Miért hasad meg a szívünk?

Titokhoz érkeztünk. Vajon mitől hasad meg a szívünk?
Mit élünk át — nem a mellkasunkban, hanem a lelkünkben —, amikor azt mondjuk, hogy „fáj a szívünk”?

Szomorúság.

Első tanítómesterem egy hindu jógi volt, aki egyébként sebészorvosként is működött egy londoni kórházban.
Két kultúrán nőtt fel. Egyrészt tájékozott volt a nyugati tudományokban és vallásokban, másrészt több mint tíz esztendőt töltött egy indiai ashramban, ahol nagyon kemény beavatást kapott. Egy alkalommal bemutatta, hogy szívműködését befolyásolni tudja. Úgy vert a szíve, ahogy akarta. Lassítani és gyorsítani tudta ütemét, szabályozni a ritmusát; ha akarta volna, meg is tudta volna állítani a szívét, hasonlóan azokhoz, akik egy öntudatlan, pszichoszomatikus rohammal véget vetnek az életüknek. Látszólag nem tett mást, mint amit — tudattalanul — teszünk, amikor szívrohamot produkálunk. Közben állandóan mértük a vérnyomását, mely az egekbe szökött, miközben arca riasztóan elváltozott, homlokát és egész testét kiverte a verejték — de mivel a folyamatot teljesen a hatalmában tartotta, nem fenyegette az a veszély, hogy ebbe belehal.
És ahogy „felturbózta”, úgy le is csendesítette magát.
Pihent egy kicsit, de csak annyit, mint amikor valaki egy sebes kerékpárfutam után kifújja magát. Egy törülközővel megtörölte verejtékes homlokát, majd azt mondta:
– Mindezt azért mutattam meg nektek, hogy lássátok a lélek, a lélegzet és a test rejtett kapcsolatát. De ami döntőbb, azt akartam, hogy lássátok: az ember sorsának urává válhat, ha lényében az uralmat Atman átvette.

(Akkor már tudtam, hogy ez a hindu szó olyasmit jelent, hogy „isteni Én”. Vagy „Univerzális Én”. „Szellem”-nek, „Önmagam”-nak is fordítják.)

Különös pillanata volt ez az életemnek. Fiatal voltam. Akkoriban született meg bennem az a lelkes elhatározás, hogy meg akarom ismerni az Igazságot, a nagy titkokat. A csodát, amit ez a különös ember bemutatott előttem. Azóta tudom, az igazság sohasem józan felismerés, hanem mindig csoda-élmény! Amiben nincs csoda, az nem igazság.

Maga az élet fölfoghatatlan csoda – s akiben nincs ámulat, az soha az igazság közelébe nem juthat.
A valóság csakis gyerekszemmel látható. Ezt a csodálkozó gyerekszemet később minden nagy tudósnál, bölcsnél, művésznél fölfedeztem.
– Mester – mondtam –, szeretnék eljutni Indiába!
– Minek? – kérdezte. De nem várta meg a válaszomat. Tudta, mit akartam mondani. Mosolyogva rám nézett, s ahogy előttem ült a földön, keresztbe tett lábakkal és nyílegyenes gerinccel, kinyújtotta jobb kezét, és mutatóujjával a szívemre bökött:
– Itt van India.
Ez a mondat megváltoztatta az életemet. Főleg az, ahogyan hozzám ért. Nemcsak a mellkasomat érintette meg, és a mögötte dobogó szívemet, hanem Valakit, aki a szívemben élt. Akiről odáig fogalmam sem volt. Azaz tudtam róla valamit, hiszen könyvekben sokat olvastam róla, de hogy az én szívemben lakik?
Most is érzem a jógi ujját. Nem a mellkasomban, hanem mélyebben – valahol önmagam legközepén. Amit utána elmondott, érthetetlen lett volna e nélkül az érintés nélkül. Hiányzott volna ennek a varázsütésnek az ereje. Nem tudom másképp mondani: megérintette a bennem lakó istent.

Megpróbálom leírni, mindazt, amit hallottam, de nem tudom, hogy érthető lesz-e számodra e nélkül az érintés nélkül.
− Én most oda nyúltam – mondta -, ahová te is mutatsz magadon, ha azt mondod: „én.” Ha megkérdezem tőled, hogy a testednek melyik pontján vagy szervében érzed azt, hogy „én”
− nem a fejedre, nem a homlokodra mutatsz, nem is az ágyékodra vagy a gyomrodra, hanem a mellkasod közepére. A szívedre… Ott lakik az éned. Es most bekopogtam a Péterhez…
A szívedben él. Ahogy az én „énem” az én szívemben él, melyet most lázba hoztam és majdnem fölrobbantottam előtted, hogy lásd: az „én” és a testi otthona, a szív között milyen szoros összefüggés van.
− Mosolygott, majd hozzátette: – Gondolom, féltettél. Semmi okod nem volt rá. Egy pillanatig sem voltam veszélyben, mert ezt az egész folyamatot mindvégig uraltam. Vigyázott rám az „én”! − mondta nevetve. – S mint látod, már nyugodt vagyok. Vissza-tértem az „alapjáratra”.
Ez az alapjárat az ő esetében rendíthetetlen, derűs nyugalmat jelentett. Mindig mosolygott. Ez a gyors lenyugvás még a tudatosan feldúlt szívénél is hihetetlenebb volt: – mintha egy viharos tenger egyszerre csak megszelídülne. Mintha valami láthatatlan hatalom kisimította volna háborgó hullámait.

És most mondta el a lényeget:
Lakik a szívedben még valaki… Az Isten lakik a szívedben, Péter… Mi úgy hívjuk: Atman. Úgy nevezi magát a mi szent könyvünkben, az Upanisádokban: „ÉN VAGYOK!”… Ahogy nálatok is, a Bibliában, amikor Mózes megkérdi Istent, ki vagy te, Uram?… Az Isten így mutatkozik be neki: „ÉN VAGYOK”… Két távoli kultúra, látod, de az Isten neve egyforma. Jézus is számtalanszor megismétli: „Én vagyok… én vagyok”… Mióta Nyugaton élek, azt tapasztalom, hogy ti ezt félreértitek. Nem tudjátok, hogy ő itt nem önmagáról, nem egy Jézus nevű, Betlehemben született férfiról beszél, hanem a benne élő Isten nevét mondja ki.
Az „Én vagyok” a héberben szent fogalom… Egyszer egy rabbi ajtaján bekopogtak éjszaka. – Ki az? – kérdezte a rabbi. – Én vagyok! – válaszolta az ismerős koldus, mire a rabbi dühösen felordított: Ki az, aki az Isten nevét a szájára meri venni?!
Elmosolyodott. Szerette ilyen kis történetekkel fűszerezni a mondandóját.
– Szóval az „én vagyok” az istenélmény benned. Alapvető lét-élményed. És amikor az előbb a szívedre mutattam, nemcsak a Péter nevű kis énkére mutattam, nem erre a göndör hajú, magyar fiúra, hanem a Teremtőjére is, aki szintén ott lakik a szívedben… Társbérletben éltek! És mindkettőtök úgy nevezi magát, hogy „én vagyok”! – kiáltotta csillogó szemmel, és hangosan, teli szájjal nevetett. – Ahogy egy színész eljátszik egy szerepet, úgy isteni Éned is teremtett magának néhány esztendőre egy hús-vér Pétert. Leszállt az egyetemes szellemi világból, s elrejtőzött oda, ahonnan ez a teremtménye is működik: a szívedbe… Mert ez nemcsak a te szíved… az övé is.

Szomorúság.

Kis szünetet tartott. Megvárta, míg a felismerés fénye megcsillan a szememben, majd így folytatta:
– A szív az a központi hely, ahol a Teremtő, otthagyva a Mindenség szellemi világát, belép ebbe a múlandó földi életbe, és megeleveníti teremtményét. Formált magából egy Pétert. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy egy színész formál egy szerepet. És a szemedből ketten néznek rám: a Péter, és Ő. Benned él, a szívedben. Azt mondja: „Én vagyok minden lény szívének közepében.” Ez épp olyan híres mondás Indiában, mint nálatok az, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” Egyébként ugyanazt jelenti.
Kevesen értik… Te érted?
– Nem.
Mert nincs még valódi én-élményed. Mondhatnám úgy is, hogy az önátélésed nem elég mély. Majd egyszer megismered őt. Most még azt hiszed, istened az égben lakik. De majd felismered, hogy itt van a szívedben.
Az a jézusi mondás, hogy „Isten országa bennetek van!”, számomra tapasztalati élmény… De amíg rádöbbentem erre, csakis a kis énemet ismertem. Az én-két, a teremtményét, akit a lélektan néha egónak hív. Ez a lakó most is bennem él. Ő az, aki szorong, nyugtalan és zaklatott. Abban a tévhitben van, hogy egyszer él, s fél a haláltól.
A valódi, mély érzéseket nem ismeri, csak az emóciókat.
– Mi a különbség?
– Nagy. És ezt fontos tudni. Az emóció szó szerint „kimozdulást”, „kitörést”, „kiszabadulást” jelent. Ezt éli az ego, az emberi énke. Az érzelem ellenben, amit az „isten” érez benned, békés, tartós lelkiállapot. Örök létélmény. Úgy hívják, szeretet. Vagy boldogság. Ezek nem emóciók. Nem kell sehová sem „kitörnöd”, hogy átéld. Végtelen, mint az óceán. Mindig van, mindenkit át-ölel. Hullámai, ha vannak is néha, hamar kisimulnak. A kis énke ezt a nyugodt és tartós állapotot nem ismeri… Te, ha szeretsz, föl vagy kavarva, fönt vagy, lent vagy, egyszerre vagy lázasan boldog és boldogtalan. Az énke úgy szeret, mint aki a markába kaparintotta a csodát, és görcsösen szorítja, mert retteg, hogy visszaveszik tőle. Így is él. Állandó nyugtalanságban, önvédelemben, és főleg szüntelenül harcban áll Teremtőjével, mert attól fél, hogy át kell adnia a szívben a hatalmát… Nem adja! Azt hiszi, az övé. Ti ezt a helyzetet úgy nevezitek, hogy az ember rossz viszonyban él önmagával.

És ekkor mondta ki a legfontosabbat:
A szív, jól jegyezd meg, nem a jóságnak, a szeretetnek, a pozitív érzéseknek a centruma, ahogy itt, Nyugaton régóta képzelitek. Nem piros mézeskalács, nem a könnyes érzések és lázas szerelmek fészke… Nem!… Ez csak akkor van így, ha valaki megtalálta Teremtőjével, vagyis szívének „társbérlőjével” a jó viszonyt. Amíg ez nincs így, addig a szív a legnagyobb háborúság helye! Az önmagunkkal való szüntelen küzdelemnek a csatatere…
A szívben hatalmi harc dúl!… Ki legyen az úr? A Teremtő, vagy teremtménye? Ha veled beszélek, én mindig azt kérdem tőled: ki az úr a te szívedben, Péter?!… Amíg azt gondolod, hogy „én, én, én!”, és döngeted a melled, mely mögött némán hallgat az Igazi Valód, amíg nem mondod ki, hogy „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd!”… addig nyugalmad nem lesz soha! Mert aki el-len te lázadsz, és akinek nem akarod magadat odaadni, az nem más, mint az Igazi Valód, az univerzális Értelem, Jóakarat és Harmónia. És főleg: Szeretet!… Te nem tudsz igazán szeretni, mert neked csak emócióid vannak. Kis énkéd a másik embert hol vonzza, hol taszítja, s főleg birtokolni akarja, s azt mondja: légy az enyém!…
Kis szünetet tartott, majd folytatta:
– De mivel most az egészségről beszélgetünk, tudnod kell, hogy kis énkéd, a Péter, nem ismeri a mindent átható, kozmikus ritmust. Azt csakis a benned élő Teremtőd ismeri. A szíved ritmusa pedig csak akkor egészséges, ha összhangban vagy a Mindenség szüntelenül változó ritmusával. Isten úgy állította be születésed pillanatában szívednek ritmusát, hogy a lüktető kozmosz ütemével mindig harmóniában legyen. Te azonban kiestél ebből az egyetemes harmóniából, mert szívedet a szorongás, a szenvedély, a vágy és a rémület – egyszóval az emócióid hajtják! Úgy élsz, mint mindenki manapság. Folytonosan beleturkálsz abba a csodálatos, élő órába, melyet a Teremtőd az univerzum ritmusára hangolt. Az egocentrikus ember világában a legnagyobb veszélyben van a szív!

Szomorúság.

– Én is olvastam, hogy manapság az első számú népbetegség a szív betegsége. Azt mondják, ennek oka a zaklatott életünk… a stressz… A második világháborúnál stresszesebb világot elképzelni sem lehet. De ott szívhalált nemigen tapasztaltak. Egyrészt, mert az ember a rohamban, a kúszásban, a futásban és a tűzharcban testileg kipörgette magából a feszültséget, és az alattomosan lap-pangó áramok nem verték ki a biztosítékát, ahogy azt békeidőben teszik. Másrészt a valódi veszélyben a kis énke rendszerint rémülten félreáll, s átadja az irányítást a bennünk élő Atmannak. Ezt úgy hívják: lélekjelenlét. Olyan, mint egy villámgyors beavatás. Az isteni Lélek ilyenkor átveszi sorsod irányítását.

– Mi azt mondjuk magyarul, hogy „helyén van a szíve”.
Ez nagyon jó kifejezés. Erről van szó. Aki ezt először kimondta, átélte azt, amiről beszélek. Később az ember úgy emlékszik vissza, hogy ez volt életének legnagyszerűbb pillanata. Később ezt a háborús élményét meséli majd büszkén az unokáinak. Mert ott volt igazán önmaga… És most mondom a lényeget: az Atman nem ismeri a stresszt. Nem ijedős… – Kis szünetet tartott, majd így folytatta:
– Figyelj ide, én orvos vagyok. A szív betegségének számtalan élettani és lelki oka is lehet. De a pszichés ok, amitől leggyakrabban „megszakad” a szívünk, az a kis énke görcse, magánya, kétségbeesett önvédelme. A valódi érzelmek helyett csakis a heves emóciókat ismeri, a kizökkent indulatokat, a szenvedélyeket, a rátörő félelmeket, melyek kibillentik a természetes ritmusából. És mivel nemcsak Önmaga, vagyis a benne lakó isteni Énje, de a másik ember felé is le vannak zárva a határai: szétrobbantja az életadó szívét… Nem tudatosan persze…
Csak szűk lett az élete. Beszorult. Elege lett magából. Görcsösen szorította belülről az ajtaját. Képtelen volt odaadni magát. Nem tudta se önmagát, se másokat szeretni. Szívét börtönként élte meg… Ki akart törni belőle…
Szeretni akart… Azt akarta, hogy szeressék… és ezért fölrobbantotta szívének falait… Nem tudta, persze, hogy ebbe bele is halhat… Az utolsó pillanatban döbbent rá, amikor már késő volt… „Úristen! Én csak szeretni akartam, s ez most az életembe került!”… Ez egy élet-veszélyes szabadságharc, Péter… Az ego öntudatlan és elvakult kitörési kísérlete. Ugyanakkor önfeláldozása a szeretetért… Én nagyon becsülöm a szív áldozatait! Akinek „megszakad a szíve”, hősi halált hal. Igen! Az ilyen szívhalál: hősi halál. A kis énke föláldozza magát valami többért. Nem tudja, mit tesz, de megteszi… A szívért folytatott küzdelemben meghozza a nagy áldozatot: önmagát áldozza föl. Az Evangélium tragikus története játszódik le ilyenkor a szívünkben… kicsiben persze, egészen kicsiben, és öntudatlanul: egy ember föláldozza magát Istenért… Ez a dráma itt játszódik le, a szívben.

– Ez a „Jézus szíve” szimbólum?
– Nem… Az a szív, amire Jézus mutat, már a csata utáni kép. Megtörtént a hősi halál, az áldozat. A szív itt már az Atmannak, az „Atyának” az uralmában áll. Itt már nincs háborúság. Vége a szorongó kis énke hatalmának. Ez már nem a földi embernek, Mária fiának, hanem Krisztusnak, az isteni szellemnek a szíve. Azért lángol, és azért sugározza magából a végtelen szeretetet. Indiában rengeteg hasonló festményt találsz. Ez nem vallásos kép, hanem a fölébredt ember tudatállapotának a jelképe. Nagy gurukat ábrázolnak így. Ebben a szívben az érzelem és értelem egyszerre világít… Csakis ez az egészséges szív… Tudod, hogy minden szervünknek kapcsolata van a lelkünkkel. De egyetlen szervünk sem ilyen „misztikus”. Mert itt lakik az „én vagyok”. Itt lakik a Teremtőnk. És itt lakik az élményünk, hogy bármennyire is külön dobol a magánszívünk, mégis „együtt vagyunk”. Vagyis itt lakik az igazi szeretet. Bár a szívünk külön ver, de az életünk közös. A te szíved és az én szívem lehet, hogy más ütem-re ver, de a Teremtőnk közös. Ugyanaz a „dobosunk.”
– Te éled ezt az élményt? – kérdeztem.
– Néha… Azért tudok beszélni róla. Sok évtizedes emlékem ez.
Arra gondoltam most, miközben mindezt felidéztem, hogy ezt ma már biztosan Pécsi Sanyi is tudja. Most értettem meg a fájdalmas kiáltását:
– „Petikém! Nincs szeretet!”
Ez még az a kétségbeesett hang lehetett, nem sokkal a hirtelen halála után, amiről a jógi beszélt. A véres áldozatot már átélte, de a fényt, a kinyílást, az istenivel való találkozást még nem. Még nem talált haza, az Önvalójához. Még csak úton volt, botorkált a homályban, és kimondta azt a fájdalmas emóciót, mely szívét fölrobbantotta. De még nem talált Önmagára. Még csak a hiányt élte, a beteljesülést nem.
Azóta már biztos az ő szíve is lángol.

Müller Péter

Forrás: részlet; az Örömkönyv c. műből
Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Hozzászólások

3 hozzászólás - “Miért hasad meg a szívünk?”
  1. Edit szerint:

    Müller Péter szellemiségét,nem lehet egyszeri olvasatra szánni. Bele kell mélyedni, mint minden könyvébe,
    mert Ő az az egyik ember, aki átélte a halált és az életbe valóvisszatérést. Ez világnézetét, a dolgokhoz, az
    emberekhez oly mértékben változtatta meg, –ami önmagában is– külön filozófiai ág „modern” korunkban.
    Amikor a szeretet szót említjük, mellette a jelentés- tartalom!- elengdhetetlen.Pl. anyai, gyermeki.
    Csak a tartalom össszekapcsolásával érthető, amit valaki mondani akar-
    Az érzések,mindegy mennyire bonyolítjuk, vagy vannak, vagy nincsenek. Szerencsére a „szeretet” az,amit
    nem lehet pénzen megvenni. , sem kierőszakolni. Vagy van, vagy nincs.

  2. UniCafe szerint:

    A szeretet nem különbözetet meg. Nem kategorizál.
    Emberi érzések pedig mindig vannak.

  3. Edit szerint:

    Nem is kell kategorizálni. Rejtőzködni sem kell.
    A un. szívmeghasadásról más írók pl.Rostand-Cyrano- sokkal képletesebben mutatják be az érzelmeket.

Szólj hozzá: