Álljunk meg egy pillanatra!
Ne siessünk tovább!
Az előbb föltettem egy kérdést, de túlszaladtunk rajta. Tanítható-e a szeretet?
Emlékszel rá?

Biztos benned is ott maradt a kérdőjel, mert ez egy alapkérdés. És a nagy kérdések nem hagyják nyugodni az embert. Elkísérhetik egy életen át. Néha csak halálunk előtt, sőt lehet, hogy csak utána kapjuk meg a végső választ. Amikor visszanézünk.

Tolsztojjal most lenne csak igazán érdemes beszélgetni, most, hogy mindenen túl van már. Jó lenne megkérdezni: „Lev Nyikolájevics, most, hogy lejátszottad már életed drámáját, és visszanézel, és látod egyben az egészet: látod egykori magadat, a néhai feleségedet, a gyerekeidet, a barátaidat, látod szeretve gyűlölt hazádat, Oroszországot, melyet megpróbáltál az erkölcsi mocsárból fölemelni – most, ha így visszanézel, mit szólsz ehhez az egészhez?”

Jó kérdés. Amikor föltettem, egy kaján hang azt mondta bennem: „hehe!”
Lehet, hogy írok egyszer egy könyvet, melyben nagy történelmi személyiségek elmesélik, hogy a haláluk után visszanézve hogyan látják az elmúlt életüket. A hitüket, a szavaikat, a cselekedeteiket. Rengeteg mártírt is megkérdeznék, elsősorban a nemzeti ünnepeink évfordulóin.

Mert másképp lát az ember, amikor már túl van valamin. Másképp látunk személyiségünk páncéljából, a szenvedélyeink vak szemével – és más, amikor a játéknak vége, a színről kiléptünk, a maszkot levetettük, és az öltözőtükör előtt, szembenézve meztelen arcunkkal, értékeljük az egész játékot, amit életnek neveztünk.

Most azonban még benne vagyunk a sorsunkban. Még játsszuk. Még éljük. Még hazudjuk. De azért ne adjuk föl! Próbáljuk megkeresni a választ arra a mindent eldöntő kérdésre, hogy tanítható-e a szeretet.

Mit tehetek azért, hogy szeress?
És te mit tehetsz azért, hogy én szeresselek?
És mit tehetsz azért, hogy magadat megszeresd?
Egyáltalán: tanítható a szeretet?
Parancsba adható – ezt tudjuk. Vallásos főparancsolat. De lehet ezt megparancsolni?
És főleg: lehet-e tanítani? Merthogy fordítva működik a dolog, abban bizonyos vagyok: a szeretet mindenre meg tud tanítani.
Arra, hogy bátor legyek, oda-adó, hűséges, akadályokat legyőző, akár hős is, ha kell – megtanít a szeretet.
Ha nagyon szeretnék hegedülni – hegedülni is megtanít. Mert reggeltől estig gyakorolni fogok. Ha szeretnék gondolkodni – gondolkodni is megtanít. Reggeltől estig gondolkodni fogok – és üldözni fogom az igazságot.

A „filozófia” szó szerint azt jelenti, hogy szerelmesnek lenni az igazságba. A filozófus először szerelmes, és csak utána kezdi sóvárogva keresni szerelme tárgyát, a gondolatot, s lesz tanult, bölcs ember. Mindenki abban lesz kiváló, amit nagyon-nagyon szeret.

Tizennyolc évig tanultam oroszul. Sajnos nem tudok semmit, mert nem vonzott akkoriban az oroszok világa.
De fél év alatt megtanultam olaszul, mert hívott a Szent Márk tér, Róma, a Via Veneto, Fellini és Visconti, a hangos szabadság és életszeretet, ami az olasz emberekből áradt – egyszóval nagyon szerettem volna olasz lenni, s ettől észrevétlenül megtanultam olaszul.

Éppen Fellini filmjében láttam odakint a következő jelenetet: Casanovának szeretkeznie kell egy rendkívül csúnya és dúsgazdag öregasszonnyal, de nem megy neki. A tét nem a pénz, hanem az image: egy Casanova nem lehet impotens. Ezért ravasz módon odacsempészi a háttérbe, a függöny mögé a szép, formás fenekű, fiatal szeretőjét, őt nézi mohón, szomjasan, képzeletében őt öleli, csókolja – miközben valójában az öregasszonnyal szeretkezik. De olyan hévvel, hogy a gazdag néninek szinte fönnakadnak a szemei, Casanova nagy szerencséjére, mert így nem látja, hogy heves szeretője egy formás pipit bámul, aki ott illegeti magát, és nyalja a szája szélét az ágy mögött, a függönynél.

A „kire gondolsz közben?” rengeteg párkapcsolatnak a titkos nagy kérdése. Ez nemcsak a
szeretkezésnek, de gyakran a szerelemnek a gondja is, hogy belevetítünk egy férfiba vagy egy nőbe öleljük, hanem azt, akit belevetítettünk.

De vajon miért vetítgetünk?
Talán éppen azért, hogy működjön a dolog – mert látod, igazából csak az működik, amit szeretünk. Régebben megtörtént velem, hogy olyasmit kellett megírnom, egy filmforgatókönyvet például, amit nem szerettem. Egyszerűen nem ment. Adtak egy témát, és nem szerettem. Nem volt kedvem hozzá. De meg kellett írnom, mert ez volt a kenyerem. Ezért olyan trükkhöz folyamodtam, mint Casanova: a téma mögé néztem, s igyekeztem megpillantani benne azt a kívánatos eszmét vagy mondatot, amit szeretek.
Addig forgattam magamban a sivár feladványt, egy unalmas novellát, míg találtam benne valamit, amit szeretek! Ami vonzott és izgatott… És megszerettem! És máris kedvem lett az íráshoz! Idáig csak csikorgó köveken vonszoltam a csónakomat, de most, hogy beleszerettem egy szereplőbe, hirtelen fölkapta hajómat a víz, s én boldogan eveztem a távoli partok felé.

Ugyanazt tettem a témával, mint Casanova a nénivel. Mögéje képzeltem egy szép fenekű lányt, hogy kívánjam és szeressem. Az ember annak adja magát oda, amit egész lényével szeret – mert ez a főhatalom bennünk: a szeretet formálja a sorsunkat. Nemcsak fölfelé, sajnos lefelé is, mert ha például nagyon szeretek inni, bárki bármit tanácsol, bárhogy tanít, sőt kényszerít a leszokásra: részeges leszek, és az is maradok. És ha beleszeretek
a pénzbe, nincs olyan erő, mely visszatarthatna attól, hogy akár gazember is legyek a pénzért. Bármit hazudok másnak, és főleg magamnak, az „adrenalinszintem” csakis pénzszagra megy följebb.Erről senki sem tud lebeszélni – mert ez a főhatalom bennem.

(Szegény Tolsztoj is tudott igazán szeretni – írni szeretett. Műveket alkotni nagyon szeretett! A Háború és békét és az Anna Kareninát nagyon szerette. Halálosan és önfeledten. Úgy szerette, olyan odaadóan, ahogy az Istent, a feleségét és gyermekeit kellett volna szeretnie. De ez nem ment neki. És ezt tudta szegény, mert vesztére még az igazságot is nagyon szerette. Es az Igazság Szerelme, ami kíméletlen önvizsgálatra késztette, ráébresztette arra, hogy az embereket képtelen így szeretni. Hiába akarta, nem ment. Még a halálos ágyán is írt és diktált, az utolsó pillanatig. Nagyon lehet ám a papírt szeretni, még akkor is, ha ez sok szenvedéssel jár. És persze gyönyörűséggel is. Már az is gyanús, hogy a feleségét és a gyerekeit otthagyta, de a papírjait vitte magával, amikor megszökött.
Az ilyen naplóíró embernél, aki még a haldoklása közben is jegyzetel, különben is gyanús, hogy jobban szeret írni, mint élni. Saját magát is témának tartja.
Istent szeretni könnyű, mert nem látjuk. Olyannak képzeljük, hogy szerethető legyen. De az embereket nehéz szeretni. Mert látjuk őket, halljuk őket, ütközünk velük, és érzelmeink valódisága állandóan próbára kerül.)

És most már kimondhatjuk a törvényt: a lélek először szeret, s csak azután valósítja meg azt, amit szeret.
A szeretet erősebb, mint az akarat.
Ez mindennek a mozgatója. Mert ha valamit nagyon szeretnék, az mozgósítja az akaratomat — de hiába akarok valamit, attól még szeretni nem fogom. Vagyis fordítva nem működik a dolog. És ami ennél is fontosabb: hogy igazán nagy dolgokat csak az hoz létre, amit a szeretet tüze hevít— ha valamit nem szeretsz, csupán csak akarod, abból nem lesz semmi.

S ha most az angyal kinyitja a szemedet, s egy pillanatra fölnézel az égre, megérted, miért mondták a bölcsek, hogy Isten a világot szeretetből teremtette. Ezért.
Ezért lett az egész univerzum, mert a Teremtő nagyon szerette volna, hogy legyen!
Ő is először szeretett — s csak utána akart. Az angyalok azt mondják, hogy a teremtés nem más, mint hogy Isten kilépett a magányából, Egyből Sokká varázsolta ma-gát, hogy legyen, akit szeressen, s hogy Ő is szeretve legyen…
Ezért mondta ki, hogy „Legyen világosság!” Ki akart törni a szeretetlenség dermesztő sötétjéből. És lett világ.

Müller Péter