Ezek már megint napok, felismerhetők és ellenőrizhetők, neve és száma van mindegyiknek, huszonnégy órából állanak, s folytonosan és megszakítás nélkül kapcsolódnak egymásba, mint ezelőtt, a teremtés kezdete óta, vagy legalábbis az özönvíz kalandos ötlete után, amikor megmondatott a szivárvány óriás hirdetményén „s elrendelem, hogy éj és nap, hő és hideg, fény és sötétség, változatlan rendben váltsák fel egymást”. Igen, hideg és meleg, szenvedés és öröm, félelem és remény, hit és kétségbeesés, a napok közönséges körforgásában.

Minden napnak megvan a maga gyötrelme és megvan a maga gyönyörűsége. A mai reggel például istenien kezdődött, a reggelinél megállapítottam, hogy az ételnek megint íze van – a régi gyönyörűséges, ismerős ízek! – s méghozzá új változatokban! De hiszen ez a köményes sajt, amit soha nem ettem, pompás és egész jó a lekváros lazac is és a „szmör gusz burt” egyéb különlegességei. Ízek, ízek, nyelv és íny mámora és boldogsága hát visszatértetek hozzám? Úgy köszöntlek benneteket, mint az újszülött az első korty tejet, mikor langyosan és habosan lefut a torkán.

Örömre persze jön az üröm. Pár óra múlva már öngyilkossági tervekkel foglalkozom, a szégyentől és haragtól, hogy a különben is megalázó külsőségek közt alkalmazott beöntésnek egyelőre nincs hatása. Katétert is ma kaptam először életemben, restelltem a dolgot, mint a kutya, ha kilencet kölykedzett, különösen ez a kérlelhetetlenül hűvös és tárgyilagos női kiszolgálás idegesít, a sok szőke haj és tejfehér arcbőr, mely nem ismeri a pirulást.

Később lágy és elnéző leszek, s mikor Olivecrona bejön, forró hála önt el, valami nagyon szépet szeretnék neki mondani. De Olivecrona ezúttal mogorva és szűkszavú, siet, szórakozott. Még a tartalmában hízelgő nyilatkozatban is, ahogy az ajtóból visszafordul, türelmetlenséget és szemrehányást érzek ki.

– Kicsoda ön a hazájában? – kérdi gyanakodva. – Elárasztanak levelekkel Magyarországból, melyben hölgyek és urak gratulálnak, hogy megmentettem az életét.

Mikor kimegy, mosolyogva nézek magam elé, Heine verse jut eszembe, és félhangosan, magamban szavalva, izenem Olivecronának:

Ich bin ein… Dichter
Bekannt in… Land
Nennt man die besten Namen
So wird auch der meine genannt

Délután megérteni vélem, miért volt Olivecrona rosszkedvű.

Négy óra felé, mikor elmentek a látogatók, néhány kiszármazott magyar, Leffler, a kedves magyar követ, a kalandos Grundböck kapitány és Trulson konzul úr, egyedül maradunk feleségemmel. Látom, hogy nyugtalan, felugrik, kisiet, megint bejön, nem figyel.

– Mi baj? – kérdem egy hosszabb szünet után.

Küszködik magával, végre kitör.

– Nem hagy békén a viking (csak így hívjuk magunk között). Már harmadszor figyelmeztet, hogy mondjam meg magának.

Megint szünet.

– Úgy. Na miről van szó?

– Mit tudom én. Nem tudom, mért olyan sürgős. Hiszen talán még…

Összeszedem magam. – Szóval?

– Szóval izé… úgy látszik… hát kérem, szóval azt üzeni… hogy az életét megmentette, de…

– De?

– De a szeme világát már nem tudja visszaadni.

Óriási a zűrzavar, ami a váratlan robbanásra visszhangzik bennem. Eleinte nem ismerem ki magam, tulajdon lelkemben. A gondolatok száguldoznak oda és vissza, küszködnek, veszekednek, az egyik szenvedélyesen sikoltozni akar, a másik gúnyosan leinti. Érzem, hogy őnagysága aggódva figyel, nyilatkoznom kell.

Fintort vágok.

– Eleget láttam életemben.

Több szavam nincs. Kínos hallgatás, őnagysága nem ismeri ki magát. Könnyeket várt, kétségbeesést, legalábbis szenvedélyes kérdéseket. Igazán időszerű kérdések. Honnan veszi Olivecrona ezt a lesújtó ítéletet? És hogy értsem – arról van szó, hogy megmaradok ebben a félhomályban, vagy befejezést nyer a folyamat, amit a pesti szemorvos jelzett, a tökéletes éjszakáig? Későn jött mégis a műtét, a szemfenéken összegyűlt vércsomók szempontjából? Hiszen igaz, megmondták, hogy már elfajulási pontok jelentkeztek – ez az, amit már nem lehet visszacsinálni? Az elfajulás most már elvégzi romboló munkáját?

De nem kérdezek semmit. Őnagysága zavartan feláll, az ablakhoz megy. Nem tudja mire vélni a dolgot. Hősnek tartson, vagy ostobának?

Holott nem vagyok se hős, se ostoba. Megmondjam az igazat?

Önök bizonyára ismerik Sztrogoff Mihály izgalmas és elbájoló történetét, utazását Moszkvától Irkutszkig, amelynek legbonyodalmasabb fejezetében elfogják a cár futárát, aki nem tudja végignézni, hogy édesanyját megkorbácsolják előtte. A tatár vezér megvakításra ítéli, a tábori diadalünnep után fához kötözik, s a hóhér fehéren izzó pallost suhint el közvetlenül a szeme előtt. Édesanyja aléltan omlik össze, de mielőtt kiadná lelkét, a megvakított, lepörkölt szemhéjú fiú odakúszik hozzá, és fülébe súgja: „Anyám, ne szólj senkinek, titokban kell tartanunk, hogy eljuthassak Irkutszkba a cár üzenetével. De neked megsúgom: látok! A megcsonkítás nem sikerült! Talán azért, mert tele volt könnyel a szemem, ahogy utoljára rád néztem!”

Nos, anélkül hogy a legenda eszembe jutott volna, valami ilyesfajta történhetett bennem, azért nem jutott el a gyászos híradás tudatom gyökeréig. Már reggel óta holmi vidám, szinte kaján kis nevetés bugyborékol és ficánkol bennem, egyre erősbödő, hetyke gyanú, csak nem akartam szólni róla, míg nem válik bizonyossággá. Már Kerstin arcán is észrevettem valamiképp kifejezőbb és határozottabb vonásokat, amik újak a számomra. Olivecronán is azért bámészkodtam el, azért nem válaszoltam kérdésére, mert ráeszméltem végre, hogy kék a szeme, hidegen és figyelmesen, de jóságosan kék.

És a tányér és a kanál és a paplan…

Ezért nem törtem ki szenvedélyesen. Ellenkezni még nem mertem, míg nem hihetek magamnak egészen, hogy rácáfolok a szigorú és hatalmas tudományra.

De már ott bujkál bennem a törvény ítéletét egyéni önérzetünk, „kivételességünk” nevében megvető csakazértis. Lehet, hogy orvosi szabály szerint megvakulok, de a diagnózis elfelejtette, hogy rólam van szó. Csak alkalomra vártam…

Öt órakor őnagysága elment, de itthagyta nekem társaságul a kedves Annit, egy pesti barátunk feleségét, aki éppen itt tartózkodott Stockholmban. Anni romantikus lélek, a képzőművészet és más szépségek varázslatában, éppen kapóra jött nekem. Miután hosszasan meséltettem magamnak a városról, csatornákról és gyönyörű kertekről és színes vitorlákról és tarka hidakról, amiket most majd én is megismerek, átvettem a szót. Költőkoromból sok szép magyar és német vers raktározódott fel bennem, most kipróbáltam, jól működik-e már memóriám. Órák hosszat szavaltam Anninak, csaknem ülőhelyzetbe támaszkodva fel, s affektált álszerénységgel élveztem a sikert, mint az idegen tollakkal ékeskedő színész. Utána egy sereg viccel kedveskedtem, szelíddel és borsossal vegyesen, hogy a humorista is babérhoz jusson.

Jól aludtam, a porokból csak fél adagot kértem, mert másnap délelőttre kilátásba helyezték a kötés eltávolítását.

Ez fél tizenegykor következett be. Olivecrona és Söjkvist együtt végezték az ünnepélyes aktust. Behunyt szemmel, mámoros boldogsággal élveztem a halk pattanásokat és nyisszanásokat, ahogy átvágják és lefejtik a hatalmas köteg gézt és vásznat, szinte grammonként éreztem a megkönnyebbülést, ahogy a súlyoktól megszabadulok, mint a felszín felé suhanó búvár, ahogy egyre kevesbedik feje fölött a vizek rétege. Utána megnézhettem magam a kézi tükörben. Könnyű vászonsapka volt rajtam, nagy örömmel értesültem a tükörből, hogy elöl nem is nyírták le, ahogy hittem, koponyám hátsó részén is sarjadzni kezd már a hajzat. Reggel különben is megborotváltak, az arcom sima volt. Sima, csak rettenetesen sovány és petyhüdt – őrülten komikusan hatott rám, ahogy fülig érő nagy szám és vaskos orrom biztatóan és szemérmetesen mosolyogni próbált, mint egy boldog menyasszony a mirtuszkoszorú alatt.

Könyörögtem, hogy oldalt ülhessek az ágyra, és lelógathassam a lábam, de erre még nem kaptam engedélyt. Délben egy átutazó magyar újságíró rontott be, széles jókedve átragadt rám, előzően néhány kupica svéd puncsot hajtott fel. Friss pletykákat hozott Pestről. Mikor Olivecrona benézett egy percre, elébe állt és hajmeresztő németséggel beszédet intézett hozzá: „In Namen von Ungarn”. Olivecrona zavartan szabadkozott, és elhagyta a csatateret. (Később óvatosan megkérdezte, mi volt ez, gratuláltam neki, hogy alkalma volt megismerkedni a telivér magyar temperamentummal.)

Három órakor egy percre egyedül maradva, óvatosan körülnéztem, és nekifogtam a kitervezett ellenőrző kísérletnek. Éjjeliszekrényem üveglapján ott feküdt a kikészített könyv, Thomas Mann „József”-e, magam elé tettem a paplanra, felvettem rendes szemüvegemet, amit három éve használok. Aztán lapozni kezdtem, dobogó szívvel, mint a kártyás, amikor „gusztálja” a lapot, amire élete legnagyobb tétjét feltette. Nem sokáig kellett lapoznom, a 73-ik oldal be volt hajtva – ez volt az az oldal, ahol hat héttel ezelőtt abbahagytam az olvasást, megértvén, hogy a jókora betűket még nagyítóval se látom már. Innen előre lapoztam, körülbelül annyit, amennyit Rózsi részletekben felolvasott, betegágyamon. A 237-ik oldalon megálltam. Emlékeztem rá, körülbelül ott tartunk, mikor Józsefet a vándorkereskedő izmaeliták megtalálják a veremben: a vezető leküldi fiát, Kedmát, hogy hozza ki a mélységből.

Mikor feleségem bejött, megállítottam, és csendesen azt mondtam neki.

– Most pedig idefigyeljen. A következőket üzenem a vikingnek.

S még kissé akadozva és vontatottan, de már összefüggően olvasni kezdtem:

„ott ült kötelékeiben, lehorgadt fővel és dohszagot árasztott…”

„sebei elvarasodtak, és meglehetősen begyógyultak odalenn, és szemeinek duzzadása is annyira lelohadt, hogy ki tudta nyitni… Ferdén feltekintett alóluk… kíváncsian nézett megmentőire… még mosolygott is csodálkozásukon…”

„…oldozzátok el kötelékeit, így van rendjén, és hozzatok tejet, hogy megenyhüljön…”

„…oly módon ivott, hogy a tejnek jó része, alig hogy szájába jutott, kibuggyant rajta, mint egy csecsemő szájából…”

Negyedóra múlva lent voltam a szemészeti osztályon: ezúttal magam olvastam el az ajtó fölött az „Oogen” szót. A tartózkodó modorú szemész szótlanul vizsgált hosszú percekig. De most nem küldött el, mint először, fölényes figyelmeztetéssel, hogy a diagnózis nem tartozik rám. A szemtükröt letéve hallottam, mormog valamit, egy szót, ami nem orvosi vélemény, és nem is szerepel a tudományos terminológiában.

Ezt mormogta:

– Ein Wunder. Ez csoda.

Később más orvosok is meglátogattak szobámban, az egyik nem is a kórházból való, tanulmányúton dolgozó német szemész, egy másik intézetből jött. Estefelé fényképész jelent meg, lefotografálták a fejem, elölről és hátulról, készségesen elárulták, hogy e felvételek egy szaklap részére készülnek.

Május 25-én, három héttel a műtét után, hat óra felé, belemerülve és szinte feldühödve számolgatásaimba, amik most már órákra vonatkoztak, mint a raboknál, a benyitó Olivecronát azzal fogadtam, hogy megbolondulok, ha nem enged felülni legalább. Lecsendesített és elment. Sejtelmem se volt, mi lesz velem.

Másnap, május 26-án, délelőtt jött be, váratlanul.

– Na mi újság?

– Fel szeretnék ülni, tanár úr.

– Felülni? Mért éppen felülni? Álljon fel és járjon.

Olyan volt, mint egy álom, a bibliából. Felültem, egymás után emeltem fel lábaim, letettem a padlóra. Aztán kiegyenesedtem. A kötéltáncos áll így fel, produkciója csúcspontján, a sodrony közepén, karjait lengetve, egyensúlyozva, a Niagara fölött. Aztán két lépést tettem, megálltam, megint tettem két lépést.

– Na, hiszen egész jól megy – hallom Olivecrona hangját, egész természetesen és jóindulatúan, mintha valami apróságról volna szó. – Mikor akar kimenni?

A józan hangtól kijózanodok. Tréfásan felelek, akasztófahumorral.

– Holnap.

– Ahogy tetszik. Holnap reggel elhagyhatja a kórházat.

Karinthy Frigyes