– Tudod, Micimackó – mondtam –, rengeteg ember van, akinek gőze sincs arról, mi fán terem a taoizmus.
– Tényleg? – pislogott Mackó.
– Ez a fejezet tehát arra való, hogy egy kicsit megmagyarázza a dolgot.
– Ó, értem – mondta Micimackó.
– Legkönnyebben pedig úgy lehet megmagyarázni, ha elugrunk egy pillanatra Kínába.
– Micsoda? – nyitotta szemét tágra Micimackó –, most tüstént?
– Persze. Hátradőlünk, ellazítjuk magunkat és már ott is vagyunk.
– Á, értem – mondta Micimackó.

Képzeljük el, hogy egy nagy kínai város szűk utcáján sétálgatva egyszer csak aprócska boltra bukkanunk, ahol klasszikus stílusban festett tekercset árulnak. Be is megyünk és mondjuk, hogy mutassanak valamit, ami allegorikus: lehet humoros is, de okvetlenül Örökérvényű legyen. A kereskedő mosolyog.
– Épp van is ilyesmi nálam – mondja –, az Ecetkóstolók egy másolata.
És kibontva a tekercset, elénk teregeti a széles asztalra, hogy szemügyre vehessük. Majd bocsánatkérést mormolva hátramegy a boltba, és magunkra hagy a festménnyel.
Újkeletű, korrekt munka, de jól tudjuk, milyen régen készült az eredetije, habár pontos ideje bizonytalan.
De a kép témája mára közismertté vált.

Három embert látunk egy ecetesdézsa körül álldogálni. Mindhárman belemártják ujjukat az ecetbe és megkóstolják. Mindhárom arc más-más véleményt tükröz. És mivel a festmény allegória, tudjuk, hogy nem holmi közönséges ecetkóstolókat látunk, hanem Kína Három Tanítómesterét, és az ecet, amit nyalogatnak, az Élet Esszenciája. A három mester K’ung Fu-ce (Konfucius), Buddha és Lao-ce, a legrégibb taoista mű szerzője.
Az első arc savanyú, a második keserű, de a harmadik arcon mosoly ül.

Konfucius számára igen savanyúnak tűnhetett az élet. Szerinte a jelen nem tart lépést a múlttal, és az ember földi irányítása nincs összhangban a Mennyei Úttal, a világmindenség irányítójával. Nagy súlyt helyezett az Ősök tiszteletére, roppant fontosnak tartotta az ősi szertartásokat és ceremóniákat, melyekben a császár, a Menny Fia közvetítőként szerepelt a végtelen ég és a véges föld között. A konfucianizmus apróra kimért, szabályos ritmusú udvari zenéje, az előírásos lépések, gesztusok és beszédfordulatok, az egész körülményes szertartásrendszer ennek a sajátságos időnek sajátságos céljait szolgálta. Feljegyezték Konfucius egyik mondását:
“Ha a gyékény nem volna sima, a Mester nem ülne rá.” Ebből is sejthetjük, hogyan mentek a dolgok akkoriban.

A festmény második alakja Buddha. Ő roppant keserűnek érezte a földi létet, telis-tele érzelmi kötelékekkel és vágyakkal, amelyek szenvedésbe torkollnak. A világot egyetlen nagy kelepcének látta, ahol minden csak káprázat, és minden teremtmény a gyötrelem örökké forgó kerekei között küszködik. Hogy békére leljen, a buddhista előtt (legalábbis szerinte) egyetlen út áll: felülemelkedni ezen a “porvilágon” és eljutni a Nirvánába, a “szélmentes országba”. Habár az alapjában véve optimista kínaiak jól átgyúrták az Indiából áttelepített buddhizmust, a jámbor buddhista mégis úgy találja, hogy a Nirvánához vezető utat ugyancsak akadályozza a mindennapi létezés keserű szele.

Lao-ce szerint az ember mindenkor megtalálhatja azt a harmóniát, amely a kezdet kezdete óta fennáll az Ég s a Föld között, de ehhez nem az az út vezet, amely a konfuciusi szabályokon alapszik. Mint ahogy ezt Az Út és Erény Könyvé-ben, a Tao Te King-ben kinyilatkoztatta, a föld voltaképpen az ég visszatükröződése, és nem az ember, hanem a saját törvényei irányítják. Ezek a törvények a távoli bolygók forgására éppúgy kihatnak, mint az erdei madarak és a tengeri halak életére. Lao-ce szerint minél több ember üti bele az orrát a természet egyensúlyába, annál inkább felborul a harmónia. Minél több az erőszak, annál nagyobb a baj. Hisz mindennek megvan a saját belső természete – akár nehéz, akár könnyű, akár nedves, akár száraz, akár gyors, akár lassú –, amit nem lehet “megerőszakolni”, mert abból csak baj származik. A harc elkerülhetetlen, ha valamire kívülről kényszerítenek absztrakt és önkényes szabályokat. És ekkor lesz csak igazán savanyú az élet.

Lao-ce szerint a világ nem kelepce, hanem bölcs tanítómester, akinek a leckéit éppúgy jó lesz megtanulnunk, ahogyan törvényeit is követnünk kell. És akkor minden jól megy majd. Lao-ce nem azt tanácsolja, hogy emelkedjünk a “porvilág” fölé, hanem azt, hogy egyesüljünk a “világ porával”. Azt, amit minden égi és földi dolog mögött működni látott, elnevezte tao-nak, “az Út”-nak.
Tanításának egyik alapelve volt, hogy a Világmindenségnek ezt az Útját nem lehet méltóképpen szavakkal leírni, mert az egyaránt sértené az Út korlátlan hatalmát és az emberi elmét is, amely megkísérelné megtenni azt.
Az Út lényege mégis érthető, és azok értik meg leginkább, akik legtöbbet törődnek vele és az élettel, amely elválaszthatatlan tőle.

Az évszázadok folyamán Lao-ce klasszikus tanítása is változott, és felosztódott filozófiai, szerzetesi és népi vallási formákra. De a taoizmus fő tételeit mindegyik magában foglalta. Mi most itt a taoizmus alapjával foglalkozunk, aminek leegyszerűsítve az a lényege, miként értékeljük és dolgozzuk fel mindazt, ami a hétköznapi életben történik velünk, s mit tanulhatunk belőle. Ennek a harmonikus életmódnak természetes következménye a boldogság.
Úgy is mondhatjuk, hogy a taoista személyiség legfigyelemreméltóbb tulajdonsága a boldog derű és az a finom humorérzék, amely a legmélyértelműbb írásokban is jelen van – például a kétezer-ötszáz éves Tao Te King-ben.
A taoista irodalom második legnagyobb alakjának, Csuang-ce írásaiból a csendes nevetés úgy buggyan fel, akár a forrás vize.

– No és mi köze van ennek az ecethez? – szólal meg Micimackó.
– De hisz folyvást azt magyarázom.
– Nem értem – röstelkedik Micimackó.
– Mindjárt tovább mondom.
– Akkor jó – mondja Micimackó.

Miért mosolyog Lao-ce a festményen? Hiszen az életet szimbolizáló ecet roppant kellemetlen ízű, ezt a másik két arc is híven tükrözi. Ám a taoista, aki harmóniában van az életkörülményekkel, azt is pozitívummá változtatja, ami másoknak negatívum. Taoista nézőpontból a savanyúság és keserűség a kicsinyes és elégedetlenkedő elme szüleménye. Az élet maga édes, ha megértik, és arra használják, amire való. Ez az Ecetkóstolók üzenete.

– Édes? Úgy érted, olyan, mint a méz? – érdeklődik Micimackó.
– Annyira azért talán nem – felelem. – Túl tömény lenne.
– Meddig kell még Kínában maradnunk? – kérdezi Micimackó gyanakvóan.
– Semeddig. Most már mindent alaposan elmagyaráztunk, úgyhogy visszamehetünk az íróasztalhoz.
– Vagy úgy. Akkor éppen ideje, hogy együnk valamit – mondja Micimackó, és elballag a konyhakredenc felé.

Benjamin Hoff