Utazás a koponyám körül – Keskenyfilm

Otthon vacsorázom, Cinivel január óta legényéletet élünk, édesanyja Bécsben freudizmust tanul, és a Wagner-Jauregg klinikáján neurológiát gyakorol. Ábrázoló mértanról és fizikáról beszélgetünk, az emberi konstrukciót mint gépet, hozom fel példának. Cini ötödista, nem veszi észre, hogy természetről és életről magyarázva, gyakran használom fel kísérleti nyúlnak, általános iskolai dolgok közé, mintha olyasmiről beszélnénk, könnyedén, amit majd a felsőbb osztályban fog tanulni, saját elméleteimet csempészem be, amikről még senki sem tud, kipróbálom rajta. Most a gondolkodás mechanizmusa érdekli, szónokolok valamit, engrammokról, „kitaposott” elektromos pályákról a központban, feltételes reflexekről, de gyorsan rátérek – mintha köztudomású dologról volna szó – kedvenc vesszőparipámra, a szervek „autonóm” működésével kapcsolatban. Szerveinknek külön-külön megvan a maguk sajátos kifejezési eszköze, „beszélni” tudnak, csak érteni kell a szavukat. Magamat hozva fel példának, ténynek állítom, amit – autizmus! – csak szeretnék: hogy én például, ha nyugodtan gondolkodom, és figyelem magam, körülbelül meg tudom határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak melyik részén keletkezik. Mikor számolok, szójátékot csinálok, szétbontok valamit (analízis), elöl, a homlokom alatt történik valami – érzelmek, muzsika, indulatok (szerelem, gondolom közben, de ezt nem említem), a koponya hátsó részén keletkeznek. Magamban elhatározom, hogy ma, az ágyban folytatni fogom kísérleteimet – évek óta áltatom magam, hogy kitartó gyakorlattal irányítani lehetne a gondolatokat, mozgatni a ganglionokat, belülről, mint atléta az izmait, vagy zongoraművész az ujjait. Ezt az álmatlanság ellen eszeltem ki évekkel ezelőtt, hogy el lehetne aludni minden külső szer nélkül, ha rátalálnék a képzelet-apparátusban, lent valahol, a nyúltagy felé, arra a pontra, ahonnan gépiesen el lehet zsibbasztani az egész központot, kiemelni a valóságból, mint Archimédesz csigája a földet, megállítani kerekeit. Cini unja a dolgot, vízipólóról beszél, és hogy magasugrásban első lett. Szerényen, de némi lódítással (már az szemtelenség tőlem, hogy szerény vagyok – „mire szerény ön?” mondta Osvát egy fiatal költőnek) ifjúkori sporteredményeimet emlegetem. Ezzel kapcsolatban felhozom, hogy a skarlát óta, amin gyermekkoromban átestem, nem voltam soha beteg (vakbél nem számít), titokban számítok rá, hogy ezzel imponálni fogok Cininek.

Futóan eszembe jutnak a délutáni vonatok, de rögtön elfelejtem.

Reggel már nyolckor jönnek valami korrektúráért. Aztán titkárom, Dénes, jelentkezik, az iratszekrényt, amit tegnap olyan olcsón vettem, politúrozni kell, de jó lesz személyesen elintézni, rémesen becsaphatják az embert: ha magam megyek el, féláron megcsinálják. El is megyek, jóakaratú fölénnyel beszélek az asztalossal, népszerű kifejezéseket használok, ahogy egyszerű emberekkel szoktam, de azért jólesik, hogy művész úrnak szólít, tehát „felismert”. Utána a Bucsinszkyban gyorsan „lekenek” egy krokit, tizenegyre már a kiadónál vagyok, a novelláskötetet össze kell állítani, címet adni. Aránylag hosszan tűnődöm, lapozgatom a levonatokat, melyik novellát tegyem előre, arról nevezném el a könyvet. Előbb az „Anyám” címűre gondolok, de aztán, nem is tudom miért, a „Nevető betegek”-et választom ki erre a célra, pedig nem tetszik nekem mint kötetcím: Kosztolányi „Betegek” című régi novellás kötete jut eszembe, már akkor gondoltam rá, hogy hívő és haladó íróhoz erőteljes szavak illenek, nem helyes a boldog és puha békebeli impresszionisták módján nyavalyákban tetszelegni, elismerni ezzel, hogy a művészet, viszonylagosan, valami beteges állapot, szó sincs róla, inkább különleges, magasabb egészség. A kiadótól átmegyek a laphoz, riporttémát kérek, az előszobában B.-vel találkozom, szóba kerül, hogy meg kellene csinálni azt a szemlét, ha tavasszal elindítjuk, jövő karácsonyra egyenesben vagyunk. Átveszek egy levelet egy irodalmi társaságtól, felolvasásra kérnek. Elhessegetem magamtól a lelkiismeret-furdalást, szent Isten, mennyi levélre nem válaszoltam, de most nem lehet, muszáj azzal az igazgatóval tárgyalni, meg a minisztériumba is fel kell menni, a protekció miatt, meg a jó Rózsi házvezetőnőm urának, Szabados Palinak állást kellene szerezni. Kettőre jutok haza, Cini ebéd közben gyötör valami zsúr miatt, szó sincs róla, az nem neked való. Ebéd után Rózsi kisfia, az első elemista Pali, remek mokány kölyök, palócos kiejtéssel (azt mondja: „ídesapám”, meg hogy „tikhús” lesz estére) az ábécéskönyvéből magol valamit. Megüti a fülem: „Móricka olvas”, meg „Samuka ír”. Te, mutasd csak azt a könyvet. Szép, modern ábécéskönyv, sok képpel. De mi ez? Káprázik a szemem, vagy ilyen liberális lett nálunk, tudtomon kívül, a népoktatás? Az egyik ábrán ebédnél, terített asztal körül a család, mindenkinek kalap a fején. Alatta versike „Szédereste” címen. Miféle könyvből tanulsz te, Pali? Előrelapozok, kiderül, hogy egy zsidó felekezeti iskola tankönyvéről van szó. Rózsit hívom, csodálkozik, vállát vonja, ő nem érti, mi az, a legközelebbi iskolába íratta be tanév elején a gyereket, nagyon szép, tiszta iskola, a tanítónő olyan jóságos, a gyerek remekül tanul, csupa kitűnő, az igaz, hittanóra külön van a katolikusoknak. Cini gurul a földön, úgy röhög: na Pali, zsidógyerek lettél, mától fogva Smüle a neved, tincset fogsz növeszteni. Pali eleinte hősiesen és dacosan válaszolgat, de aztán bőgni kezd, „nem akarok zsidógyerek lenni” ordítja. Később megnyugszik, már hancúrozik a pamlagon és mikor csiklandozom, kacarászva azt kiabálja: „hő, zsidógyereket nem szabad ám bántani!” Jól van informálva.

Szundítok egyet, mert négyre a fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége, érdemes-e neki… Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan. Ötkor elhatározom, hogy azt a dolgot holnap délelőttre hagyom, bemegyek az állatkereskedésbe, ahol hónapok óta alkuszom egy akváriumra („antikvárium”, ahogy Erzsi mondja). Fodor Lacival, a kitűnő drámaíróval találkozom, spiritiszta dolgokról beszél, érdeklődöm egy filmesített darabja iránt. Erről eszembe jut, hogy hatra egy amatőr filmegyesület előadására ígérkeztem, ahol pompás keskenyfilmeket mutatnak be zárt körben a bel- és külföldi tagok. Rajongok ezért a műfajért, a jövő filmjét látom benne, igazi, egyéni művészet lehetőségét, a jövő zenéjét. Az amatőrök örömmel fogadnak, mindjárt elindítják a gépet, néhány pályadíjnyertes keskenyfilm kerül a vászonra, gyönyörű felvételek. Igénytelen kaland a spanyol tengerparton, egy kisfiú reggeli sétája az erdőben, aztán egy jelképes rapszódia.

Nini, ez nagyon érdekes lesz. Orvosi film, amerikai amatőr vette fel. Cushing professzor bostoni műtőjében egy Jackson-epilepsziában szenvedő betegen koponyaműtétet végez. Sok műtétet láttam fiatal koromban, de valóságban ilyet még nem, feszülten figyelek. Az asztalra szíjazott betegnek csak a fejét látni, a tanár nekimegy, elegáns mozdulatokkal előbb megskalpolja, a fejbőrt hátrahajtja, aztán egy perforáló nagy fúróval körbelyukasztja a koponyát, majd leemeli a fejről, mint valami sapkát. Az agyhártyát – olyan, mint egy hajlekötő háló, szinte természetellenes – tisztán, gusztusosan szétvágja, az agyvelő kocsonyáját látni, ahogy remeg és lötyög a csontcsészében. A tanár udvariasan félreáll, hogy a filmező dolgozhasson, megfordul, belemosolyog a gépbe. A jobb oldali nézőtársamhoz fordulok, hűvösen magyarázva az esetet, hogy orvosi tájékozottságomat fitogtassam. De mondat közepén észreveszem, hogy a levegőnek beszélek, partnerem szép lassan, lábujjhegyen kiment a sötét teremből. Csakugyan, elég rémes ez a műtét, még ábrában is, már csak öten vagyunk, a többiek nem bírták, fölényesen mosolygok magamban, lám, mennyivel edzettebb vagyok – igaz, elejétől fogva az a gyanú lappangott bennem, hogy be vagyunk csapva, lehetetlen, hogy ez élő ember, olyan mozdulatlanul fekszik, biztosan hullán csinálja a műtétet a tanár, demonstratív célokból, onnan is gondolom, hogy vér alig folyik. Így is elég hátborzongató, gratulálok gyomromnak és idegeimnek, jól tudom fegyelmezni magam, egyszer egy tömegakasztást is végignéztem. Egyik az öt közül, hátam mögött (tisztelőm és pszichoanalitikus) előrehajol, és suttogva emlékeztet egy régi elméletemre az emberi értelem anatómiájáról. Őszerinte ez csak jelképes, de én előkelően kifejtem, hogy valamikor a valóságban is lehetséges lesz, mire ő mosolyogva megjegyzi, hogy itt egy kis ellentmondás van, mert ahhoz, hogy például valaki rászánja magát egy ilyen műtétre, előbb kellene kivenni a félelem központját a fejéből. Méltánylom a viccet, de nem nevetek, mert szegény Havas barátom jut eszembe, aki huszonkét éves volt, mikor valami agydaganatban elpusztult (akkor hallottam először, hogy ilyen is van), emlékszem utolsó napjaira, elferdült arcára, a béna rángatódzásra, ahogy nevetni próbált. Hideg fut végig a hátamon, mint akkor – milyen lelkes, lángoló, rajongó, nagyszerű tehetség volt! Milyen furcsa volt arra gondolni, hogy most elviszi magával, tönkrement agyvelejében, nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel és megértéssel alkotott képet is, amit rólam rajzolt ez az agyvelő: milyen borzasztó ez, egy kicsit én is meghaltam vele, és ilyen nyomorultan és ostobán! Hát érdemes hinni magunkban és másokban, ha csak ennyin múlik az egész? De aztán gyorsan megnyugtatom magam azzal a bizonyos, gyermekkoromból megmaradt, dogmává erősödött tétellel, hogy ilyesmi, természetesen, csak másokkal történhetik, velem nem.

De hét órakor, ugyanabban a kávéházban, ugyanott: percnyi pontossággal, mint tegnap, megindulnak a vonatok.

Most már nem fordulok az ablak felé, tudom, hogy belül zakatol valami, a dobhártyámon. Ahogy emlékeimet rendezve, azt a délutánt felidézem, csodálkozva kérdem magamtól e pillanatban, hogy lehet az, hogy a délutáni mozi emléke nem társult bennem a furcsa új tünettel, azzal a zakatolással, aminek oka (ma már tudom) a carotis nevű ütőér izgalma volt. Eszembe se jutott párhuzamra gyanakodni, kicsit bosszankodtam, és rögtön elhatároztam, hogy a fülemmel van valami baj, lehet, hogy zsiradék gyűlt össze a járatban. Ezt nem szeretem, kedvelem a tisztaságot, és túl szépnek igazán nem mondható testrészeimre éppolyan hiú vagyok, mint egy moziszínész vagy egy fiatal nő. Csak persze okosabb vagyok, hogy ezt észre lehessen venni rajtam, itt is általánosító elmélettel kábítom el intellektuális önérzetemet, mely tiltakozik ellene, hogy a testemet éppoly fontosnak tartsam, mint a lelkemet, a létért való harcban. Kieszeltem, hogy az élő testnek, végig a természetben kettős jellege van: egy belügyi, életfenntartó, egy, mondjuk így, szexuális. Ennek megfelelően minden szervünk kétféle, egészen különböző célra és feladatra van berendezve: a szem nemcsak látószerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely magába szédíti a másnemű embert, a fül nemcsak arra való, hogy halljunk vele, de arra is, hogy enyelegve cibáljuk, s a száj, a szerelmes ifjú számára nem a bélcsatorna felső nyílása, evésre való eszköz, hanem maga a megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül mutatkozik, melyek takarékossági célból, végig az egész állatvilágon, az emésztés végső következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva.

Egész életemben élénken igyekeztem magamban külön tartani ezt a kettősséget, azért hagytam magamon lógni lelki hiúságom (önfenntartó ösztönöm) ellenére, testi hiúságomat is, ezt a kényes, oly könnyen sebezhető, annyi szenvedést okozó ballasztot.

Így hát másnap, újra elhalasztva a tegnapi elintéznivalót, beállítottam a klinikára, a jó nevű fülspecialista tanárhoz. Szerény, rokonszenves, fiatal ember, nagyon kedvesen fogadott, meghívott rendelőjébe, ahol tudományos kérdésekről is beszélgettünk, még készülő érdekes szakkönyvének egy fejezetét is ideadta, látván, hogy érdekel a dolog. Orromba, kedélyes csevegés közben, hosszú drótot dugott vattával, ami az Eustach-csövön át fülembe szaladt. Fogamat csikorgattam, hogy ne tudjak tiltakozni, úgy tettem, mintha észre se venném, mikor kihúzta a drótot, folytattam az elkezdett mondatot. A végén odavetően megjegyezte, hogy füljáratgyulladásom van, és ezzel bőségesen magyarázható a hallucinált zakatolás. Ezután mint humorista, elmondtam neki, hogy egy selypítő orvos a szülészhez küldte egyik nőismerősömet, aki fülészt értett, járt is hozzá, elhanyagolta valódi baját, s a végén belehalt a félreértett betűbe. A tanár úr jót nevetett a helyszínen rögtönzött anekdotámon.

Karinthy Frigyes.

Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: