délután panaszkodni kezdtem, hogy szeretnék felülni. Azt nem lehet, de hátamra fekhetem, majd alátámasztják a fejem.

– Csak harminchét hat a hőmérséklet – dicsekedett Kerstin.

Gőgösen bólintottam, hiszen természetes.

– Huszonnégy órával a műtét után elég szép – mondtam.

Boldogan nevettek.

– Huszonnégy óra? Holnap reggel lesz éppen egy hete.

Karinthy Frigyes