Szerintem korunk igazi kihívása egyidejűleg táplálni az elmét, a testet és a lelket, és megőrizni az egyensúlyunkat. Márpedig ez nem könnyű egy minden jel szerint egyensúlyát vesztett világban. És mert a világ elvesztette az egyensúlyát, mi is hajlamosak vagyunk vele együtt kibillenni, afféle ellenpontként: nevezetesen, hogy az ellentétes oldalra dőlünk. Ez a hatás-ellenhatás elve.

Ha például hosszú időre belevetjük magunkat a szellemi folyamatba, mondjuk egy ilyesmivel foglalkozó közösségben, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyunkat, és végül teljesen lekötjük magunkat a testünkkel, miközben teljességgel megfeledkezünk a lelki lényünkről. És ugyanígy, ha átadjuk magunkat valamilyen nagyon fizikai jellegű, és csekély spirituális élményt nyújtó életnek, egyesek elkezdenek egyre inkább elvonulni a világtól, és olyannyira belebonyolódnak lényük szellemi oldalába, hogy ki sem lehet belőle rángatni őket. És betelepszenek valamilyen spirituális műhelybe hat-nyolc hónapra, ahol aztán tökéletesen elvesztik a kapcsolatot a mindennapi valósággal, azzal a valósággal, amit végső soron úgysem kerülhetnek ki. Az igazi feladat tehát az egyensúly elérése. Azt hiszem, Gerald Jampolsky mondta: “Az élet egyensúly kérdése.”

Az egyensúlyt pedig úgy lehet elérni, hogy nem tévesztjük szem elől: három részből álló lények vagyunk, és lényünk hármasságának egyik része sem fontosabb vagy szentebb a többinél. Mert test, elme és lélek vagyunk.

Egyesek azt hirdetik, de legalábbis céloznak rá, hogy a spirituális részünk, a lelkünk a legszentebb, ilyenformán a legfontosabb. Csakhogy nem egészen így áll a helyzet. A spirituális részünk semmivel sem fontosabb, mint a fizikai vagy a mentális énünk, és több gondot sem kell fordítanunk rá.

Gyakran mondják azonban a fordítottját is, hogy ugyanis nem szentelünk elég figyelmet a testünknek. Amit én is szóvá tettem. Nem gyakorlatoztatjuk a testünket, jóllehet elkelne neki az edzés. Nem tartjuk formában. Nem tartjuk kellőképp felhangoltan. És nagy többségünkre ez érvényes. Az eredményeként pedig – különösen az Egyesült Államokban – az emberek hajlamosak az elhízásra és általános jelenség a rossz erőnlét. És sokkal hamarabb halnak meg, mint ameddig élhetnének, mert nem fordítanak gondot az ilyen és más fizikai körülményekre.

Ahogy az elménk karbantartására sem fordítunk elég figyelmet. Megdöbbentő, milyen keveset olvasunk. Akárhová megyek, mindig felteszem a következő kérdést: “Hány
könyvet olvastatok tavaly?” Ha valaki hármat-négyet elolvasott, az már tömérdeknek számít. Én magam húsz-harminc, esetleg ötven könyvet olvasok évente. Majdnem minden hétre jut egy. Valósággal falom a betűt. Ne vegyétek hencegésnek, csupán közlöm a tényt. Régebben szerintem ez volt az általános. De ha manapság valakinek sikerül kivégeznie három-négy könyvet egy évben, akkor már rém büszke magára.

Nagy többségünk esetében az jelenti az elme táplálását – és a lehető legőszintébb sajnálattal kell ezt mondanom -, hogy bekapcsolja a tévét. Vagy egyszer-egyszer elmegy moziba, ha ezeket az elme táplálásának tekinthetjük. De hogy valaki elmenjen a könyvtárba, és ott töltsön egy vasárnap délutánt, megtudni, mi mondanivalója volt valamiről Balzacnak – nos, a legtöbb ember egész életében nem kerít sort ilyesmire. Ahogy mondom: egész életében. Pedig másra is éhezik az elménk, mint a Simpsonék vagy a Los Angeles Times sportoldala.

A legtöbb ember a spirituális oldalát sem tartja karban. Nem meditálnak. Félelmetesen kevesen szentelnek időt az énjük spirituális oldalának táplálására. Nem járnak rendszeresen – némelyek meg egyáltalán nem mennek el – templomba, zsinagógába vagy hívjuk bárhogy azt a helyet, ahol Istent tisztelhetnék. Szem elől tévesztik, hogy a teljes egyharmaduk lélek. Na persze mindannyian lelkek vagyunk, ugyanakkor viszont három részből álló lények. És nem szentelik az idejük és a figyelmük harminchárom százalékát lényük spirituális oldalára. A többségünk csak az egyik területet gondozza a többi rovására ahelyett, hogy mindegyiknek egyformán gondját viselné.

Semmi más nem kell a változáshoz, mint észrevenni, hogy három részből álló lények vagyunk, és kezdjünk el tudatosan figyelmet fordítani önmagunk valamennyi megnyilvánulására, még ha az esetenként kínosan is érint. Lépjünk ki a kényelmi zónánkból.

Neale Donald Walsch