Utazás a koponyám körül – Krizantém

Mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgyse értek semmit ebből a motoszkálásból, percegésből, nyisszentésből, csíptetésből: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, percekig. Ilyenkor felriadok, bár érzem, hogy ez nem a vége, mert mozdulatlanul állnak, sőt, úgy látszik, ez lehet a „parádés jelenet”, mint mikor az artista a nagy produkciót csinálja, a zene lélegzetfojtva elhallgat, hogy ne zavarja. Próbálok kombinálni. Talán, megpillantván a daganatot, tűnődik, összeráncolt homloka mögött, lüktető kombinációkkal, hogy fogjon hozzá? Ki lehet-e emelni egyáltalán? Vagy nagyon mélyen fekszik bent, egészen bent, nincs bátorsága belenyúlni? Vagy már benne is van, fejti ki, hámozza, óvatosan, mint a vörös, vékonyhéjú narancsot? Megint átvillámlik a rettenet – miért nem hallok most egy szót sem (előbb még zavart), talán csak nem… talán csak nem vágta át az… aku… akasz… hogy mondják, a-kusz-tikusz – hallóideg. Nem, nem, ugye nem, biztosan neheztel, hogy nem feleltem, most nem kérdez többet. Erőlködöm, hogy mondjak valamit, de nagyon is fáradt vagyok hozzá, abbahagyom. Végre, mintha hallanám, egész halkan és nyöszörögve, mintha hallanám a hangom, vagy csak képzelődöm? Oda kell figyelnem erre is, hogy megértsem, mit nyöszörgök, legalább én, ha ők úgyse hallhatják. Valami sziszegő hang van benne az elején, csodálkozom, mikor végre értem, hiszen nem ezt akartam mondani.

„Szíjak… szíjak…” ezt nyöszörgöm, makacsul, nyávogva.

Hogy a fájdalomérzés teljesen megszűnt, nem nyugtat meg. Sőt egyre ijesztőbbnek találom. Valami néma, mégis egyre gúnyosabb fenyegetés van ebben, előkészület a legrosszabbra, az a kivárhatatlan idő, míg a pribék a spanyolcsizmát igazgatja, felhúzás előtt. Hiszen lehetetlen, hogy bent vájkálnak az agyvelőben, és ez ne fájjon, ez különös, vagy azt jelenti, hogy… Hiszen egy idegecske izgalma odabent, a skatulyában, ami most nyitva van, még nemrég olyan őrjítő fájdalmat okozott, hogy össze akartam törni a fejem. Hiszen mindenki tudja, mindnyájan tudjuk, mi az agyvelő, hogy elég beledöfni, a koponyán át, vagy a koponyán keresztül erősen megütni, és rögtön vége az embernek… itt meg… már mióta… egészen bent… kések és csipeszek és ollók… lehetséges ez? Talán mégse szabadna?… Talán mégis figyelmeztetni kellene őket, hogy elég lesz… végre is… akármilyen nagy tudós, talán elfelejtette… hogy általában elég szokott lenni, ha beledöfnek… Talán ordítani kellene, mintha fájna?… De hogy ordítsak, mikor nem fáj? Elhatározom, hogy ordítani fogok, ha fáj, nem türelmetlenségből, vagy rémületből, hiszen nem is bánnám olyan nagyon, még örülnék is neki, csak figyelmeztetésképpen, hogy most még élek, vigyázzanak, hagyják abba. Mert mégis kicsit hosszú ez a lágy kavarás és keverés, bár egyre sebesebb és ügyesebb, nagyon ügyes, el kell ismerni. El kell ismerni, igazán. Keveri és kavarja, ez az ügyes szakács, a gyúródeszkán, bámulatos villámmozdulataival, formát kap a lisztkupac, kis mélyedést nyom bele, észrevétlenül, másik kezével már üti is be a tojás fenekét, löttyenti a mélyedésbe, pillanatra megvillan a sárga golyó, aztán kever és kavar… Bámulatos.

Ohó… csak elaludni nem… akkor végem van.

A ködfátyolképről, ami csak ezután következhetett – bárhogy erőltetem emlékezetem -, képtelen vagyok eldönteni, hogy most, műtét közben zajlott le bennem, vagy később, pár nap múlva, lázálmomban. Lehet, hogy az időzavar (amiről még beszámolok) éppen most kezdődött, s előre helyet adott egy későbbi képsornak, ami aztán, visszavetülve az időben, ideékelődött. Annyi bizonyos, hogy a szinte erőszakos gonddal előhívott, előkényszerített emlékképsorban, ahogy pergetem (félig transzban, önmagam médiuma) az agy girusai és ganglionjai közé temetett filmtekercset, itt jelentkezik. Tehát itt próbálom lerögzíteni.

A káprázat nyilván abból áll, hogy kivetítem magam a terembe. A nagy lusztert eloltották, hogy egységes legyen a fény.

Olivecrona (vagy lehet, hogy én magam vagyok az) homlokán a pánttal előredől: lábával félrerúgja a köpeny sarkát, ami a magas, kerek, támlátlan kis székbe csavarodott. A homloklámpa belesüt a feltárt üregbe. A sárgás váladékot már lecsapolta, a két kisagy összelappant, elkülönült, jól látható a megnyitott hólyag belseje. A metszésvonalon áthaladó ereket lecsípte, megsütötte az izzó villamoskéssel.

Most meglátja a vérdaganatot. Ott fekszik, kicsit oldalt, a hólyag belsejében, vörös, jókora göb: a hólyaggal együtt akkora, mint egy kis kelvirág. Felülete dudoros. A dudorokból rajz alakul ki, vagyis dombormű. Mint egy nagy kámea, amibe, saját anyagából, mintát véstek. A minta, elmosódottan, női felsőtestet ábrázol – karjaiban, erősen arcához szorítva, pufók csecsemőt tart. Az anya fején olaszos csipkekendő, a bambino profilba fordul, belekapaszkodik az anya nyakába.

Szinte kár érte, hogy most pusztítani kezdi. Körülégeti, óvatosan, de irgalmatlanul, a kámeát, melynek egész tömege élesen elemelődik a környező, sárga szövettől. A relief halványodik, beesik, elmosódik, az egész összesül. Most le kell fejteni, kikanalazni. Egy éles, laposvégű kés, lámpácskával a végén, kecsesen és bravúrosan szaladgál, besüpped, kanyarodik. Sehol nem szalad be az agyvelőbe. Olivecrona behúzza alsó ajkát. Iskolás korában, ahogy tussal húzta ki az ábra szélét vagy térképfestésnél, vagy a szabadkézi rajzban, amikor ki kellett festeni zölddel és pirossal az élesen előrajzolt területet, vigyázott így, titkos elégültséggel, hogy nem megy ki a festék. Most könnyen megy a munka, hiszen az egész különvált, kezében van. Mint egy gumigömb, ami egy másik nagyobb gömbben lebeg szabadon, valami híg folyadékban – lebeg és forog „keserű levében” – a golyó. Az oldalán jókora vasdarab. Isten tudja, hogy került oda, talán átfúrta a külső burkot valami, mikor rohant és száguldott a kocsi, veszett országutakon át, hegynek föl és le, zöcsögve és zihálva – vagy alattomos srapnelszilánk pattant be, titokban, észre sem vettük, hiszen hivatalosan nem volt belőve a terület, és civilekre nem is szabad lőni?

Nem, nem erről van szó.

Ezek a fehér ruhás, fehér álarcos mágusok csak staffázs és statisztéria a klasszikus misztériumban, amit játszanak. Olivecrona nem játszik komédiát. Ott ül a központban, munkaköpenyében, a tábla előtt, ami tele van lyukakkal és banándugókkal. Kapcsol és bont, kapcsol és bont. A finom huzalok bonyolult Gordius-csomójában tökéletesen kiismeri magát. Tudja, ki akar érintkezni kivel. Fülén a hallgató, és nyugodtan figyeli a zűrzavaros, egyre szenvedélyesebb, sürgetőbb, lihegő üzenetcsatát. Figyeli, de csak az érintkezés ellenőrzése szempontjából, a tartalomra nem kíváncsi. Igaza van. Rettentő ez a tartalom. Kik vitáznak itt, kik veszekednek és követelőznek és könyörögnek és fenyegetőznek itt, egymással, egymás hegyén-hátán, mindegyiknek a maga baja a legfontosabb, legégetőbb. Aljas zsibvásár, diszharmónia. Messziről, messziről, most bekapcsolódik egy külső, idegen ország központja. Előkelően fölényes, az igazgatót kéri, nem érdeklik a kisebb hivatalnokok; olyan magabiztos, mintha odaát a legnagyobb rend volna az országban. Pedig hallani halványan, a zsörtölődő mellékzöngéket. Olivecrona kapcsol és bont, kapcsol és bont. A külső vonal azonban nem hagyja abba, egyre élesebb és kihívóbb – mi az, nem hallotta, mit mondok? Követelem, követelem a választ! És csűrés-csavarás nélkül – igen vagy nem, igen vagy nem? Csitító hangok, eminnen. Tessék várni, tessék várni, előbb ezeket kell itt elintézni. Nem, előbb ezt, ez fontosabb a maguk nyavalyás belügyeinél, itt nincs most semmi más, tudnom kell, nekem tudnom kell, nem vagyok semmire se kíváncsi, mondta, vagy nem mondta, igen vagy nem, különben leteszem a kagylót. De nem lehet, a dolog nem olyan egyszerű, másról van szó, illetve másról is van szó… a mondatot hagyja befejezni… halló, halló! halló… ó… ó!

A központi hang acsarkodva ordít, dühöng, csapkod, több oldalról röhögést hallani, halljuk, halljuk a jó kis botrányt, pszt, figyeljetek! Olivecrona nem nevet, és nem is haragszik: a huzalokra figyel, látja, hogy a vékony drót nem bírja az ordítást, az áram túlfeszült, az acélszál halványan izzani kezd, aztán villanva fellángol körülötte a finom, szürke burkolat. Rövidzárlat! Gyorsan leránt egy fogantyút, kikapcsol valamit, egyszerre halálos csönd lesz, mint mikor elvágják a fővezetéket. Ebben a csöndben sebesen dolgozni kezdenek bűvészujjai, tapogatja az elégett huzalt, aminek burkolatán csomóba szaladt a pörk. A finom késsel óvatosan kaparja le, fejti fel, emeli ki.

Görcsösen próbálok megkapaszkodni ügyetlen, kurta ujjaimmal. Szelíden elhárítja – vigyázzunk, most nem szabad hozzányúlni. Igen, tanár úr, tudom, de akkor legurulok ebbe a sötét szakadékba, lábaimnak nincs támasztéka. Türelem, még tartania kell magát. Igen… tanár úr… de nehéz… nagyon nehéz… Csendben kell maradnia, akkor megnyugszik. Csendben kell maradni. Általában csendben kellett volna maradni, eddig is. Hogy érti ezt? Lehajol, közel a fülemhez. Egész halk a hangja, suttog, hogy senki ne hallja, kettőnkön kívül. Látta a huzallal azt a dolgot? Hát kérem, az ordítástól volt. Ezek az ordítások, dühöngő izgalmak. Nem érezte olyankor, mintha meg akarna pukkadni a feje? Hát tudja meg, ilyenkor a véráram tágította a vékony ereket – és az egyiknél tokocska keletkezett -, így kezdődött az egész. Igen… értem… de értsen meg, tanár úr engem is… hát lehetett tűrni… hát lehetett tűrni… az igaztalanságot… a mohó, önző indulatot… Már gyermekkoromban… ártatlanul vádoltak… nem hallgatták meg a védekezésem… rám csapták az ajtót… tomboltam, rúgtam, döngettem… nem lehet tűrni… De igen, lehet tűrni és kell is. Értem… értem… szóval… Igen, szóval, csendben… könnyedén, lazán… laza tartás, érti. Igen… már csinálom is… No lám – ugye, jobb így? Wie fühlen Sie sich jetzt? Danke, danke, danke Herr Professor…

Azt biztosan tudom, hogy harmadszor még hallottam a kérdést. És innen kezdve, úgy látszik, megszűnt a félelem. S a félelemmel együtt az ellenállás is. Persze, nagyon nehezen tudom most eldönteni, hogy akkor eszméletemen voltam-e még. De valószínű, hogy már nem féltem az eszméletlenségtől. S nem remegtem, hogy meddig tart még. Zsibongó, jóleső közöny ringatott.

Vagy talán több is, mint közöny. Túlzás volna azt mondani, hogy élveztem állapotomat. De mintha megszoktam volna. Beleéltem magam, nem erőlködtem kifelé.

Utolsó emlékem egy kis csodálkozás, aztán riadalom. Úgy voltam, mint akinek külön, belső problémája, már nincs, csak figyelni akar, kifelé, mindenre. És figyeltem is. És figyelés közben megálltam, és vitatkozni kezdtem magammal. Ugyan. Nem. De igen, igen. De hogy lehet? Két nagy, fehér krizantém. Mondom, hogy krizantém. Itt van, hát itt van az orrom előtt, nem vatta és nem géz, krizantém. Oldalt pislogva, ahogy előbb a köpeny szélét néztem – éppen látható a tollseprőhöz hasonló virágfej. De hogy került ide? Lássuk csak. Furcsa dolgok, egy ilyen északi műtőben. Jó, jó, nyugalom, lássuk csak, mindjárt megfejtem. Ahá, tudom már. Reakció-ellenőrzés, mint a többi, a vérmérés és a kérdések. Szaglásomat akarják ellenőrizni, hogy megvan-e még, azért tolták ide, az orrom elé. De hisz a krizantémnak nincs szaga.

És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen – ravatalon fekszem?

De nem. Egyszerre ráeszmélek, mint mikor éjszaka az ember végre visszafordítja a képzeletében megfordult ágyat, vagy a hátára fordított bogár, mikor forogni kezd: ráeszmélek, hogy az arcom fölfelé van már fordítva, nem lefelé.

Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából szökken ki a két krizantém sudár dereka. Öt óra lehetett. A műtét utolsó óráját eszméletlenül éltem át. Eszméletlen voltam, mikor levették a szíjakat, kezem és lábam ájultan aláhullott.

Karinthy Frigyes

Karinthy Frigyes.

Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: