Utazás a koponyám körül – Addisz – Abeba

Budapest, 1936. május 4., hétfő. Az ember egy árnyalattal mogorvább, eltekintve a „Blaumontag”-tól, kávéházas és újságolvasó városról lévén szó, mindenkinek hiányzik a maga napilapja. Kénytelen megelégedni a hétfő reggeli lapokkal. Léon Blum, úgy látszik, hajlandó kormányt alakítani Párizsban. „Ez a hét is jól kezdődik” – mondják gúnyosan a jobboldali érzelműek, az akasztani vitt cigány szavával.

*

Cininek, aki éli szabad legényéletét, különben jó napja volna, csak tizenkettőig tart az előadás, új ruháját is megkapta, amit B. barátommal próbált ki szombaton. A tornatanár már az első órán érdeklődik, mit tud rólam, később a többiek is. Végre az egyiktől megtudja, hogy operálnak, igaz is, anya írt effélét, múlt héten. Tehát ma.

Rózsi, a Reviczky utcában, élénken szaladgál az üres szobában, takarítás után is nyitva hagyja az ablakot, szép az idő. Pali gyerek egész korán jött haza, berohan, kirohan, övé a lakás. Hallali, megtalálta a trombitát, tutu-u! De Rózsi már fut is be a konyhából – nem teszed le rögtön azt a trombitát?! Nem tudod, most operálják szegény nagyságos urat? Itt van inkább a Biblia, tessék szépen imádkozni. Pali olyasfélét dörmög, hogy olyan messze én úgyse hallom a trombitát.

Édesapja, Szabados Pál, a körútra ment, valami foglalkozás van kilátásban. A Tisza Kálmán téren, ahogy átballag, a nevemet hallja. Megfordul, két úriember beszélget a színház közelében.

– Igen, olvastam. Ma vagy holnap. Komoly dolog, barátom.

– Tudom, kár volna érte, mint embernek is nagyon jó ember volt.

– Ismerted?

– Egyszer beszéltünk, futólag.

*

Gabi, Siófokon, lemegy a Balatonra, valami karcolás van a kezén, benyit a fürdőorvoshoz, hogy jódozza meg. Az orvos kérdezősködik felőlem, igen, nagyon rosszul volt, mikor utoljára láttam, de mostanában fogják operálni, valamikor tetszik tudni, izében… Stockholmban, igen, igen, honnan tetszik tudni?

Özvegy Sch.-né, drága, ábrándos lélek a külvárosi hónaposszobában, megint ott ül az asztalnál, a levegőbe bámul, tollal a kezében. Már negyedik hosszú levelet írja, de csak egyet küld el, néhány rózsaszirmot tesz bele. Isten, ugye, meg fogsz segíteni. Inkább nem is akar látni soha, csak gyógyuljak meg.

*

Kint a ligetben, a Gundelnél már a kertben terítenek – a hullámfürdő is megnyílt, még kevesen vannak, a kedves, kövér úszómester ismerős úrnál kérdezősködik, mit tud rólam? „Kérem, milyen vidáman csúszkált még ősszel innen – az a huncut Cini meg folyton a víz alatt volt, gyűjtötte a cipőket, mint egy indiánus a nők lábáról -, micsoda sikoltozás volt! Itt lesz a Cini, lefogadom, két napon belül!” Odafönt a svábhegyi szép csendes szanatóriumban, lent a hallban, Gy. főorvos úr éppen közli valakivel, hogy elutazásom előtt egy hétig itt voltam az emeleten, ő sejtette, hogy komoly baj van.

*

Igen, sok helyütt kerülök szóba.

Adolf, a szerkesztőség derék telefonosa már gépiesen válaszolgat a sűrű felhívásokra. Most operálják, igen, kérem, a déli lapban adunk részletes jelentést, akár befejezik addig, akár nem. Hogy hogy lehet az? Hát kérem, felhívtuk Stockholmot, fél tízkor, most megint felhívtuk, éppen folyik a beszélgetés, eddig azt hallom, egész jól megy minden, kérem, szívesen; halló?… igen kérem, most operálják, a déli lapokban adunk részletes…

És át a skandináv hegyeken, a fenyveseken át, a kék tavak között, az éles, sós levegőben hullámozva szalad a drót, a töltés mellett, leszalad és felszalad oszlopok közt, nem néz se jobbra, se balra, mint a hazaszaladó kismalac, mikor megdobják, sivít és fut tovább. Tájak változnak, haragoszöldből piszkosszürkébe, átfut a határon, felhők gyülekeznek magasan, magasan, Hamburg fölött, Nürnberg fölött, Berlinen át, Bécsen át, át a Vág völgyén s a magyar síkon át, ahol zöldbe borult már a rét, s lombosodnak a gyümölcsfák – szalad a vékony drót, és besiklik külvárosok csatornáin keresztül a központba -, szalad a drót, és drótban szalad a szó, oda és vissza, pillanat ezredrésze alatt, emberi szó, mit érdekli a drótot? Az oszlopokat se érdekli, ők fából vannak, megcsonkított, kivágott rokkantjai a fák világtársadalmának. Őket a fák érdeklik, megcsonkítva és fájdalmasan sajogva; ha kérdeznek valakit, legfeljebb a drótot magát, nincs-e külön üzenet számukra? Messziről jössz, drót testvér? – kérdi suttogva a stockholmi faoszlop, mi újság délen? Igaz-e, hogy ott már virágzik a cseresznye, ami nálunk csak jövő hónapban érik s rajtam soha többé?

Fél tízkor feleségemet, aki izgatottan szaladgál a folyosókon, telefonhoz hívja a pesti szerkesztőség. Beszéljen, amit tud, negyedóráig. A gyorsíró úgy, ahogy mondja, adja le, részletenként a főszerkesztőnek, onnan a nyomdába, délre lapzárta. (Nagyon helyesen csak adatokat mond, minden szubjektív hozzászólás nélkül, ahogy orvos létére hozzá és hozzám illik.)

„… a műtét kilenckor kezdődött, és egy óra előtt alig lesz vége… Itt hallgatóztam imént az ajtónál, kihallatszik a beteg nyögése…

…a professzor csodálatos ember…

…igen, villamostűvel… Percenként mérik a vérnyomást… Közben oxigénbelégzést kap. Ha szükség van rá, fiziológiai sóoldatot és vérátömlesztést… Egy ember, az uram vércsoportjából, ott tartózkodik a mellékszobában, reméljük, nem lesz rá szükség…

…épp most veszik ki, alul, a koponyacsontot…

…teljesen magánál van, a professzor állandó érintkezésben van vele, lelkileg is… Az elején meglékelte, és végső felvételt készített… Épp olyan tökéletes neurológus, mint sebész…

…jaj, ahogy a fülkéből látom, épp most viszik azt az embert… igen, igen… jó reggelt…”

A telefon körül ott állanak a munkatársak. Minden mondat után, amit a gyorsíró lead, csend lesz. Utána szétszélednek a fiúk, ki-ki megy a dolga után. Misu átsiet a folyosón, a délutáni lapot kell szerkesztenie, ha szerencséje van, még le tudja adni Mussolini rádióbeszédét. Pecsus is leül diktálni a sportrovatot. Nem tud teljesen odafigyelni, folyton az lebeg előtte, két hét előtt fönt volt nálam, részletesen elbeszélte, mikor ő Stockholmban volt mint kardvívóbajnok, a miniszterelnök ott korcsolyázott előtte az utcán, nagy „bógnik”-ban. A lelkes, arcú, tehetséges kis P. is rám gondol, míg a krokit írja, igaz részvéttel, próbál rezümét csinálni, hogy is van az a hírhedt mondásom? „Humorban nem ismerek tréfát”. S.-nek lelkén átsuhan egy gonoszkodó kis karikatúra, amit írtam róla, de aztán egy verssorom jelentkezik, és a költő megbékül. Főszerkesztő egy pesti tanárra gondol. K. őszinte borúval pislog, szemüvegén át, aztán rajtakapja magát, hogy mondatot formál, egy esetleg írandó cikk első mondatát. „A kis akrobata, aki felért az összetákolt építmény tetejére, már előhúzta trikója alól a hegedűt, hogy élete nagy melódiáját eljátssza, mikor az építmény váratlanul összedűl.” Ez a kisfiú, aki voltam, egy régi novellámban szerepel. A cikkre, ami így fog kezdődni, sajnos, reggelre szükség lehet, mindenesetre meg kell írni. Címet nem kell találni. Címe széles, nagy fekete keretben a nevem.

A társalgóban egy ismeretlen hölgy ül feketében, és sírdogál. Nem kérdez senkit, csodálkozva néznek rá, megkérdik, kit keres? Nem felel.

Fél egyre kint a lap, némelyek megállnak az utcán, ahogy rányitnak az ötödik oldalra, úgy olvassák, gépies pillantást vetve a hirdetőoszlop órájára: még nincs vége, a délutáni lapban benne lesz az eredmény.

Szóval, délután… mi is van még? Igen, az úszók, a bécsi mérkőzés és ez. Mind délután. (Sportos város vagyunk.)

A Duna-parti korzón már élénk az élet. „Adjál csak egy példányt fiam!” Barátom, ez a modern hírszolgálat, mi? Ő még ott fekszik az asztalon, és én itt olvasom. Te, mi az, hogy fiziológiás sóoldat?

A Citadella fölött felhők bandukolnak, nagy lendülettel hallgat az Erzsébet-híd.

*

A villamoson valaki fejét csóválja. Kérem, ezt olvasom, ne tessék haragudni, hogy beszélhet egy feleség ilyen tárgyilagosan, miközben az urát… kérem, az én feleségem…

Néhány fényképésznél kirakatot nyitnak, kiteszik az arcképemet. A Vörösmarty téren óriási fényképet illesztenek a szalon hirdetőoszlopába. Sz. Pista éppen ott áll, elmereng a képen: érdekes, ez a legújabb felvétel, milyen furcsán, alázatosan, szinte bocsánatkérően mosolyog rajta, akkor már benne lehetett a daganat. Valami Buddha-szerű van rajta.

Miklós elegáns alakja lassan vonul a Horthy Miklós úton, nehezen jár… asztma kínozza. Széchenyi-tanulmánya a napokban aratott döntő sikert. De most nem erre gondol. Csendesen elmosolyodik, egy enyelgő tréfám jut eszébe, ahogy ugratjuk egymást. Jó volna, ha kimásznék ebből a csávából, ezt és ezt szeretné mondani nekem, ha visszatérek, meg is mondja. (Még betegen feküdtem, mikor meghalt.)

És Dezső és Zoltán is erre gondolnak, mit mondunk majd egymásnak. Szeretnének ott lenni nálam, vigasztalni, mit félsz, te ló, nem lesz semmi baj… beszéljünk másról. – Nagyon rendes dolog volt, amit a kutya haláláról írtál – és hogy jó dolog alkalmat adni az embereknek, hogy sírhassanak miattunk, és végre zavartalanul szerethessenek, nem zavarja őket, hogy élünk.

(Dezső se él már, Zoltán se él már.)

V. kicsit elsápad, ahogy odafülel, mikor beszélnek rólam. Ez az ő napja, suttogja fogai közt, irigyen.

*

Titkáromat, Dénest, lépten-nyomon megállítják. Mi újság, mit tud, mik az utolsó hírek? Sz. különösen meleg és odaadó, elkísérteti magát a szigetig, részletesen akar tudni mindent. Valaki azt is megkérdezi tőle, nincs-e nála kéziratom?

*

Egy óra felé törzskávéházamban kezdenek feketére gyülekezni. Elárvult asztalomhoz is leülnek néhányan, pajtások, ismerősök. Tibor pincér pár lépésnyire álldogál, hallgatózik. Rólam van szó, élénk vita folyik orvosi témákról. Gyerekek, bevallom őszintén, nem tudom pontosan, mi az, hogy tumor? Na igen, a szót értem, de ebben az esetben? Te hülye, itt nincs „ebben az esetben”, ez egy gyűjtőnév, általában daganatot jelent. Úgy – hát hiszen akkor ezentúl nem úgy kelt őt mondani, hogy humorista, hanem úgy, hogy tumorista. Nagyon jó, csak már nem új, már Bécsben rájött valaki.

Egy kedves hölgy, idegenvezető, most invitálja ki az autóbusz utasait: Ladies and Gentlemen, itt vagyunk az Erzsébet-kilátónál. Ez a János-hegy orma, legmagasabb pontja Budapestnek. Mit szólnak ehhez a kilátáshoz? Különbnek tartják az Eiffel-toronynál és a Campanilénél. Felmegyünk a toronyba, igen? Ah, a miszisz svéd? Milyen jól beszél németül. Voltam Svédországban, most egy kedves barátunk van kint, jó nevű magyar író, súlyos műtétet végeznek rajta… hogy is hívják a tanárt? Oli… Oliv… igen, igen, Olivecrona, hát tetszik ismerni a nevet?… igazán? Olyan híres odakint? Akkor nyugodt vagyok.

*

A Szvetenay utcai morgue-ban csendesen feküsznek a hullák, bádogszekrényeikben. Szörcsög alattuk a jég. Az arcuk közönyös, némelyikük csodálkozó. Csodálkozó vagy közönyös kifejezés, de kifejezés. Kifejezés, aminek nincsen értelme, hiszen nincs mögötte értelem. Egy szolga szalonnát eszik, a küszöbre kuporodva. Valaki újságot olvas fel, hangosan, a műtétről szóló riport címét. A szolga szel egyet a szalonnából.

– Ki az az ember? – kérdi mérsékelt érdeklődéssel.

*

Szedik a délutáni lapot. Felül a nagy szenzáció, már ki van szedve: „Addisz-Abebát elfoglalták az olaszok.”

Karinthy Frigyes

Karinthy Frigyes.

Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: