Van egy örök igazság. Mégpedig az, hogy annak aki nem kéri, ne akarjunk segíteni!
Hamar rájön erre az ember, csak egyszer kell próbálkoznia vele. Mert ugye hiába vagyok én egy olyan helyzetben, amit az én nézőpontom szerint tökéletesen jól átlátok, ha a másik fél az egy egészen más látószögből lát rá ugyan azon helyzetre. Így abban is biztosak lehetünk, hogy lesznek olyan részek, amik sosem fognak megegyezni!
Mert ugyan akarhatom én, hogy elfogadja a segítségemet a szerintem bajban lévő egyén, de mivel ő nem kért belőle, és még csak nem is úgy látja a dolgokat ahogy azt én látom, így a nagy segítségnyújtás akarásomat jobb esetben kudarcként fogom megélni, ő meg csak felesleges okoskodásnak, az én szívből jövő jóindulatúnak szánt segítségemet.

Hiába látom a hibát, és mondom majd rá a tuti megoldást, az csak az én megoldásom lesz nem az övé. És köszöni szépen a nagy segítségnyújtási szándékom, de bizony nem kér belőle! Mert mi a frásznak okoskodok én az ő életében, és miért akarom én helyette megmondani, hogy éppen mit lenne jó ha csinálna? Majd tudja ő azt jól, és meg is fogja oldani ahogy azt ő akarja! Én csak úgy ne okoskodjak itt!

Igen. Én meg jobb esetben sértetten és kicsit talán indulatosan félrevonulva jegyezhetném meg magamban, hogy na tudod, hogy ki akarjon máskor segíteni rajtad!

Beleásni más lelkébe. Látni azt a hibát, amit elkövetni készül vagy épp elkövetett. És tudni azt, hogy ezt ő most nem látja. Valójában viszont fel kell tudnunk mérni azt is, hogy a cselekedetünkkel mennyit és kinek ártunk. Mennyit ártunk a másik félnek és mennyit magunknak.

Mert épp felborult az ítélőképessége az adott helyzetben, vagy mert zavarodottságában fogalma sincs az aktuális dolgok súlyáról. Fogalma sincs a kimondott szavak jelentőségéről, fogalma sincs az elejtett mondatok nehézségéről. Mert épp nem fröcsögő eltorzult arccal vágta azt oda valakinek. De persze attól azok még elhangzottak… És aki kapta az értelmezte is, és abban is biztosak lehetünk, hogy pont úgy, ahogy az a számára a legmegfelelőbb. Nem biztos, hogy úgy, ahogy azt mi gondoltuk. Aztán jöhetnek a simítások. Jaj nem úgy gondoltam, nem azt akartam mondani! Csak ingerült voltam és kicsúszott a számon. Na igen. Egészen véletlenül.

Mert ha úgy akarjuk a hallott szó, sértés lesz számunkra, mert ha úgy akarjuk a legbántóbb dolognak fogjuk érezni a világon. Ezekben a helyzetekben hajlamosak vagyunk átkonvertálni az elhangzott mondatokat, szavakat a nekünk tetszőleges verzióra.

Ezekben az esetekben egy kívülálló tudni véli a megoldást mások helyzetére. Mert látja, és át is érzi azt. Mert tudja, hogy a törékeny lélek megsínyli mindezt. Mert bárkivel történik bármi is, mindenki érez. Hiába a kemény álarc vagy az agresszív páncél. Belül ott van az, aki összekuporodva és megszeppenve szenved.

Az ember jobb esetben a zavaró érzelmek kusza hálójában vergődve épp azokat a dolgokat nem tudja kontrolálni, amik a legjobban bántják. Amik ott szunnyadnak lelkük legmélyén, mintha csak arra várnának, hogy valaki egy kis bot végével megpiszkálva felébressze őket.

És miután felébresztette tüzes hárpiaként csaphasson le minden útjába kerülőre. Persze vannak ködös és nyomógombos mondatok is, de ha jól odafigyelünk, megláthatjuk a lényeget. Mi az, ami a másikban ott van igazán belül. Amit takargat, őrizget előlünk. Aztán egyszer csak úgy robban fel, mint gyerek szájában az a bizonyos robbanós cukorka. És fröcsög kontrolálatlanul minden irányba.

Természetesen megfelelő kommunikációval minden megbeszélhető lenne. Lenne. Ha a mondatok nem súrolnák a sebezhetőség határát, ha a mondatok nem találnának pont a másik ember szíve közepébe. Mert ember legyen a talpán, ha ilyenkor az a másik fél nyugodt tud maradni! Persze ne higgyük, hogy nála is nem csak az a bizonyos „ego” megsértődéséről szóló történet játszik éppen főszerepet! Ami nagyon de nagyon megbántódott a repkedő szavaktól. És azt sem zárhatjuk ki, hogy minden rosszul zajlott kommunikációban van egy kis csipetnyi fűszeres érzelmi manipuláció, és egy nagy adag önsajnálat.

És mégis mi lehet ilyenkor a legjobb megoldás? Ami biztos, segíteni csak annak tudsz aki akarja azt!
Mert csak úgy az ember ne akarjon beleavatkozni egy másik ember életébe kéretlenül! Honnan is tudhatnánk, hogy pont nem azért került bele az adott helyzetbe, hogy abból megtanuljon valamit? Honnan tudhatnánk, hogy az a helyzet amit mi oly világosan látunk, arról a másik embernek még csak a ködfoltok kezdenek éppen feloszladozni? Honnan tudhatnánk, hogy pont nem az a megélt kudarc fogja erősebbé tenni őt?

Végső soron pedig, gondoljunk csak bele, ha mi nem kérjük valaki segítségét, örülünk-e annak ha mégis meg akarja nekünk mondani, hogy mit csináljuk és hogyan?
Na ugye, hogy nem!

-VR-