Mégsem

Magányos fa.

„A lelkek furcsa bányamélye volt az.
Ők hárman, mint a hallgatag ezüstérc,
Sötétjét áterezték. Gyökerek közt
Fakadt a vér s rohant az emberekhez;
A lenti éjben izzott, mint a porfír.
Más nem piroslott.”

1.

Kövek vagyunk, szerelmesek, át és átképzeljük világunkat és inkább hiszünk a virágos mezőnek, mint a vadnak, melynek torkát a ragadozó átharapta. Sok vita folyt erről agg filozófusok között, kik Athén csarnokait járták és nem volt magyarázatuk Orpheusz hibájára, kitől elragadta kedvesét a kígyó, hogy átadasson Hádésznak. Kínjára nem volt mérték és mégis énekelt, dalait a nagy istenek komoly arccal figyelték. Mert nem csak panasz volt bennük, hanem érv is, komor hangzata egy szerelmes méltatlan fájdalmának.

2.

Aztán Kronidész döntött. Magához rendelte a törékeny énekest és közölte vele, hogy leszállhat Hermésszel az Alvilágba: visszakapja Eurüdikét. Te fogod vezetni az úton, mögötted lesz a szárnyas sarkú istennel, de visszafelé nem pillanthatsz, mert az Acheron sodra magával ragadja szerelmedet. Minden így is történt, a halál pántjai szétpattantak, Hádész és Démétér intettek, aztán elindulhatott felfelé a megváltott menet. Lápvilágok, tüzek között haladtak és árnyak mellett kiknek mindene örökre elveszett. Derengő fény vezette őket, Phoibosz Apollóné: fenn már várt rájuk a harmatos páfrány s a madárdal.

Alvilág.

3.

Akkor nem tudni mi történhetett. Magyarázata titokzatosabb, mint a káoszból keletkezett világé, mikor még istenek sem voltak, se Nap, se Föld, se Ég.

Orpheusz hátra nézett.

Zeusz Kronidész lehajtotta fejét. Nem szólt, csak intett. Hermész lágyan megfogta Eurüdiké vállát és elindult vele visszafelé, le a megmérettetett lelkek birodalmába, vissza Démétér istennőhöz, ki fél évig a halál házában hál férjével Hádésszal, aztán visszaengedtetik kalászos búzát lengetni Hellász mezőin. Orpheusz dermedten nézte őket, ahogy távolodnak, ahogy egy szeretett lényből pont lesz a homályos útvesztőben. Sokáig állt. Felmérte bűnét, az állhatatlanságot, s hogy igazából dalainak tárgya sincs, csak önmagukért valók valamennyi, csupán vonagló díszek a szerelem extázisában. Fölösleges mind-mind, de mint egy átok: ő elvarázsolt gép mely csak énekelni tud, öntudatlanul dalolva életének szörnyű végéig, mikor is Boreász vidékén női démonok fogják elevenen széttépni.

4.

Zeusz halkan ennyit mondott Apollónnak: Te, ki fénnyel és tudással ajándékozod őket, most láthattad képtelenek fölfogni a kegyelmet, vágyak rabjai, ők maguk állítják elő önmaguk szűk, megválthatatlan, rettenetes idejét…

Selmeci György Ferenc

Szöveg: Rainer Maria Rilke: „Orpheusz, Eurüdiké, Hermész” részlet
Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: