Utazás a koponyám körül – Rövid hetek és egy hosszú pillanat

„Munkás embernek rövidek a napjai, hosszú az élete.” Már az iskolában tetszett nekem ez a mondás, bár mindig éreztem, merőben hamis, s ami a legnagyobb baj, még fordítva sem használható. Fő az, hogy paradox, önmagának ellentmondó, s ezért jó irányban keresi az igazságot, ahová tapasztalatom szerint csak ellenkező oldalról lehet elindulni, lévén a lét kettős, pozitív és negatív áram harcából származó valóság. Annyi bizonyos, hogy ezen a három héten, április elejéig, erősen dolgoztam és szaladgáltam, de napjaim azért nem voltak rövidek, sokat töprengtem és fecsegtem, valami nyugtalan és fárasztó élénkség vett erőt rajtam. És nem hagyott békén az „elintéznivaló”. Életem folyamán ez a homályos érzés, hogy nekem valami „elintéznivalóm” van, valamit ottfelejtettem, valamiért vissza kellene menni, valamit s méghozzá a legfontosabbat, kihagytam, holott éppen a valamiről van szó, különben talán nem is jöttem volna a világra – ez a noszogató, sürgető parancs gyakran jelentkezett, de soha ilyen határozottan és makacsul. „Le kellene tenned a doktorátust” – mondtam magamban gúnyosan, Imre barátomra gondolva, aki egyszer bevallotta, hogy viharos és kalandos életének döntő pillanataiban mindig jelentkezett benne ez a hang, hogy talán mégis jobb lett volna annak idején letenni a doktorátust, ahogy a szülei akarták. De mit kell nekem elintézni? A kusza selyemgubancban egy fonalat keresek, aminél fogva aztán az egész gubót le lehetne bonyolítani. Mindig azzal nyugtattam meg magam, hogy hiszen mindegy: ha a lánc megvan bennem, akármelyik szemét fogom meg, mindig az egész lánc megmozdul. Ezért írtam annyi rengeteg cikket is például, az egyetlen, ezerkötetes regény helyett, amit gyermekkoromban terveztem.

Egy költő barátom, kissé tág értelemben, azt magyarázta, hogy „magamat keresem”. Igen ám, de akkor ki az a magam és hol találom meg a sok közül, akiket itt vagy ott felfedezek, miről ismerem meg?

Egy délelőtt minden ok nélkül befordulok a vásárcsarnokba – lődörgök a pultok közti utcákban, nézegetem a főzelékes kupacokat, gyümölcsdombokat: a káposztásteknők, uborkáshordók sárgán és zölden kérkednek. Mint drága pointe-lace csipkék, függenek a zsigerek a mészárszék előtt, sajthegyek ingerelnek, hogy fúrjam át magam, alagutat vájva, mint a kukacok; kettészelt harcsák rózsaszín húsa dagad a vizes deszkán. Sokszor hittem magamról, hogy tulajdonképpen haspók vagyok, utóda ősömnek, az egysejtű amőbának, aki mindent bekap, ami útjába kerül. Különösképpen nincs étvágyam, a szokásos kóstolgatás is elmarad.

Másnap a vágóhídra megyek ki, azzal áltatom magam, hogy riportot fogok írni. Ökröt vágnak éppen: halkan bőgve, kelletlenül ódalog a fal mellé, de azért nem ellenkezik. Lesüti a szemét, ahogy a legény elébe áll, szétterpesztett lábbal, magasra emelve a taglót – mintha restellné a dolgot, de belenyugszik, hogy be kell tartani az emberrel kötött szerződést, mely szerint élete utolsó éveiről lemond, hogy az első éveket gondtalanul, harc nélkül, jó legelőn tölthesse. Mint egy darab rongy, ruhacsomó, ami alól kihúzták a fogast, roggyan össze, nehéz puffanással, ahogy a tagló lesújt. Rossz hangulatban megyek el, a riportot nem írom meg, nincs étvágyam.

Azon kapom magam, hogy régi ismerősöket látogatok meg, visszamegyek olyan helyekre, ahol először se éreztem jól magam. Ruhát rendelek, szokatlanul sokat veszekszem a szabómmal, végre – előleget veszni hagyva – nem csináltatom meg.

Egy délelőtt a Kerepesi-temetőben találom magam, az igazgató úrnak magyarázom, hogy mennyire ellene vagyok a halottégetésnek (megint szóba került a lapokban a krematórium) – erőszakos dolognak találom: a holttest nem olyan nagyon halott valami, mint ahogy hisszük, vagy legalábbis nem lehet tudni biztosan, nincs-e rá szükség: nem is a természetre gondolok, a nitrogénre, ami a növényeknek kell, de hátha egyszer kiderül, hogy nekünk magunknak, a lelkünknek, vagy annak a valaminek, amit így hívunk, fontos, hogy éppen így, ilyen lassan bomoljon fel, ahogy szokott – talán az asztráltest ebből a maradékból szedi össze a maga finom anyagát. Hazamenet nagyon restellem magam, ez most azt hiszi rólam, misztikus okkultista vagyok. Pedig csak azt akarom megértetni vele, hogy mindennek megvan a maga tempója, időrendje, nem szabad semmit elhamarkodni.

Így telnek a napok, néha elmegyek a fülemet kezeltetni, mert a vonatok állandóan indulnak azóta is, pontosan hét órakor délután, a fejemben – már megszoktam, nem sokat törődöm vele, néha szinte mulattat, nem is bánom, hogy a dolog nem szűnik. Valahová mennek a vonatok, majd csak megérkeznek egyszer.

Régi barátommal, a nemes költővel és stilisztával, és egy érdekes idegorvossal, akivel itt ismerkedtem meg, együtt vacsorázunk H.-nál. Barátom, már ötvenéves és komoly polgár, szerelembe esett, regényesen hallgatag, titkolódzó, úgy viselkedik, mint húszéves korában, még arcban is megfiatalodott. Vacsora után egyedül maradunk A.-val az utcán. Irigykedve beszélek barátunkról, hogy milyen szenzációhoz jutott ezzel a szerelemmel. Megdöbbenve értesülök, hogy nagyon beteg, komoly szervi baja van: ezúttal azonban elmarad a rendesen velejáró gondolat, amit a múltkor a keskenyfilmnél is éreztem, hogy velem ilyesmi nem történhetik.

Az idegorvossal, aki pszichoanalitikus, beülünk egy kis kocsmába, ahol csak ketten vagyunk. Vörösbort iszunk. Érdekes, túlfűtött lélek, csupa gondolat és ötlet: magas, nagy fejű, nagy testű ember, kerek gyermekarccal, engem Thomas Mann egyik romantikus hősére emlékeztet. Azt mondja, egy időben erősen foglalkoztatta őt, amit írtam, analitikusan érdekeltem, van is egyéni képe erről a tárgyról. Elmesélem, hogy az utóbbi napokban mennyit mászkáltam mindenfelé, mikkel foglalkoztam, mintha leltárt akarnék csinálni, pedig nem a múlt felé forduló természet vagyok, még ma is hiszek a korlátlan lehetőségekben, utálom a fatalizmust. Mosolyog, fejét rázza, biztosít róla, hogy ez nem is attól van, de azért úgy beszél rólam, mint egy régi íróról, akiről saját szavait idézve lehet ítéletet mondani. Panaszkodom a vonatról, és hogy mostanában gyakran fáj a fejem. Ez nagyon érdekli, rejtelmes kérdéseket tesz fel, aztán váratlan módon, merész ugrásokkal, ahogy analitikusok szokták, olyan „diagnózist” csinál, amiben a fülzúgás és fejfájás szervi összefüggésben áll karakteremmel, vágyaimmal és csalódásaimmal, gyermekkori emlékeimmel és egy bizonyos novellával, amit húsz évvel ezelőtt írtam, és amiben szemeteslapátról volt szó. Hazamenet jó hangulatban vagyok, mégis csak valami ez a lélekelemzés, gondolom némi bűnbánattal, amiért annyit csúfoltam őket – alapjában véve ez a laikusok szemében groteszknek látszó ugrálás a képzettársítások közt, ez az egzakt és óvatos kórrajz és nem a konzervatív természettudomány, amely csak a testet figyeli, és mégis ugyanazt próbálja csinálni a beteggel, mint a cigányasszonyok: jóslatokat mond, prognózis címén, ha valami baja van az embernek – a lélekelemzés soha nem esik ebbe a hibába, őt csak a múlt érdekli és nem a jövő, ami úgyis attól függ, hogy az ismeretlen léleknek mik a szándékai? A test, komoly ember számára, érdektelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek.

Még másnap is, kora délután a kávéházban, a beszélgetés hatása alatt vagyok. Nagyon is igaz azokkal a gyerekkori izékkel, és a szemeteslapátban is van valami – lám, máris jobban vagyok, mert egy kicsit kibeszélgettem magam. A fejfájás is szépen el fog maradni, hiszen a testi bajok, amiket természetesen mindig a lelki állapot okoz, maguktól elmúlnak, ha az időszerű ok tudatossá válik bennünk. A lelkemen van a sérülés, azt kell kikúrálni, aztán minden rendbejön. Nem is volna rossz analízisbe menni. „Menj analízisbe, Ofélia” – mondja a modern Hamlet kedvesének. Lám, már a humorom is visszatért, megint a régi vagyok.

Egyszer csak valami furcsa történik.

Szemben velem, a tükör mintha elmozdulna. Nem nagyon, egy kicsit, pár centiméterrel, aztán úgy marad. Ez nem volna baj, lehet káprázat, éppen olyan, mint a dübörgő hallucinációk. De mi ez?

Igen, mi ez a… ez a izé… ez a furcsa. Ugyanis az a furcsa éppen… hogy nem tudom mi, sőt talán éppen csak az, hogy nem tudom mi van, és mégis van valami, ami még sohasem volt, illetve nincs valami, ami mindig volt, mióta élek, és eszméleten vagyok, csak nem szoktam törődni vele. Fejem se fáj, vonatok sincsenek, semmi se fáj, nem lüktet a szívem se… ellenben…

Ellenben az egész dolog, velem együtt, elvesztette létezésének bizonyosságát. Az asztalok állnak, két úr megy keresztül a helyiségen, előttem kancsó, víz, gyufatartó. De mindez kísértetiesen és ijesztően esetlegessé vált, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne. S ami a leghihetetlenebb, az se biztos, hogy én itt vagyok, vagy hogy ami itt van, az én vagyok – az is lehet, hogy a kancsó víz ül itt a díványon, és én állok helyette a tálcán. Az egész mindenség, mintha kihúzták volna alóla a talajt, hullámzani kezd. Az az érzésem, hogy meg kell kapaszkodnom. De mibe? Az asztalba vagy a pamlagba nem, mert az is hullámzik, nincs sehol egy fix pont… csak odabent, a fejemben, ha találok egy képet, emléket, kapcsolódást, amiben önmagamra ismerek… Vagy akár csak egy szót…. „Valami tévedés…” próbálom motyogni, görcsösen… „tévedéss…”

Na…

A tükörben meglátom az arcom, fehér, mint a kréta. De hiszen akkor…

„Gutaütés”, villan át rajtam. Elpattant egy ér valahol. Még azt is megállapítom, hogy másformán képzeltem el. Mindig azt hallottam, magam is mondogatom, hogy mennyivel szebb, egyszerűbb, mint egy hosszú, kínos betegség – egy pillanat és vége az embernek. Mintha főbe lőnének. Nahát, súlyos tévedés volt. Az igaz, hogy csak egy pillanat – de ez a pillanat hosszabbnak látszik egész eddigi életemnél. Még csak a felében vagyok ennek a pillanatnak, és mégis iszonyúbb a most következő, másik felére várni, mint az elítéltnek, akit holnap reggel akasztanak. Az emberek rosszul mérik az időt – egyetlen mérték van, az átélés sebessége, mint Wells „Időgyorsítójában”, ahol a benyomások tempójához képest fél esztendő egy perc.

Szó sincs róla, hogy ez jó, vagy legalábbis jobb a fájdalomnál – nincs az a kínszenvedés, aminél ez ne lenne rosszabb, pedig nem érzek fájdalmat. Odakint süt a nap, látom a fényt, és mégis idebent a fejemben, hirtelen elsötétedik. És egyetlen érzésem van már: ha a pillanat másik felében nem tudom, üstökön ragadva, víz fölött tartani magam, akkor a következő pillanatban nem parancsolok többé a hajón, nem uralkodom a milliónyi részecske és szervecske és sejtecske fölött, akiknek születésem pillanata óta királya vagyok – ez az egész, fellázadt népség közömbös tárggyá változik, és ez a tárgy, felszabadulva zsarnoki önkényem erőszakoskodása alól, elfoglalja régebbi, kellemes, természetes helyzetét a gravitációs térben.

Vagyis magyarul: azonnal lecsúszok a földre, és elvágódom.

A testem, ez a szánalmas rongydarab, rendbe jön, mint anyag – de mi lesz velem, a birodalmát elvesztett fejedelemmel?

Iszonyú hosszabb minden inkvizíciós kínpadnál. Ezt már akkor mondom, borzongva, mikor lassan kezdek magamhoz térni.

Igen, igen, kétségtelen, ezúttal a gutaütés elmaradt, de egy illúzióval lettem szegényebb – nem vágyom többé ilyen halálra.

Nagyon utálatos volt. Vagy talán csak azért, mert nincs igazi hitem? Szörnyű, szédítő érzés, hogy itt tudok csak megkapaszkodni, ezen a parton – ha ez csuszamlani kezd, képtelen vagyok átdobni a horgot a túlsó partra -, odaát semmit sem látok.

Nem, nem, más baj van itt.

Az a baj, hogy nincs múlt és jövő; mint ahogy eddig áltattam magam. A valóság mindig jelenvaló, egyetlen pillanat a valóság, örökké tartó, egyetlen pillanat. Ez nem rövid és hosszú, a pillanat, ami van – ez az egyetlen módja a létezésnek, és ebből a bűvös körből, a pillanat börtönéből nincs, nincs menekvés.

Mert halálom pillanata éppen olyan jelen pillanat lesz majd, akkor, mint a mostani, mikor meghökkenve próbálom összeszedni magam – az is jelenben fog lejátszódni, nem a jövőben, ahogy önmegnyugtatásomra elhitettem magammal. Mert jövő nincsen, ez csak olyan szólásforma.

Az orvos, akinél fél óra múlva jelentkezem, meg se vizsgál. Felét se mondhatom el a tüneteknek, fölényesen legyint. Nincs itt, drágám, se fülhurut, se gutaütés. A lélekkutató bácsit is hagyjuk egyelőre. Magának nikotinmérgezése van. Azonnal beszüntetni a cigarettát.

Karinthy Frigyes

Karinthy Frigyes.

Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: