Pár nap óta szeles az idő, az ablakot, amit már nyitva lehetett tartani, megint becsukják. Május elején vagyunk. Korán reggel – mennyivel korábban, mint otthon ilyenkor – besüt a nap, szemben megcsillan az aranykupola, de aztán felhők jönnek. Rügyek is alig ütköznek a fákon, a lombosodás itt később kezdődik. Ez hát az északi szél. Keményebbnek, zordabbnak, harsogóbbnak gondoltam. “Északi légáramlat” írják otthon a jelentések, s ilyenkor vad, Ossziáni viharokra gondoltam, kavargó örvényekre, a fjordok fölött. Nem, ez nem az. Mégis más, mint odalent. Könnyű és híg és derűs ez a szél, szilaj, de nem haragos. Vidáman és közömbösen fütyörész. A világ, mintha lengene, és mintha magasabban volna, olyan tiszta és üde. Megfinomodott szaglásom felfogja a tenger sós illatát.

Mi az, úgy látszik, nem lesz vizsgálat. Kilenc óra elmúlt, és a szolga nem jelentkezett, hogy felemelje és gurítani kezdje ágyamat, a folyosókon át. Az ablak felé fordulva fekszem, összegörbedve. Időnként elalszom, majd felriadok megint: egyszer rajt is kapom Kerstint, hogy lopózva igyekszik ki a szobámból. Úgy teszek, mintha nem venném észre, nincs kedvem tréfálkozni. Talán nem vagyok egészen ébren? Vagy pedig a szemem… Hát igen, kétségtelen, hogy ez már a vakság. Az utolsó fény, amit még láttam, tompán és bizonytalanul, a kupola villanása volt, reggel. Azóta homály van körülöttem, s ezt nem tulajdoníthatom a beborult időnek, hiszen mindenki határozottan és ruganyosan járkál körülöttem, s előbb, jól hallottam, valaki felkattantotta a villanyt. De nem tetszik, hogy ilyen fásultan gondolok erre. Többször újra erőt kell vennem magamon, hogy végiggondoljam a megkezdett sort. A lecke, amit feladtam magamnak, így szólt: akarsz, vagy tudsz-e élni vakon? A gépies válasz mindig így hangzik: akarok és tudok, de ezt nem érzem megbízhatónak, újra kezdem, érvek és ellenérvek jelentkeznek, egyik se győz meg. Igen, elég idős vagyok, hogy a látható világból megszereztem légyen mindent, amire láthatatlan világomban szükségem lehet. Akkor hát… ami hátra van… csendes feldolgozása az anyagnak… végre nyugodtan és zavartalanul. Talán nem is olyan szörnyű… Megbízható, hűséges titkárra vagy titkárnőre gondolok, ott ül visszafojtott lélegzettel az írógép vagy a füzet előtt, és írja sebesen, amit diktálok… Este pedig – este? milyen lesz az, hogyan fogom megkülönböztetni? -, este sokáig halkan, dallamosan olvas fel – hol is hagytam abba?… Igen, így lesz. De fáradt vagyok továbbfűzni a képet. Érzem, hogy arcom keserű vigyorra torzul. Génius jut eszembe, a “Lepketánc” hőse, egyetlen látó a vakok közt… No, most megírjuk a másikat… egyetlen vakot a látók birodalmában. Arcokra próbálok gondolni erőlködve… no lám, nincs baj, hiszen kezdem már elfelejteni őket, mégse történt semmi – a többi már csak átmenet lesz, fokozati különbség, éppen úgy ringatódzunk át rajta, mint a teljes látástól idáig. Mi ez? A gyomrom émelyeg, vagy a szívemmel van valami, ez új volna… Egy arc jut eszembe, amit régen, nagyon régen felejtettem el, de sokszor gondolok rá, hogy látni fogom egyszer, s akkor felismerem megint… Meg fog jelenni még egyszer és én már…

Olyan erős nyilallás fut át, hogy a csengőhöz kapok.

Délben feleségem jelenti, hogy Oslóval beszélt telefonon. Nővérem, aki huszonöt éve él ott, norvég úriember felesége, olvasott valahol rólam, azonnal felhívta a kórházat, megnyugtatták, majd megint érdeklődik. Sajnálom, hogy nem tudtam beszélni vele. Furcsán voltunk mi ezzel a Gizivel, negyedszázadon át. Tudtam róla mindent, ő is rólam, de nem leveleztünk. Norvéggé lett egészen, két szép nagy leánya van, fényképen láttam őket, szőke és karcsú északi kisasszonyok. Eszembe jut valami – egy éber álom, képzeletbeli kaland, amit néhányszor kiszíneztem. Egy napon egyedül elindulok meglátogatni Hollandiát, Helgolandot, Suomit, Skandináviát… Bolyongásomban egy téli délután Oslóba jutok el. Nem jelentkezem sehol, nem keresek fel senkit. A havas parkban sétálok, tűnődve, ábrándozva. Nem kell kérdeznem rendőrt, Ibsen életrajzából, Knut Hamsun regényeiből magam ismerem fel a várost, tájékozódom ifjúkori emlékeimből, mikor úgy szerettem ezt a messzi északot, ahová mindig vágyakoztam. Lám, az ott a ligeti tó, ami most be van fagyva, nyáron hattyúk úsznak rajta, Saint-Saëns hattyúi. Egy ifjú leány siet a város felé, karjáról korcsolya lóg, arcát pirosra csípte a fagy. Kisasszony, meg ne ijedjen… ugye, tud németül? idegen vagyok, nem mondaná meg, hol találom a… Riadtan fordul hátra, ahogy beszélek hozzá, milyen ismerős arc a városban, ahol először vagyok. Elfutna, mint a “Rejtelmek” hősnője, de bizalmat kelt derült bizalmam, negyedóra múlva egy csendes “stugan”-ban teázunk, kettesben… Bolgár kereskedőnek adom ki magam, mulatságos történeteket mesélek, hátravetett fejjel, teli szívből kacag. Aztán gyermekkoromról mondok el egy-két groteszk emléket, tágra meresztett szemmel bámul rám. Szent Isten, hogy elmúlt az idő!… rettenetesen kikapok anyámtól… nem fog kikapni, erről kezeskedem… édesanyja bizonyára okos, gondolkodó, finom asszony… Kicsit talán nagyon is bölcselkedő… Igaz! igaz! de honnan tudja ilyen pontosan? Hát gondolom. Akkor hát Isten vele… nem, nem, ne mentegetőzzék, furcsa, de olyan jól éreztem magam, olyan otthonosan, pedig ön délről jött… Isten vele. Isten veled hát, kedves kis Noémi, és csókold meg helyettem anyád és Astridot is… Honnan tudja?… Astridról nem beszéltem… Mi ez? Ez az, hogy mi most elbúcsúzunk, Nini, örökre, a korcsolyázó norvég kislány és a bolgár kereskedő. Ezek egy negyedórás ismeretség után nem látják többé egymást – én pedig veled tartok és hazakísérlek. A nagybátyád vagyok.

Délután, mikor a nehéz függönyt összehúzták az ablakon, kezdődik a hideglelés – megértem végre, mi az, ami napok óta hiányzik. Tudom, hogy környezetem is észrevette fásult rosszkedvem, s most ráeszmélek az okára. Hogy magyarázzam meg? Valami eltűnt belőlem ezen a délután. Valami, aminek még soha nem voltam híján, amióta az eszemet tudom. Akkor nem tudtam volna megnevezni – most, visszatekintve, kimondok egy szót: pátosz. Igen, nincs más kifejezés arra, ami az életet tartja bennem. Nem egész általános értelemben, de ezt így szokták mondani. Értsd hát meg énke, aki bennem élsz, aki tagadod, vagy kineveted. Te tudod, éppen mert idegen tőled – te tudod, hogy én, aki pongyolán, csaknem cinikusan szoktam beszélni, ha emberekkel érintkezem – te tudod, hogy magammal mindig szenvedélyesen, nyomatékkal, válogatott és keresett, erőteljes szavakkal beszélek – igen, igen, patetikusan! mondd csak ki: nagy gesztusokban, mintha színpadon volnék. Nevetséges, mégis igaz, hogy külső pongyolaságomat, cinizmusomat, sőt jókedvemet és fölényemet viszont éppen ez a titkolt pátosz tette lehetővé, amiben pedig sohasem hittem, sőt józan perceimben rendesen restelltem magam előtt – enélkül talán elpusztultam volna. Ez a belső színpad, aminek függönye mindig le volt bocsátva, aminek függönynyílásán át koturnusban és mázolt képpel, biztonságban és kajánul leselkedtem ki a várakozó, ásítozó közönségre; az én színpadomra.

De délután mindkét színpad kicsúszott alólam. Hiába kerestem magamban szép szavakat és hangulatos képeket. Mindig azt reméltem pedig, hogy a balsors perceiben majd fénnyel és színnel és zenével telik meg a színpad, kárpótlásul az elfutó életért – hogy a függöny, annyi év szenvedése és küszködése után felgördül végre, s a közönség meglátja, először és utoljára, a Színészt, aki ezért az egyetlen jelenetért vállalta a szerepet, hogy elmondhassa, s eltűnjön a süllyesztőben, örök emléket hagyva maga után. Igen, igen, ostoba cigányzenére áhítoztam, ami halotti kocsimat kíséri a temetőbe, ama tetszetős “utolsó szavakra”, amiket emlegetnek majd ismerősök és ismeretlenek.

Mily szégyen, mily üres, émelygő, gyalázatos “giccs”. Átfutott rajtam mindez. Szürkén, értelmetlenül, idegenül. Az oslói ábránd is eszembe jutott, olyan távolinak és közönyösnek éreztem, mintha súlyosan sebesült katona előtt Werther keserveit olvasnák fel.

De hát akkor mi vert úgy le, mégis – a cigánymuzsika elhallgatott, miért nem hallom hát az ismeretlen valóságnak hideg zenéjét, hogy felfrissülve, megszűrve, elhallgatna végre? A hiúság ezerszer meg újra összeszedett cókmókja leszakadt hátamról – miért nem vagyok hát boldog? Miért hiányzik a gyűlölt, átkozott kis batyu?

Miért van itt olyan hideg, nem fűtenek ebben a kórházban?

Úgy látszik, ezekben az órákban csakugyan rosszul voltam, talán eszméletemnek se teljes birtokában. Emlékszem, megfigyelés és képzelődés összefolyt – azon kaptam magam, hogy párnák és lepedők közt kotorászva dühösen keresek egy papírlapot, levelet, amit már borítékba is tettem, s eldugtam az ágy sarkába: intézkedések voltak benne, holmimról és irataimról, s most valamit ki akartam igazítani az egyik passzusban. Félórai keresés után derengett csak föl bennem, hogy az egészből egy szó sem igaz. Úgy látszik, álmodtam a levelet és a borítékot. Pedig pontosan emlékeztem a szavakra is.

Olivecronával is így voltam. Egyszer csakugyan bent volt a szobában, a délutáni vizit folyamán. Pár közömbös szót váltottunk, nem mondott semmi lényegest, később mégis, mintha megint bejött volna, de egészen más volt, mint előbb, az orra megnyúlt, és felháborodottan hadonászott. Nyissák ki, nyissák ki az ablakot, rikácsolt, nem bírom, nem bírom ezt a fülledtséget, ezt a zsírt, zsíros a levegő, kinyitni, kinyitni! Erről a jelenetről még egy hét múlva is azt hittem, hogy megtörtént, holott nyilván képzelődés volt. Úgy, mint a másik. Ezen Olivecrona az alkonyodó kertben szaladgált, odakünt, hosszú és sovány volt, vérvörös, lobogó üstökkel forgolódott, karjait dobálta, köpenyét sovány teste köre csavarta a szél, és ahogy élesen, vadul felnevetett, nem lehetett tudni, ő volt-e az, vagy a vihar.

Késő este nyugodtam meg, éjfekete volt már az ablak. Feleségemet is megnyugtattam, menjen csak, aludni fogok. De nem aludtam, az ablak felé fordulva, ágyam szélén, azon erőlködtem, hogy mégis kivegyek valami formát a feketeségből. És csakugyan, mintha láttam volna suhogó fák ágait mozogni, közvetlenül a párkány előtt. Mozogtak az ágak, jobbra és balra, ünnepélyesen betartva a taktust, mint egy menüettnél. Ajkaim megint vigyorra torzultak a sötétben. No lám, a fák. No lám, milyen komédia ez is, milyen szégyenletes komédia. De hát nem akarja megérteni senki, vagy úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy szerep ez is, a híres szerves “élet”, a komoly és hallgatag golyó felszínén, néhány apró folton, mint a pörsenés, ahogy szalad, rettentő sebességgel a feketeségbe? Valami, vagy inkább valaki, nem lehet tudni, kicsoda, jelmezeket próbál, és szerepeket játszik, hogy haszontalanságát, fölöslegességét leplezze, önmaga előtt. Tücsköt játszik és más bogarat, kígyót és békát és barázdabillegetőt – nem látjátok, hogy illeg és billeg? -, és embert játszik és fenséges tölgyet és szemét lesütő szemérmes almafát. Nem fák ezek ott, menüettet táncolva, ő az, én vagyok az, hajladozó törzsek, táncoló ágak szerepében. Szégyen, szégyen és gyalázat!

Gondoltam rá, hogy megtapogatom a pulzusom, mert ereim görcsösen összehúzódtak és kinyúltak. De elfelejtettem – a nagy erőlködésben, ahogy meresztgettem a szemem, végre fehér pontot fedeztem fel az égen. Igen bizony, csak csillag lehet, a felhők elvonultak.

Csillag, fehér csillag a messzeségben – ez hiányzott hát, ezért nem tudtam megnyugodni? Fehér csillag a messzeségben – ő az, ő az hát, túl az émelygős színpadon, az a hideg zene? Ő az, aki volt és lesz, mielőtt voltam, és miután leszek? Már ötéves koromban gyönyörűbbnek találtam Kepler és Newton és Laplace meséjét a mennyei gyertyácskákról és angyalszárnyakról szóló tündérmesénél – titokzatosabbnak és nagyszerűbbnek a fényévek és tejutak és csavarködök sorát, túlvilági mezőkön csillaghavazást ábrázoló képeknél. Igen, ő az, százezer fényévre – százezer évvel ezelőtt volt ott, ahol most látom: milyen fényes mégis, protonok és keringő elektronok kavargó, tüzes halmaza – protonoké és elektronoké, amiket soha nem látott s nem fog látni soha emberi szem, mégis bizonyosabb, hogy vannak, mint mi magunk, valószínűtlen, természetellenes, feltételes és időleges halmaza protonoknak és elektronoknak. Ettől a bizonyosságtól ilyen nyugodt és fehér tehát – de nem, hiszen úgy látom, hunyorog. Hunyorog, és színét változtatja…

És eszembe jutott, amit nemrég olvastam, az összehúzódó és kitáguló csillagokról. Nemrég fedezték fel a titkukat, hogy háromnaponként, némelyik óránként változtatja rettentő testének térfogatát. Háromnaponként, naponként, óránként összehúzódnak, és megint kitágulnak, ütemesen.

Lüktető csillag. Dobog, mint egy emberi szív.

Éppen felülök, hogy mégis megtapogassam a pulzusom, mikor kattan a villany a nyíló ajtó mellett. Ismeretlen éjféli ápolónő jön be. Nem kérdem, miért kapok dupla adag altatót.

– Hány óra?

– Negyed tíz. Most verte a kilencet.

Valamit levesz az asztalról, amit magával hozott, kicsit felemeli a párnám, aláteszi, int, hogy feküdjek rá.

– Mi ez?

– Gumipárna. Hogy magasabban legyen a feje. Nyugodtan kell aludnia, holnap reggel fél nyolckor operálják.

Karinthy Frigyes