És mialatt odalenn a szanatóriumi hall homályában s odabent a koponya sötétjében lassan és szívósan dolgozik a végzet, odakünn megmozdul az a csodálatos valami, az Ismeretlen, amiről csak közvetve s nagyon hézagosan s még így is csak rövid ideig tudunk, aminek minden ember egyetlen központja és egyetlen bizonyossága: rejtelmes módon átrezdül a Külső Világ.

Bent, a csontfalak közt valami történik. Hogy mi, én tudom legkevésbé, mások is csak sejtik. Valahol, a lágy gumihoz hasonló halmazállapotban, aminek formája feltűnően, szinte figyelmeztetően emlékeztet a dióbél fél gerezdjére (még a kanyargós rovátka-utak is megvannak) s színe is olyan sárgásfehér, mint a friss dióbél. Egy ponton megindul valami folyamat. Nem lehet tudni egyelőre, hol: belül a félgerezd két élesen szétváló negyede közt, vagy alul a lapos agyfenéken, melynek közepéről az a parányi mirigy függ, növekedés és nemi jelleg kormányzója. Lehet elöl a kérgen vagy belül a szürkeállományban. Lehet hátul, a két pót-agy valamelyikén, de lehet lejjebb is, a nyúltvelő felé. Kis keményedés, velem született, olyan, mint apró hiba a magon, soha nem okozott zavart, most, életem delén túl, egyszer csak növekedésnek indul. Vagy hártyácska, váratlanul telítődni kezd, hólyaggá fúvódik fel, s a folyadék egyre szivárog belé valahonnan, nő, terpeszkedik, helyet keres, mindent összenyom. Vagy meggörbült erecske, amiben a vér megakad, megalszik, egyre fejlődik, egyre több tapad hozzá – két mellette futó ér, amik eddig párhuzamosan szaladtak a hosszú vezetékben, most összeérnek, egymásba öntik tartalmukat. Neki teljesen mindegy, hol kezdődik, hol kapaszkodik meg, nekem nem. Az ő számára szövetekről van csak szó, anyagról, az a fontos, mennyivel erősebb vagy gyöngébb szerkezete a környezetnél. Az én számomra izgalmas szerencsejáték, hogy a csontrulett melyik rovátkájában állt meg a golyó. Mert ezek a szövetek alkotják együtt, amit én-nek nevezek: – az egyik gondolkodik és beszél, a másik számol, a harmadik képzelődik, a negyedik vágyakozik és szenved, az ötödik emlékezik és mereng, a hatodik mámort szív magába, és kergeti a fájdalmat.

De mind ismerős. És egyik se fogja fel, közvetlenül, kín és kéj formájában, ami az Ismeretlenben, odakint történik.

A Valószínűtlen és Fantasztikus se tudja, hogy vele most valami történik: hogy a kis láncszem, ami valahol megrepedt, kiesni készül, valami kimutathatatlanul aprócska rezdüléssel megindította az egész nagy láncsort, amihez tartozik, mint ahogy az elpattanó apró villamosszikra megrezegteti maga körül az egész Földgolyót és léggolyót.

És a láncsor ellenáll, anélkül hogy tudná vagy akarná, a folytonossági hiánynak. A formákat kereső élet, ugyanaz, mely életet olt, hogy éljen, most egészében tiltakozik a formátlan külső beavatkozás ellen – úgy látszik, mégis szüksége van rám, erre a kis sejtre, nem adja oda ingyen. A fajta ahelyett, hogy felfalná, kiáll az egyénért, aki annyiszor állt ki érte.

De a szándék csak a kiválasztottakban válik tudatossá.

Reggel valahonnan a Zugligetből egy munkás mogorván ballag a város felé. A gyerek lázas volt reggel, torkát fájdította, nyafogott. Bemégy a gyerekklinikára – nyűgösködött az asszony -, úgyis útba esik, megkérded, mikor vihetem be holnap.

Nem szívesen megy be, jó volna inkább egy keserűre belógni a pálinkáshoz, de ha egyszer gyereket okozott az ember… ugyan minek kellett? nem elég, hogy elvette? most már itt a kényszer… Morog az ambulancia fapadján, felkötött fejű kölyök sír, belenyilall a szívébe – a sima képű, komoly, szép szál tanár elé már szorongva, áhítattal áll. Hát maga mit akar, fiam?… Méltóságos tanár úr, a gyereknek… Jó, jó, hol a gyerek?… Hát azt nem hoztam el, az anyjuk behozná holnap, ha úgy tetszik gondolni… Hát mi vagyok én, távcső vagy orvos? Na, szaladjon haza, és hozza el a gyereket… hol laknak?… Zug… hm… na várjon, majd délután kimegyek… Isten áldja, kérem a következőt.

Ahogy rendelés után a kórtermek felé siet, pillanatra elmosolyodik. Bolondok ezek a szegények – az a munkás is -, mit is mondott a másik a “rögtön-masinával”? pedig fel akartam írni, hogy elmesélem K. Fricinek… igaz, hopp, jó, hogy eszembe jut… őt is meg kell látogatnom – hatkor a Zugliget felé menet, megállok a Central előtt, ott szokott üldögélni… vagyis dehogy, hiszen valami van vele… Gyula futólag említette… csak nem, igazán?… Mindjárt fel is hívom Gyulát, mondta, hogy neki hamarosan lesznek leletei… kérem kisasszony a telefont… Gyula? Itt Géza… a K. Frici ügye iránt érdeklődnék… Igen… igen… igen… úgy? Hm – ez elég komoly. Tessék? Hogy éppen fel akartál hívni?… Kit? Szóval összejöttök – hol?… Értem… hát legyen fél öt… éppen meg akartam látogatni… szóval a Svábhegyen van, jó, hogy szólsz… de fél ötre akkor én is eljövök oda… ilyet, ki gondolta volna, soha nem volt semmi baja… szervusz, köszönöm szépen.

Az Andrássy úton egy kereskedő kiáll a boltajtóba, sógorával beszélget. Á, nem megy ez sehogy – micsoda világ, kérlek, már ez a nyakkendő se megy, ami bombasiker volt, gyapjúból… az az író is, ki akart venni fél tucatot, nem látom két hónapja, azt mondják, megdagadt a feje… hiszen nem is csoda a mai világban.

Fél kettőkor indul a bécsi autóbusz. Házaspár búcsúzik, siess, fiam, aztán nem tudsz beszélni, mit bámulsz? Az az angol repülőgép, de milyen alacsonyan száll, Istent kísértik ezek a veszett pilóták, oda nézz, a háztetőt súrolja… ja, igaz. Arankát el ne felejtsd felhívni a klinikán… Friciről? hát mondd el, hogy talán mégis jobb volna, hm… különben ne mondj neki semmit; úgy látszik, nincs informálva – illetve óvatosan megmondhatod, hogy hívjon fel engem… hát szervusz, Olga fiam… szervusz, Jenő, jól viseld magad…

A Krupp-művek ma reggel hat óta dolgozik – belekezdtek az új típusú repülőgép-puskák gyártásába.

De valahol Helsingforsban, egy műszerész új szerszámon dolgozik, izzadva – nagy hírű sebész rendelte nála, jelentéktelennek látszó újítás, de újítás… ez a tanár az utóbbi években kizáróan csak agyvelőt operál, az amerikai úttörő szép sikerei óta nagyon fellendült ez az ág. Most ennek a tanárnak eszébe jutott, hogy a fejtőkés mozoghatna, elfordulhatna a nyelében, akkor be lehetne hajlítani, átgörbíteni, a kisagy alá, nem kellene kiemelni, nagyon fontos… egész modern fajta műtétre gondol, amilyen még nem volt… az oldala is éles volna, nem csak a hegye – és elfér az érlekötő ollók között… a műszerész szorgalmasan dolgozik, egyenletesen sivít a köszörű, feni a kést, a kés muzsikálva, sziszegve élesedik a köszörű alatt.

Hallottad, K. F.-el mi van? Na, mi lenne, hallottam valamit, de nem izé… hogy nem izé? Éppen csak vége van, kész… No, ne mesélj már ilyet! rémes, mik történnek… És ahogy tovább megy, ruganyosabbakat, fürgébbeket lép, fütyörész, miközben a fejét csóválja… Hát elmegy ez is, fütyörészi szórakozottan… na, hála Istennek, meg lehetne most próbálni D.-t a helyére a lapnál – ejnye, szólok V.-nek, küldjenek szegény K.-nak valamit, most nemigen dolgozhat.

A kis budai utcán ábrándozva, egyedül jön lefelé a finom lírai költő… Rólam olvasott valamit, erre gondol most, mélyen és komolyan meg van hatva, végigfut emlékein. Velem való találkozásait csoportosítja… Könny szökik a szemébe, érzelmek találkozása… igen, ez nagyon szép volt… ezt izé… meg kellene valahol írni… nagyszerű, az Isten is nekrológnak teremtette, halála után rögtön odaadom a Szemlének… szegény fiú… igen, ez szép lesz, kezdetnek, tulajdon novelláját idézve, a kisfiú, aki összerakott állvány tetejébe mászik, hogy ott trikójából elővegye a gyermekkori hegedűt… s ebben a pillanatban összedől az egész építmény… Hű! de találó! gyönyörű! és milyen alkalmas jelkép, egy nekrológban az egész élete benne van… És egész komolyan elérzékenyedik.

Így terjed a hullám a térben, de vajon csak a térben? Nem ér vissza gömb-sugara az időkiterjedésen át?

Vagy talán nem évezredek távlatából bukkant fel ez a négy komoly férfifej, a hídfői kávéház csendes, magányos sarkában? Nem ama gyulák gyülekezete, akik döntő csaták előtt egybegyűltek, hogy megbeszéljék a tanácsot, amit a hadvezérnek adni kell, hogy diadalmasan kerüljön ki az összeütközésből, vagy legalább megmentse a bőrét? és tekintetbe veszik a táltosok és vajákosok jóslatait, komolyan forgatják az állati beleket, melyekben ott olvasható a jövendő igéje?…

Kettőt csakugyan Gyulának hívnak, Szórakozott Gyula és Szabatos Gyula, a drágák – az egyik mindig mintha másutt volna kicsit, figyel és beszél, de fejét forgatja -, ki tudja, mire gondol közben? A másik, mozdulatlanul, leszegett homlokkal, keskeny, zárt szájjal, mint a Szabatos Gondolat elszánt bikája, néz szembe a Feladott Problémával, ami láthatatlan betűkkel oda van írva elébe az asztalra, mindig jelen, mindig a helyén, egy jottával sem több és nem kevesebb energiát folyósítva, mint amennyi a megoldáshoz szükséges. És itt van még Géza, szürke ruhában, mint rendesen, a munkás gyermekét már meg is vizsgálta közben, holnap befejezi tanulmányát a gyermeki csontok növekedésének feltételeiről. Ő a legcsendesebb, komolyan pislogva figyel, nagyon álmos, de nem alszik el – ritkán szól, halkan és óvatosan, a magánhangzókat szívesen nyeli el, ezzel is spórol, fontosabb elintéznivalói érdekében. “Csecsemő” helyett azt mondja, “cscsemő”. (Most azonban nem “cscsemőről” van szó, hanem “gyvelőről”.) Végre M. Endre, a zseniális sebész, magas, elegáns ember, arcán szellemes, szinte világfias fölény és gúny. Nagy ívben induló pályafutása most széles, egyenletes tempóban hajlik el ifjúi becsvágyak felől a férfimunka irányában. Világot járt, most is azért van itt, mert Bostonban tanítványa volt az említett professzornak, aki lendületet adott a modern agysebészetnek.

Már folyik a tárgyalás. Szórakozott Gyula fejét forgatja, tűnődik. Szabatos Gyula a már tegnap pontosan összegyűjtött és megszámozott leleteket forgatja az asztalon. Itt az agyfotográfia, a szemlelet, a belklinika jelentései – végleges diagnózis még nincs, a fődologra nézve azonban, sajnos, minden egybevág.

Az agyvelőmről van szó és megint az agyvelőmről. Egy szó se esik rólam. Ez a négy ember úgy, ahogy itt ülnek, mind a négyen szeretnek, mint ahogy én szeretem őket, az egyik közülök testvéri gyöngédséggel, ami több elismerésnél és becsülésnél is, viszonzása egy elemezhetetlen vonzódásnak. Egy sincs köztük, akinek részvétét ne tartanám többre gyermekes lelkek rajongásánál – és mégis, ha így látnám őket, talán félreérteném, többet várnék a férfias szeméremnél, amivel tartózkodnak minden érzelmi reakciótól. Idegen azt hihetné, nem is ismerik személyesen a beteget, akinek sorsa fölött konzultálni egybejöttek, felszólítás nélkül, a beteg tudta nélkül, magánszorgalomból. Szórakozott Gyula csak a részletekhez szól, sóhajtva, feltételesen, mintha minden szót hajlandó volna visszaszívni, az első ellenvetésre. Úgy kóvályog “szerény véleménye” a tárgy fölött, mint őszi mező fölött a bánatos esti szellő. Szabatos Gyula vérfagyasztóan udvarias és határozott. Cscsemő Géza sűrűn bólogat, és nagy erőfeszítéssel uralkodik magán, hogy el ne aludjon. A fölényes, remek sebész viszi a szót, példákat idéz, széles körű tapasztalataiból merít. Ő már tudja, mit fog ajánlani legközelebb, ha túl leszünk a diagnózison, aminek eredményében nem kételkedik.

– Tehát, uraim – ha nem csalódom, elhatároztuk, hogy a kitűnő belklinikai leleteket ellenőrizzük és kiegészítjük egy speciális neurológiai diagnózissal -, ha aztán ezt véglegesnek vesszük, dönthetünk a teendőket illetően. Sajnos, az a gyanúm, teendőkre lesz szükség, mégpedig haladéktalanul. A papillának ez a rohamos romlása nem biztat semmi jóval. Lesz majd javaslatom…

– Az a kérdés, az anyagi körülmények… – sóhajt Szórakozott Gyula – lesz-e annyi pénz, ha…

– Ez második kérdés – mondja kurtán Szabatos Gyula -, az első elintézése után kerülhet csak szóba.

– No igen… és a neurológiai vizsgálat… Küldjük el még egyszer R.-hez?… Fázik tőle, makacskodik, érthetetlen, hogy miért.

– Igen, igen, ez így szokott lenni… egyébként klinikai vizsgálat jobb volna… Nem lehetne a…

– Tudtommal az asszony fent van Bécsben, a Wagner-Jauregg Klinikán… Nem volna leghelyesebb, ha egyszerűen odamenne?

– De igen, nagyon helyes, az is fel van szerelve mindennel, ami kell… és P. zseniális diagnoszta. Akkor hát délután kimegyek a szanatóriumba, és óvatosan megmagyarázom neki, hogy ez lesz a legjobb… nem gondolod?

A habozó kérdés Szabatos Gyulához szól, akinek mereven, a láthatatlan szövegre szegezett tekintete fölött a vastag, egyenes szemöldök úgy sötétlik, mint ellentmondást nem tűrő aláhúzás a mondat legfontosabb szavai alatt. Nem felel, ami nála azt jelenti, hogy a felajánlottnál tökéletesebb megoldást keres.

– Jobb, ha én megyek – mondja percek után. – Határozottan figyelmeztetni kell. Nem lehet habozni.

És délután ő jelenik meg a homályos hallban, ahol hármasban üldögélünk: két pompás, nagysikerű színésznő kis vitáját élvezem éppen – az egyik naiva, a másik drámai hősnő. Egyformán fiatalok, de a naiva olyan bámuló tisztelettel beszél a hősnővel, mint egy kezdő színinövendék az öreg nagy tragikával. A hősnő levegő után kapkod felháborodásában.

– Halló, Gyula, de örülök… Üljünk félre… – Sokáig, leszegett homlokkal hallgatja, ahogy fecsegek. Aztán egyszerre felém fordul.

– Mondjad csak… vidékre kocsizom holnap reggel, tíznapi pihenőre… nem jönnél velem?

Elnevetem magam.

– Azt hiszed, jó volna? Ezért jöttél?

Először látom életemben következetlennek. Mintha egy kicsit indulatba jött volna.

– Hát persze hogy az lenne a legjobb… vigye el az ördög az egészet. Pihenni kellene neked, nem gondolni semmire, nem látni embert egy darabig, nem tárgyalni, beszélni.

Azonban este élesen felharsan az interurbán telefon. Bécs hív.

Őnagysága szavai nagy lendülettel, hevesen áradva bugyborékolnak a kagylóból.

– Jézus Mária… mi van magával?… Most beszéltem Jenővel… hát maga nem értesít engem, hogy pangásos papillája van? Egy óra múlva indulok, hajnalban ott vagyok Pesten… Rémes, hogy valaki ezt csinálja… Hogy lehet valaki ilyen… két hete tudja, és eszébe nem jut, hogy…

– Bocsánat, három perc…

Hajnalban őnagysága nagy sebbel-lobbal beállít.

Karinthy Frigyes