Utazás a koponyám körül – Beteglátogatók

Nagy meglepetés. Az izgalmas napon egy hét múlva, mikor a tanár színe előtt megjelenünk, hogy ítéletemet meghallgassam, kiderül, hogy ítélet még nincsen. Kupolaformán, mintegy imádkozva összeillesztett ujjakkal, édeskés mosollyal és nagyon nyájasan a művészfejű Pötzl rövid, óvatos ismertetést közöl, eddigi megfigyelésekre hivatkozva. Ő úgy látja, mintha jobboldalt folyadékkal telt hólyag terpeszkedne a kisagyon. Egyebet is gyanít, erről most nem nyilatkozik. Mielőtt végleges elhatározásra biztatnak, szeretne egy kísérletet tenni. Hátha fel lehetne szívatni a folyadékot, belső úton, a hólyag összelappadna, felszabadulna a nyomás. Ezüstkenőcsöt ír fel, vízelvonót, ezzel egy hétig kenni kell magam, diétán élni, talán sikerül. Egy hét múlva jelentkezzem újból.

Egy hét sok idő, szenvedélyesen ragaszkodom hozzá, hogy Pesten szeretném eltölteni. Az utazáson nagy üggyel-bajjal átvergődöm, de otthon most már ágynak esem, nincs kedvem többé felkelni. Kétnaponként, testem más-más részén dörgölik belém, félóráig, a szürke zsiradékot.

Idegen, kietlen érzés és mégis boldogító, hogy nem dolgozom. Terveim sincsenek, semmi felelősség. A kenőcs, úgy látszik, jót tesz, néhány tünet elmarad, egy teljes napon át gyomrom se émelyeg. Nem erőltetek semmit, lustán, tompán heverek, figyelem az embereket.

Mert nem vagyok ám egyedül. Látogatók serege népesíti be három szobám, a Reviczky utcai szép úriházban, ahol lakom. Egyre többen jönnek, nagy örömömre – mulattat és foglalkoztat ez a sok ember. Könnyen és szívesen viselem el a fáradtságot és kimerültséget, késő este, mikor magamra hagynak. Egyre szól a telefon, és ha félóráig nem szól, magam veszem fel, hívom a vendéget.

Mint ínyenckedő szakértő, élvezettel kóstolgatom a karaktereket. Tisztában vagyok a helyzettel. Pozitív és negatív előjellel, a legizgalmasabb emberi képesség, a részvét dőzsöl, lakmározik, a részvét üli orgiáit betegágyam körül, karszékekben, pamlagon, összezsúfolva, ágyam szélére telepedve. Két véglet alakul ki, a duhaj, nagyhangú, tréfáló részvét, mely fölényes biggyesztés és legyintő lekicsinylés mögé rejti a páni rémületet, ami mindenkit elfog a mindnyájunkra leselkedő nagy Talány közellétében. És a másik, csendes és komoly, ez a bátrabbik, mely tisztázta szívében az igazságot, hogy tudniillik önzés nélkül nincs részvét, hogy utóbbit idősebb testvére, a személyes halálfélelem mutatta be nekünk, gyermekkorunk alkonyán, az első veszedelem napjaiban, azóta ismerjük.

S egy harmadik: őszinte, egyszerű, elfogulatlan. Rokonomtól reggel levél érkezik. Hallja, hogy hamarosan elutazom. Reméli, nem akarom őt cserbenhagyni, tekintettel a komoly helyzetre. Okvetlenül gondoskodjam róla, hogy ő elutazásom napján 300 pengőt kapjon.

Ez legalább világos beszéd, nem kell hozzá lélektani vegyelemzés.

Négyen-öten bent üldögélnek szobámban, mások az ebédlőben uzsonnáznak, pálinkáznak, esetleg bridzselnek. Imádom ezt a mozgalmat, még ma is hálás vagyok nekik érte. Bébinek, aki finom ösztönnel megérzi, hogy minél könnyebb és mégis minél borsosabb lelki kosztra van szükségem: nemcsak maga szolgál vele, ismeretleneket hoz magával, most látom őket először. Épp ez a kedves, benne vagyok az élet sodrában. K. Rózsinak, aki kölnivízzel, gyümölccsel, házikabáttal kedveskedik, Lacinak, aki irodalmi pletykát közvetít, Oszkárnak, aki vicceket hoz, és kollégáimat utánozza, Bandinak, aki készülő regényéről referál lelkesen, Andornak, akivel emlékek korhadó zamatját ízlelgetjük, mint gourmet az “érett” sajtot. Becsvágyam, hogy ne unják magukat, és nem is unják, erről gondoskodom – régi ellenségek békülnek ki nálam, az általános jó hangulatban. Akit csak lehet, ott tartok vacsorára, a beszélgetés benyúlik az éjféli órákba.

Közben a megbolygatott külső világ halkan, csendesen, észrevétlen végzi feladatát.

Néha úgy rémlik, mintha nem menne simán. Mintha vitáznának fölöttem, mintha a rendkívüli parlamentben, ami összeült, hogy döntést hozzon életem és halálom kérdésében, és ami most permanens ülésben tárgyal – persze egyik se tudja, hogy képviselője ennek a parlamentnek -, módszerpolitikai vita folynék. Két fontos pont körül: mi a teendő, s ha ez eldől, hogyan vegyenek rá, óvatosan, hogy a határozatnak alávessem magam?

A Gyulák kétszer is, külön-külön, meglátogatnak, de szó sincs a jövőről, tréfálunk és vitatkozunk, sejtelmem sincs róla, mi a véleményük. Ellenben egy reggel mégis felkászálódok, bevitetem magam a szerkesztőségbe. Milyen kedvesek és jók és tapintatosak, még arra is gondjuk van, hogy a részvét ne nyilatkozzék meg feltűnően, nem állnak körül, nem bámulnak, mint csodát, mindenki úgy végzi dolgát, mint rendesen. Csak Láng titkár úr hallgat el pillanatra, mikor a főszerkesztői ajtó kilincsét nem találom meg. Az egyik főnök, mintha csak véletlenül jutna eszébe, mert éppen meglátott (hopp, jó, hogy itt vagy, gyere csak fel a szobámba!), becsukja az ajtót, aztán felszólít, menjek át most mindjárt a nagynevű sebésztanárhoz, már tudni fogja, miről van szó, megemlítettek neki. Bármit mond, ne aggodalmaskodjam, ők mögöttem állanak, és pénzre se legyen gondom.

Bevánszorgok a klinikára. A tanár urat a folyosón csípem el. Szikár, katonás, nagyon kedvemre való ember. Egyszer novellaformában meg is énekeltem, mint mesterségének valódi művészét, egyéniséget. Kertelés nélkül megmondja, mikor meglát, hogy neki is ez jutott eszébe.

– Ahá… hát itt a bűnös. Mondják, rólam írta azt a… na mindegy, fő, hogy jó írás volt. Hát mi jót hozott?

– Volna egy ritka, szépen fejlett daganatom tanár úr részére, ha érdekli… gyűjtőknek való példány. Olcsón megszámítanám.

– Aha, aha. Hát lelkem, én szóba se állok magával. Ne gyulladjon be azért, úgy értem, szóba se állok, amíg tökéletes diagnózist nem hoz. Tervrajzot, mérnöki művet, ami pontosan megmutatja nekem, hol nyissam ki a fejét, a fejéről van szó, ha nem csalódom, és mit találok benne, ha kinyitom. Mint az artézi kútnál. Előbb a varázsvesszővel végezzenek az urak, aztán jövök én a fúróval. Hát viszontlátásra.

Okos, száraz keze keményen megszorítja a kezemet. Honnan ismerem én ezt a nem gyöngéd, határozott, de megszégyenítően bizalomkeltő parolát? Igen, a tulajdon novellámból, ahol a duzzogó tanársegéddel kezel, kinyújtva a paplan alól.

Sokkal ruganyosabb léptekkel mászok fel otthon a lépcsőkön. Úgy érzem, nem fogok már habozni, ha mégis arra kerül a sor… Bár hiszen… Két nap óta egész tűrhetően érzem magam, ez a kenőkúra, úgy látszik, használ. Mindegy, az a fő, hogy most már mindenesetre tudni fogom, hová forduljak.

De a titkos parlamentben szavazás lehetett közben és a szavazás eredménye – bár senki se tudta, hogy bent van a szavazó bizottságban – másképp ütött ki, más irányba terelte sorsomat.

Óvatos üzenet érkezik a Gyuláktól. Ők, persze, megint csak “véletlenül”, megint csak “beszélgettek” rólam és közös barátunknak, a már említett sebésznek, eszébe jutott amerikai tanulmányútja, amikor is Cushingnak, a modern agysebészet úttörőjének asszisztált, több kitűnő tanítvánnyal együtt. Cushing… Cushing… ismerős név, hol is hallottam?… Aha! Az a keskenyfilm, amit láttam, hát nem furcsa véletlen, a Földgolyónak, ennek a nagy koponyának a másik oldalán egy ember, aki harminc éve gondol az én kis koponyámra, és dolgozik érte, anélkül hogy tudna róla – és itt, ezen az oldalon: én, aki félórára betévedtem abba az amatőrfilm-klubba… Igen, igen, érdekes, de most nem erről van szó. Hát miről van szó? Arról; hogy írtak ki Amerikába, hogy amennyiben mégis és esetleg… nem, nem úgy, hogy Bostonba fogok utazni, bár azt se kell teljesen kizártnak tekinteni… hanem úgy, hogy van ennek a Cushingnak egy tanítványa Stockholmban… Micsoda? Stockholmban?… Igen igen, nem kell ugrálni, hiszen ez csak egy kombináció… Úgy látszik, Cushing maga nyilatkozott erről a tanítványáról, legalább olyan kitűnőnek tartja, mint önmagát, csak agyat operál és a felszerelése világviszonylatban is első… Szóval, izé… ezzel már leveleztek, M. ismeri Bostonból… Micsoda? Már leveleztek? Igen, leveleztek, előrelátónak kell lenni, ez nem azt jelenti, hogy most már okvetlenül… hm, érdekes. Hogy hívják azt a stockholmi tanárt? Olivecrona, Herbert Olivecrona. Oliven? Nem, csak Olive. Furcsa név, de szép. Olajkoszorút vagy olajkoronát, vagy olajfalombot jelenthet magyarul, vagy talán hódolati olajágat. Tetszik nekem ez a név, patetikus, éppen azért tetszik. Magas, görög arcélű férfinak képzelem. Igen ám, de hiszen ez mind afféle akadémikus képzelődés, feltéve, hogy rákerül a sor, honnan veszek annyi rengeteg pénzt, ami ekkora útra kell? Kiadóm előzékeny, de még efféléről egyelőre nem volt szó, és a pesti tanárral való tárgyalás után nem is merném szóba hozni.

Ekkor váratlan fordulat. Úgy látszik, a parlament Alsóházának működésébe beleszólt, önmagától, a Felsőház.

Ötödnap nagy örömömre (bár sejtelmem sincs, minek köszönhetem) megjelenik betegszobámban … grófnő, a legrégibb, legmagasabb polcokon szereplő magyar arisztokrata család tagja. Nem ennek örülök, hanem mert igazán kedves, okos, melegszívű asszony, régi ismerősöm. Kettesben teázunk, közvetlenül és minden betegnek járó ceremónia nélkül csevegünk. Egyszerre csak kiderül, hogy egész jól tudja, mi bajom, hát hogyne, háziorvosuk, a jeles sebésztanár, pontosan megmagyarázta neki. Hát mit szól hozzá, próbálok gáláns, hányaveti fölénnyel napirendre térni. De ő csodálkozik ezen. Kérem, ez nem tréfa. Maga nem gyerek és tudtommal nem is gyáva. Természetesen azért vagyok itt, hogy erről beszéljünk. Igenis, nagyon komoly a helyzet. El kell készülnie rá, hogy meg fogják operálni. Ezt is tudja? Beszéltem az orvossal, tudom, hogy esetleg Stockholmba fog utazni. Igen, de… Kérem, ez rendben van, ezt már elintéztem. És a legelőkelőbb írót említi, aki felhívta a napokban ebben az ügyben. Beszéltem a miniszterrel és még másokkal… (Kiderül, anélkül hogy akarná, napok óta csak ezzel foglalkozott.) Természetesen minden rendben van, annyi pénz lesz, amennyi kell. Érdekes, mindenki egyetért, az egész mozgalmat egy olyan úr kezdte, aki halálos haragban van azzal, aki aztán folytatta… Ezen a ponton megszűnt az ellenségeskedés.

Nem tudok felelni. Készenlétben tartott tréfás megjegyzéseim eláztak. Szótlanul szorítunk kezet.

Meghatottságomat enyhíti az a rögeszmém, hogy hiszen mindez úgyis csak afféle “esetleges” feltevés. Hiszen még nem volt határozott utasítás, majd én megmutatom a társaságnak, éppen azért, mert ilyen kedvesek és jók, hogy nem kell engem félteni, kivágom én magam a slamasztikából. Lám, milyen jól hat a szürke zsiradék, ma se volt különösebben kellemetlen tünet, még ugrató tréfára is kedvem kerekedik. Hallom, Sándor barátom érdeklődik a telefonon, virtuóz író, egyik kedvencem a stiliszták közt. Odaveszem a készüléket ágyamba, eszembe jut, valaki mondta, mennyire sajnál, de éppen ezért fél felkeresni, “fáj neki a hőst véribe’ látni”. Te vagy az? – kérdem síri hangon, mintha kriptából beszélnék. “Ajajaj… jaj… jaj… Sándorkám… végem van… vé… é… é… gem va… a… an…” Elfelejt felelni, szinte látom, hogy elsápad a másik készüléknél. Váratlanul fordítok a hangon, csevegő, vidám modorban folytatom: “na igazán nem szép tőled, hogy meg se látogatod öreg barátodat, mi újság nálatok?” Felszabadulva nevet, öt perc múlva megérkezik, pompásan mulatunk.

Később többen jönnek, teázunk, a hangulat emelkedett, R. doktort jelentik, a kiváló szemészt. Tessék, legyen szerencsém. Nagyon örülök, tanár úr, talán küldjem ki a vendégeimet? Hát… egy félórára, ha lehetne, szeretném megnézni a fundust.

Sokáig, nagyon hosszú percekig mereszti belém a szemtükör villogó lámpácskáját. Türelmetlen vagyok, szeretnék már egy mulatságos történetet elmondani.

Végre abbahagyja. Körülményesen megtörli a készüléket, visszarakja a kazettába.

Szembefordul velem. Térdére csap, mosolyogva néz rám. Hála Istennek, végre valami kellemeset is hall majd az ember.

– Hát, kedves mester, a papilla megint két és fél dioptriát romlott. Elfajulási pontok is vannak már.

– Ugyan.

– Igen. A múltkori változáshoz képest negyedannyi idő alatt.

– No de ha tekintetbe vesszük…

– Várjunk csak. Orvosi kötelességem közölni kedves mesterrel, hogy amennyiben tíz napon belül nem vágatja ki az agyvelejében fejlődő daganatot, három hét alatt véglegesen megvakul. Úgy tessék érteni, hogy teljesen. Mint az éjszaka.

Nem szólok, mégis felemeli a kezét, mint aki még nem fejezte be.

– Pardon. De ez csak az első tünet lesz. A teljes megvakulás. Utána, további két hét múlva sorban, egymás után jön a többi… teljes bénulás… megbutulás… és végre…

– Köszönöm, ne tessék folytatni. Megértettem, tanár úr.

Valaki bekopog. Jöhetünk már? Igen, tessék, készen vagyunk.

A vendégek vidáman betódulnak.

Karinthy Frigyes

Karinthy Frigyes.

Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: