Utazás a koponyám körül – Avdeling 13

Úgy látszik, a határozott közlés után rögtön mélyen elaludtam, nem emlékszem egyetlen gondolatra se az estéről, éccaka se riadtam fel, tíz órát aludtam egyfolytában, időérzéklés nélkül. Reggel van. Arra ébredek, hogy gurítanak végig a folyosón. Nem vagyok kábult, kicsit talán nagyon is józan és friss vagyok, nyoma sincs bennem érzelmeknek és indulatoknak. Igazi reggeli hangulat, éjféli rejtelmekből kiábrándult, szinte gúnyosan hideg. Semmire se gondolok, csak figyelek.

A műtőt, ahova begurítanak, már láttam kívülről, a napokban, mikor elvittek előtte: akkora “13”-as szám díszeleg fölötte, hogy még vakon is ki tudtam betűzni. Fekszem a hátamon, a tetőre pislogok és várok, a kínos tisztaságban. Járkálnak körülöttem, halk szavakat hallok, komikusan hat rám a suttogás, mit suttognak, miért oly tapintatosak? Nem azért hoztak ide, hogy tapintatosak legyenek velem.

Fehér köpeny derekát látom, ahogy közeledik, nem nézek oldalt, nem vagyok arcokra kíváncsi. Begurítanak a terembe. Négy kéz fog meg, lábamnál és fejemnél, átdobnak egy nagyon keskeny, vasalódeszkaszerű asztalra, amihez hozzátolták az ágyat. Rögtön a hasamra fordítanak, fejem előre lóg egy ovális kis mélyedésbe, hogy lélegzeni tudjak. Igyekszem elhelyezni arcomat és orromat, tudom, hogy most órákig leszek ebben a helyzetben, próbálok berendezkedni, terepszemlét tartok. Kétoldalt pislogva a lepedő csücskét látom, azon túl alig valamit. Karjaimat magam mellé fektetem.

Szorosan a fejem fölött megint suttognak, halkan, de határozottabban. Aztán egyszerre elhallgatnak. Hideg vas csiklandozza a tarkóm. Aztán alattomos sebességgel berregni kezd rajta. Ismerem a hangot. A hajamat nyírják. De nem állanak meg alul, mint a borbély, mikor csinosít. A gép végigszalad a fejemen, hosszú pászmákban. Utána habot vernek rajta, a borotva már a kopasz fejen szaladgál, kecsesen és gyorsan.

Percekig csönd, a lépteket figyelem.

Fejem búbján diszkrét szúrás. Ez nyilván injekció. Vajon a tanár áll már ott? Valószínű, oldalt két fehér köpeny libeg. Valami tompát illesztettek oda. Most úgy látszik… ejha!

Pokoli dübörgés. Süvöltve, gyorsuló sivítással, egyre gyorsabban és hangosabban és magasabb hangon sivítva óriási acélfúró szalad be a koponyámba. Még átvillan rajtam: a villamos trepan! Ugye, hát ezért kellett olyan tapintatosan suttogni? Mint egyszerre megindult ezer lóerős motor hangszekrénye, sivít és mennydörög a fejem, pokoli égzengés, földindulás, hogy lehet ezt kibírni? Eszembe se jut észrevenni, hogy fáj-e?

Hirtelen elhallgat, egy zökkenéssel. A fúró átszaladt, jelzi, hogy a hegye szabadon forog. Hangtalan meleg zubogást érzek belül, a nyitott lyukon befelé folyik a vér.

Csak egy percig tart a csend. Pár centiméterrel odébb újra koppan a trepan, aztán megindul. A második fúrást már hidegebben figyelem, a meglepetés riadalma nélkül. Zökken, elhallgat, a vér zubog, befelé. Aztán mintha csövekkel motoszkálnának.

Mi ez, több fúrás nem lesz? Sebesen szaladgálnak körülöttem, a két köpeny eltűnt. Egyszerre csak megindul az asztal.

Lágyan gurulunk, nyitott ajtókon, folyosókon át. Két lift, egyik le, másik fölfelé. Hová visznek? Szaladó szőnyegeket látok. Aztán vasajtó csapódik. Nagy teremben vagyok, érzem a hűs levegőn.

Suttogás, léptek. Valaki oldalt fordít. Rögzítik a fejem. A tetőről lemezek süllyednek arcom elé. Lila fény villan, aztán sötét lesz, aztán megint világos. Fölfelé fordítanak, megint rögzítik a fejem.

Hisz ez a röntgenterem. Mint színpadi zsinórpadlás, a tető tele rudakkal, függönyökkel, traverzekkel. Minden a tetőről jön, egyszerűen, tisztán, elegánsan, lent semmi gép, inkvizíciós szekrény. Tudom már, a halk, mosolygó Lysholm osztályán vagyok megint, már voltam itt. Felvételek készülnek. Hát ezért fúrták meg a fejem – lecsapolták az agykamrák folyadékát, levegőt töltöttek bele, ez volt a motoszkálás. Szóval – maga a lékelés még hátravan.

Soká, nagyon soká forgatnak, illesztgetnek, fotografálnak. Meddig tart még? Néha egész alakokat pillantok meg, ahogy elsuhannak, de Lysholmot sehol sem látom. Múlnak a negyedórák.

Végre nyikordul az asztal, gurítanak vissza a műtőterembe, folyosó, lift, folyosó, lift, folyosó. Itt vagyunk megint, hallom, ahogy becsukják az ajtót, a lámpa alá gurítanak.

Percek. Bizonyára a felvételeket nézik. Most hozzám lépnek. Hasamon fekszem megint, arcom a vályúban. Valaki vastag ragtapaszokat nyom két halántékomra, meghúzza, hozzáerősíti őket az asztal széléhez. Most mozdulatlanná merevítették a fejem, le van szorítva, mint a guillotine nyakcsiptetőjében. Lefelé meredve vödröt látok az arcom alatt, feneke még üres. Rándul két kezem és lábam, érzem, ahogy szíjazzák, kétoldalt. Próbálom őket, millimétert se engednek, vonaglani se tudok. Hát ez nehéz lesz így, huzamosan. Szabályosan lélegzem, beosztom a levegőt.

Nyakamon, hátamon motoszkálnak. Ez tudom mi, láttam ilyet, az asszisztens sziszterek körülrakják kendővel a területet. Nem hallom a vízcsobogást, pedig a tanár ilyenkor mosakszik. Talán beszélget is a doktorokkal. Az előszobában, míg vizsgáltak, bizonyára rágyújtott egy cigarettára is, a csutkát óvatosan helyezte a hamutálca szélére, mikor visszahoztak. Aztán gumikesztyűt húznak rá, szája elé nedves steril gézt, homlokára felcsatolják a kis villanylámpát.

Nagy csönd. Kicsi szúrások, körben. Gyerünk, elég lesz, úgyse érzékeny a fejbőröm. Nem is fáj, csak érzem, egész világosan, ahogy a finom penge kört karmolva, megrajzol egy nagy területet. Aztán, ugyanazon az úton, végigszalad a rajzon. Hátul a tarkón egyetlen hosszú vágás. Nem fáj, de érzem. Csipeszek zizzennek, egymás után egész csomó. Ez soká tart. Próbálok kukucskálni oldalt. Zsebkendő nagyságú darabot rekonstruálok az előttem lebegő fehér köpeny aljából. Fekete pontok tarkítják, mint a baboskendőt. Persze, az ütőerek nem folyatnak, ugrásszerűen fecskendeznek.

Puha tolások, félrehajtások, a koponya biztosan szabad már, a bőnye, tarkómon, visszaugrott. Hallom, ahogy a trepan koppan, immár harmadszor.

Egész hangosan azt mondom:

– Na, szervusz, Frici – és nem lep meg, hogy senki se felel.

A fúró sivítása pokolibb és makacsabb, mint valaha. Mi az, nem tudja átfúrni? Próbálom megfeszíteni a nyakam, az az érzésem, mintha nekem is segíteni kellene, mereven és merőlegesen elébe feszülni a fúrónak, különben végigreped a koponya. A mennydörgés tökéletesen megsiketít. Kicsit tompul, úgy látszik, tágítja a nyílást. Végre megáll.

Végre megállt. Na, csakhogy. Nem gondolja, tanár úr, hogy épp elég volt? Csak azért mondom… nekem legalább elég.

Hetyke, gúnyos, szinte kötekedő kedvemben vagyok. Teljesen magamnál. Szilaj megvetés tölt el magam iránt.

Erőteljes, vad rántás. A kifúrt lékbe, úgy látszik, beakasztotta a fogót. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás… süket reccsenéssel törik valami. Pillanat múlva megint. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás. Sokszor, sokszor egymás után. A folytatólagos roppanások olyanok, mint ahogy konzervdobozt nyitnak, az utána következő reccsenések, mintha beszegezett láda oldalából deszkákat törnének egyenként. Tudom, hogy csontokat tör ki, nagy darabokban. Hátrafelé tart. Ez az utolsó, mintha már a felső csigolya lett volna, sokáig ingott, makacskodott, nem akart engedni, míg végre sikerült kirántani.

A művelet brutalitása magával ragad. Vad gyönyörűséggel adom át magam, szinte segíteni szeretnék. Lihegve biztatom magamban a tanárt, a rombolás dühe átcsap rám. Vágd csak, törd csak jobban, csak neki – csak szét az egészet… most a csigolyát, úgy, még egyszer, fogd meg erősebben, csavard, muszáj kitörnie! Ugye, kitört ez is, csak tovább, rajta, hentesek!

Lihegek. Vörösben káprázik minden. Ha most balta vagy vasdarab volna a kezemben, ütnék, vágnék, zúznék, magamat, mindenkit, esztelen kéjjel.

És ekkor, a dühön át, közvetlen a fülem mellett, halk, figyelmes, bensőséges emberi hang. Olyan udvariasan, gyöngéden, szinte simogatva, ahogy őrjöngőt nyugtat meg egy hűvös és bátor, csitító kéz, vagy afrikai pogányt az északi lovag, keresztes karddal a kezében.

– Wie fühlen Sie sich jetzt?

Olivecrona hangja…?!… Csak ő lehet, bár nem ismerem meg a hangot, soha azelőtt (azután se) nem volt ilyen lágy, selymes, biztató – tele óvatos részvéttel és megértéssel – hát ez lenne ő? Vagy csak a géz tompítja a hangot?

Mélyen, mélyen elszégyellem magam, ugyanekkor megsajdul nyitott fejem. És csodálkozva hallom dühös káromkodás helyett, udvarias és restelkedő hangon, ahogy felelek.

– Danke, Herr Professor… es geht gut!

A hangulat megváltozott. A koponya feltörése után viszonylagos csend lett. De a csend nem megnyugtató. Gyengeség fog el, ugyanakkor villámszerű rémület. Szent Isten, nem szabad elvesztenem az eszméletemet. Mit is mondott a feleségemnek, egy beteggel kapcsolatban? “Európai embert nem altatok el, nekem éber betegnél huszonöt százalékkal kisebb a rizikóm.” Igen, együtt dolgozunk, nekem éppúgy vigyáznom kell, mint neki, milliméterek ezredrészén múlik minden. Abban a pillanatban, ha elvesztettem az eszméletemet, azzal együtt az életemet is.

Tehát figyeljünk. Akarnom, produkálnom kell a figyelmet, gondolatokat kell termelnem, gépiesen, értelmesen. Eszméletnél kell maradnom. Lássuk csak. Ébren vagyok, tudom, hol vagyok, operálnak. Most valószínűen az agyburkot nyitják föl, szép rendesen, egyenletesen, egy vágás, egy csipesz és így tovább, mint a szabónő. Logikusan, mégis váratlanul Cushing agyműtéte jut eszembe, amit műkedvelő-filmen néztem végig. Igen, tiszta, rendes munka volt – azt mondtam akkor: előkelő szálloda konyhacsarnokában a fehér ruhás főszakács velőt tisztít, velőkrokettet készít. Nem, nem, ez ostobaság, gyorsan valami mást. Miről is van szó? – Igen – ez az -, ha most meg tudom határozni, hova raktam el töltőtollamat, a szobámban, az éjjeliszekrény fiókjában, akkor eszméleten vagyok. Nem, nem, ez se jó, inkább azt a, igen, azt a balladát, azzal az időt is mérni tudom, eltart egy negyedórát, elejétől végig, az is valami. És már kezdem is: “Vára öblös teremében fel s alá jár bajnok Pázmány…”

– Wie fühlen Sie sich jetzt?

– Danke, Herr Professor, es geht…

Hű, ez már nem az én hangom volt. Magas, vékony hang válaszolt a kérdésre, valahonnan nagyon messziről. Ezt abba fogom hagyni, nem felelek többet, nem ijesztgetem magam fölöslegesen.

Különben is – különben is messze tarthatunk már -, mióta fekszem itt? Kezem-lábam teljesen el van zsibbadva – mért nem lazítják azt a szíjat, akármilyen kicsit, csak egy gondolattal – azt hiszik, kapkodni fogok, vagy feldöntöm az asztalt? ostobaság! hiszen megfulladnak… megfulladnak a tagjaim…

Szivattyúznak, valamit szivattyúznak megint. Valamit csapolnak. Valami szörcsög – meddig tart ez a kotorászás, hohó, uraim! én szépen, udvariasan hallgatok, láthatják, de meddig tart a kaparászás? talán mégis megtisztelnének… valamit velem is közölni. Végre én is itt vagyok, ha szabadna kérnem, és egy kicsit engem is érdekelne – bevallom -, hogy meddig tart még ez a puha, lucskos kotorászás.

Engem.

Igen, engem – ezt itt – és önök, uraim – voltunk-e valaha, leszünk-e valaha ilyen közel egymáshoz? Mert nagyon jól tudom, hogy az agyvelőnél tartanak. Azon babrálnak valamit, miután újból kiszivattyúzták, hogy hozzáférjenek… Agyvelőm. Valószínűleg lüktet.

Fáj? Nem fáj.

Egyáltalán nem fáj az agyvelőm. Egy műszer éles csörrenéssel, az üveglapra esik, az fáj. És fáj egy átsuhanó gondolat, ami nem ide tartozik és amit nem tudok visszatartani. Előtérbe akar tolakodni, visszaszorítom, fáj.

Nem, az agyvelőm nem fáj. Fáj? Hát nem kietlenebb ez, mintha fájna? Inkább fájna. Ijesztőbb minden fájásnál, hogy valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy ember itt feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a külvilágban – valószínűtlen hogy itt fekhessék élve -, valószínűtlen, nem való ez, illetlen ez, hogy mégis él – nemcsak hogy él, ébren van és gondolkodik. Nem illik ez, nem szép, nem természetes – mint ahogy nem volt természetes… akkor… ötezer méter magasan… egy súlyos, súlyos tárgy… és nem zuhan le… ahogy kellene… Nem, nem… uraim, hogy is mondta a kiskacsa… szelíden és szégyenkezve… ahogy hátrahajtották a nyakát… ez a kés nem való ide… ebből nagy baj lesz…

Ne suttogjunk, uraim. Mindent hallanék, ha nem restellném magam figyelni. Ne suttogjunk. Hallom, egyre sebesebb suttogás. Egyre sebesebb és zsémbesebb. És szemérmetlenebb. Ne suttogjunk, ez nem méltó. Én nem tehetek róla. Szégyellem magam. Gyerünk, gyerünk, takarják már be meztelen agyvelőmet.

Ez akkor lehetett, amikor Olivecrona homlokáról levették a pántot, ő mikrolámpát süllyesztett az üregbe, s annak fénye mellett, a kicsit pirosabb, jobb oldali kisagyvelőn, a pia mater második lemeze alatt megpillantotta, aztán kicsit megtapogatta a duzzanatot. Tizenegy óra volt, két órája folyt a műtét.

Karinthy Frigyes

Karinthy Frigyes.

Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: