Hogyan tanulhatunk meg szeretni?

Könyvekből?
Mesterektől, papoktól?
Vagy csak önmagunkat taníthatjuk?
Nem, nem.
Szeretni elsősorban az anyánktól tanulunk.
Nem csak szavakkal tanít, hanem a lényével. Méhével, vérével, testével, tejével. Nevetésével és könnyeivel. Indulatos kiáltásával, szelíd csendjével. És szavaival persze – amelyekből később az „anyanyelvünk” lesz.
Tanít azzal, hogy belelát a testünkbe, s tudja, hol fáj, és belelát a lelkünkbe, s tudja, mitől sírunk, amikor mi magunk sem tudjuk talán…
Úgy jár bennünk, mintha önmagában járna. Ő a Jó Varázsló.
Tőle tudjuk meg, nagyon korán, hogy szeretetre méltók vagyunk. Ez jó kifejezés, később is hasznát vesszük.
Hogy ez méltóságot jelent. Hogy én egy VALAKI vagyok. Ezt a mamám korán elhiteti velem, és a lelkembe épül.
„Király és Isten szunnyad az emberfiában!” – énekli Szűz Mária az operánkban, melyben az anyasors misztériumáról írtunk. Így látta a fiát. A mai analitikus pszichológia fényében tudjuk, hogy Jézus sohasem lehetett volna Krisztus, ha nem olyan anyja van, mint Szűz Mária. Nem tudjuk, hogyan nevelte, erről sajnos nem szól a Biblia, de hogy jól, az biztos. Buddháról is azt mondja minden legenda, hogy csodálatos anyja volt. Nem is lehetett másképp, mert bármilyen magasról érkezik valaki, az első, maradandó benyomást, az „inprintet”, az anyjától kapja meg. Később ez lesz majd lelkének alaphangja. Anyanyelvén gondolkodik és anyalelkén szeret.
A tudást ugyanis az ember nemcsak fentről hozza, de lentről is kapja. Elsősorban az anyjától.

Arra a kérdésre, lehet-e a szeretetet tanítani, a válaszom az, hogy lehet. Ennek titkát az anyák tudják.
Az előbb önnevelésről beszélgettünk, itt most az átadásról lesz szó.
Ez rejtélyes folyamat. Sugárzás. Taktika. Néha szó, néha némaság. Csenddel is lehet tanítani. Szemvillanással. Egy mozdulattal, ahogy letörlöm szájáról a nyálat. Vagy ahogy rácsapok a kezére, ha méltatlanságot művel. Ütni lehet mérhetetlen szeretettel is. Aztán később, amikor a gyerek nő, és követeli a szeretetet, meg lehet tanítani rá,
hol vannak ennek a követelésnek a határai. Sok anya ezt nem tudja. Ezért válik gyermeke önimádó lénnyé.
Az anyja túlszerette őt. Nem mutatta meg, hol vannak a határai. A „végtelen” szeretetnek határa van. Ha ezt valaki nem ismeri: nem tud szeretni. „Mindenem a tiéd – mondja egy jó anya –, ha többet kérsz, nem
adok, mert elrontalak. Inkább bömbölj az ajtómon kívül, minthogy hitvány ember légy.” S ahogy nem eteti túl a gyermekét édességgel, ugyanúgy nem szereti túl – ki tudja mondani, hogy „ennyi – és elég!”

Erre csak kevesen képesek, mert a női lélek tengerszerű érzelmei oda is befolynak, ahová nem kéne: hajlamosak az áradásra. A határok megvonása azért is nehéz, mert az anya félti is a gyerekét. Anyának lenni azt jelenti – Mondjuk ki! – hogy végigféli az életét. A „Jaj, istenem, mi lesz vele?!” ott lapul a nő lelkében. Gyakran nem is alaptalanul. Mert beleérez a gyereke sorsába, s megsejti a jövőjét. Ő tudja,
hogy kit szült a világra, és ami egy buddhistának csak elmélet, az számára minden sejtjével átélt tudás: tudja, hogy szenvedésre születtünk. Aki végigélte a szülés „együtt-fájdalmas” folyamatát, sohasem felejti el, hogy az élet alaphangja a vér és a gyötrelem. Es bármilyen – férfi számára elképzelhetetlen – boldogság gyermeket szülni, ugyanakkor magából a világrahozatal folyamatából tudja az anya, hogy mit jelent embernek lenni. Aki így jön ide, vérben, kínban és elesetten, az ugyanígy megy el. A halállal a nőnek egészen közeli ismeretsége van, mert születés és halál: egy gyökerű.

Tudja.
És amikor gyermeke a legboldogabb, mondjuk az esküvőjén, amikor látja, hogy a lánya kipirult arccal polkát táncol, tele szájjal kacag a boldog férjére és a vidáman kacsingató harmonikásra; amikor a szemében felhőtlen öröm csillog, de mondjuk hirtelen letörik a cipősarka, és egy pillanatra megroggyan, nekiesik az asztalnak, és azt kiáltja: „Jaj!” – az anya lelkében átsuhan a rémület: „Most!… most van itt,
amitől féltem!”
A lánya mezítláb táncol tovább. Újra boldog. De az anyában csak lassan csitul a rémület. Odamegy, s megkérdi tőle: „Nem fáj? Nem rándult meg a bokád?”

Fél, hogy meghal a gyereke. Tudja, hogy így lesz. Ő szülte. Tudja, hogy ez itt a mulandóság terepe. Es ha azt kérdi gyerekétől, „hogy vagy?” – és ő büszkén elmeséli, hogy kinevezték igazgatónak, vezérigazgatónak, és elfogadták a szabadalmát, és sok pénzt keresett, és jól él a feleségével, a mama azt mondja: „Fő az, hogy egészséges légy.” Az anya egy olyan ország királynője, ahol halál van. Ez az ő életszeretetének a lényege.
Az én anyámnak mindezeken felül volt még egy ritka adománya: nagyszerű gondolkodó volt. Ezért a szeretetet tőle nemcsak gyakorlatban, hanem „elméletileg” is tanulhattam. Bölcs asszony volt. A bölcsességnek egyetlen titka van: az érett lélek.

Nem vagyunk egyformák. Vannak köztünk tapasztalatlan lelkek, érlelődő lelkek – s vannak, olyanok, akik megértek már, s mint a jó ízű gyümölcsökben, minden bennük van, ami lényeges. Az érett lelkek olyasmiket is tudnak, amit a legnagyobb filozófusok sem, mert valaha – isten tudja, mikor – mindent megtapasztaltak már.
Az én szótáramban az érett lélek azt jelenti, hogy sokat élt már. Sok-sok inkarnációjának tapasztalataira emlékszik, s ezért mintha semmi sem „először” történne vele: minden ismerős neki.

A világháború rászakadt az emberiségre, de az én anyám olyan otthonosan mozgott benne, mint aki már sok háborút átélt. Tudta, hogy ilyenkor „mi a pálya”. Egy pillanat alatt odadobta az ékszereit, hogy apám életét megmentse; levette úriasszony kosztümjét, prolivá vált, selyemblúz helyett mackónadrágban járt. Megtanult hazudni, megvesztegetni, romot takarítani, csirkét vágni, patkányt irtani; idegen katonákkal,
elvadultakkal és primitívekkel szót érteni; élelmiszert szerezni, cserélni, alkudni, ha kellett, rabolni; robogó vagonok tetején utazni; temetni, hullákat szortírozni; tetőket ácsolni, s közben vidámnak maradni, énekelni, nevetni, sok barátot szerezni…
Mint egy Kurázsi mama, úgy ismerte a háború lélektanát, a gyilkosok és az áldozatok lélek-tanát, s tudta, mit kell tenni akkor, ha rászakad az égő háztető, és egyetlen éjszaka alatt menekülnie kell. Kamaszkorom azért volt könnyű, mert ismerte a kamaszkor lelkületét. A szexualitásról olyan természetesen beszélgetett velem, mintha csak főzni tanított volna. Nem volt olyan élethelyzet, melyben tétován mozgott, s olyan ember, akivel ne tudott volna könnyen szót érteni. Sokat beszélgettem vele.
Volt olyan időszak, amikor felolvastam neki a műveimet. Drámáimnak legelső kritikusa volt. Bár ez a szó is mást jelentett nála: kritikájából hiányzott a kíméletlenség.

– Rosszat valamiről csakis akkor szabad mondani, ha kijavítható. Ez az emberekre is
vonatkozik. Mindig azt nézd bennük, ami jó. A rosszból csak azt, ami javítható. Ami javíthatatlan, ami valakiben gyártási hiba, arról hallgatni kell.
– És azzal mi lesz? – kérdeztem.
– Azt rá kell bízni az Istenre.
Ez a mondat túl szépen hangzott nekem, mivel klerikális értelemben nem volt vallásos. Amikor látta, hogy nem értem, elmagyarázta:
– Senki sem szereti, ha helyette csinálnak valamit. Isten sem. Van olyan munka, amit meg kell hagyni neki.
Az ő dolga. Bízd rá!

– De honnan tudom, hogy mi az?
– Onnan, hogy menthetetlen.

Felolvastam neki nemcsak saját írásaimat, de azokat a műveket is, melyekért rajongtam. Hamvas Béla esszéit például, melyek akkoriban még szamizdatban terjedtek. Megértette rajongásomat. De azt mondta, hogy ez a mindentudó ember egyetlen dolgot nem tud még: embereket szeretni. Amit igazán szeret, az az írás.
Es a gondolkodás. Szerelmes az igazságba, szerelmes a kifejezés szépségébe és
pontosságába. De valami hiányzik még ebből a szellemi óriásból: az embereket nem szereti. „Ha bajba kerülnék, nem bújnék a szárnyai alá, mert ott hűvös van. Olyan, mint egy remete, aki kimegy a bűnös világból, nemcsak azért, mert üldözik, hanem azért is, mert nemigen szereti az embereket. Mindenkiről van egy-egy rossz szava. Senki sem tetszik neki. Éles szemmel látja meg az emberekben a démonokat.
Az önárulást, a gyengeséget, a méltatlanságot. Könyörtelen, mint egy ótestamentumi próféta, még önmagával is.
A fákról, a tengerről, a borról és rántott levesről szépeket mond – az emberekről szinte soha.”

Mindezt azért mondta el, mert látta, hogy Hamvas a példaképem, és meg akart óvni valamitől. Féltett attól – és nem alaptalanul –, hogy példaképemet ezen a baráttalan, magányos úton követem. Jeles gondolkodók könnyen lesznek embergyűlölők.
Neki azonban rengeteg barátja volt. Sokan szerették.
Jómódú eperjesi hentes lánya volt. Gyönyörű házuk volt a főtéren, a híres Rákóczi-ház mellett. Volt kocsisuk, legényük és két cselédjük. Majd hozzáment mérnök apámhoz, akivel a háborúig szép, polgári életet éltek. Kertésszel, cseléddel egy zuglói kertes házban. Hozzám még német nevelőnő járt, akitől semmit sem tanultam, én tanítottam őt magyarul beszélni. Aztán jött a háború. Házunk összeomlott. Innen kezdve nyomorogtunk.Semmink nem maradt. Úriasszony anyám proli lett. Az is maradt élete végéig.

Ha beléptem a munkahelyére – egy bőrgyárban volt anyag-könyvelő, naponta nyolc-tíz órát dolgozott –, már a portán is mindenki mosolygott rám. Ez a mosoly neki szólt. Az ő fia voltam! Szabad idejében ő kezelte a gyári hangosbeszélőt. Barátságos, meleg hangja ott zengett és szárnyalt a pocsolyákkal teli, esőverte gyárudvaron, a nappal is homályos irodákban, a sötét folyosókon, és az iszonyúan büdös műhelyekben. Beolvasta a különféle kötelező szakszervezeti és politikai híreket, de közben vicceket
mesélt, és ártatlan pletykákat. És dalolt is. Azt hiszem, ő volt az országban az első „lemezlovas”, s mint a filmben a Jó reggelt, Vietnam! hőse, ő is egy csodálatos világról, örömről adott itt hírt. „Szív küldit” rendezett munkaidőben. A Rákospalotai Bőrkonfekció udvarán nem mozgalmi dalokat bömböltek a hangszórók, hanem szerelmi vallomásokat, bizalmas üzeneteket, ironikus csipkelődéseket. Üzentek
egymásnak az emberek, mint a vidám rigók, szarkák és szerelmesen kurrogó galambok. Hülyéskedtek egymással, és szerelmesek lettek. Bocsánatot kért a varrodából a melós: „Mások vittek rossz utakra engem…” és válaszolt rá a cserzőműhelyből az elhagyott nő: „Várlak én! Átsírt éjszakán mindig várlak
én!”

… De itt hallottam először Tosca imáját és Carmen Habanéráját. Nem lemezről. Ő maga énekelte, az anyám, gyönyörű mezzoszoprán hangján, kíséret nélkül. Ott, ahol csak zongorakíséret szólt volna, a szájával csinált úgy, hogy plim-plim. De énekelt cigánynótákat is, cigányul, mert sok roma dolgozott a bőrgyárban. Az idősek ma is mesélnek róla, hogyan tudott egy átkozottul bűzös és koszos bőrgyárból kedélyes
paradicsomot varázsolni. Aztán különös dolog történt. Múltak az évek s kezdtek elmaradni tőle az emberek.
Egyre többet volt egyedül. Egyszer azt mondta: „Tudod, én szeretem az embereket, csak nem tudom őket kibírni!”

Elfáradt tőlük. Ekkor láttam, mennyi energiájába került ez a mérhetetlen emberszeretete! Ennyi bajt, idegességet, rosszakaratot, irigységet, hisztériát, kétségbeesést elnyelni és semlegesíteni nem volt könnyű dolog. Ennyi ember lelkét megérteni és áthangolni bizony kimerítő vállalkozás volt. Valamikor alig várta, hogy jöjjenek hozzá az emberek. Időskorában alig várta, hogy elmenjenek.
Ahogy fogyott az életereje, úgy fogyott a türelme is. Valaha nem lehetett kihozni a sodrából. Most könnyen sérült. Hamar sírt, és a legkisebb dolgokon is felizgatta magát. Volt idő, amikor még a világméretű gyűlölettel is szembenézett. Most egyetlen rossz szó fölizgatta. Remegés jött rá, síró-görcs. Szeretett egyedül lenni, s kevés ember volt, aki nem volt terhes számára. Élete végéhez közeledve pedig a kevés még kevesebb lett. Ereje önmagának kellett. Nem tudott már adni – alig volt már miből. Minden tartalék erejét mozgósítania kellett. Ilyenkor nagyon elfáradt. Sokáig pihent utána. Prospero, az emberi gonoszságoktól megfáradt, öreg varázsló a játék végén eltöri varázspálcáját, s azt mondja:
„Nincs több csodám, saját erőm maradt csupán, s az oly csekély… Nincs nekem többé varázsom, művészetem: kétségbeesve pusztulok el, ha nem buzog fohászotok, s nem bírja rá a szent eget, hogy oldozzon föl engemet…”
Rejtélyes mondat ez. Írtam erről a Szeretetkönyvben is, de akkor még nem értettem ezt a gyönyörű mondatot.
Nem ő imádkozik!
Nincs már ereje hozzá.
Az imához sincs ereje!
Mint egy tört szárnyú madár – nem tud fölszállni már.
Az emberekhez könyörög. Másokat kér meg, hogy imádkozzanak helyette, és beszéljék rá az Úristent, hogy engedje őt szabadon.

Nagy titok ez, a végső földi állapotunk titka, hogy rá kell bírni a Mindenhatót: oldja föl kötelékeinket.
Ne erőt adjon, mert azt már hiába adna – hanem kegyelmet, végre.
Azt hittem, én önhitt játékos, hogy minden a hatalmamban van itt: a világ, a természet, az élet és az emberek – s most rádöbbenek, hogy egy Óriás bábuja voltam; ő mozgatott fölülről, s arra kérem: engedjen el engem.

Müller Péter