Gyakran próbáltam elképzelni: Milyen lehet anyának lenni?
Rengeteg asszonyt faggattam, az anyámat, a nagyanyámat, a feleségemet:
Mondjátok, milyen érzés anyának lenni? Vajon mit élnék át, ha lenne bennem valaki? Mi lenne, ha mocorogni kezdene a testemben egy idegen ember, aki a méhemből bújik ki, és annyira az enyém, hogy úgy kell levágni rólam, mert hozzá van nőve a vérköreimhez?

Nem a szülés élményére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogyan szeretnék egy ilyen belőlem jött, másik emberkét? Hogyan szeretnék, ha nem férfi, hanem anya lennék? Nyilván nem úgy, mint most. Most csak úgy tudok szeretni, mint egy apa. Mint egy férfi. Ez más. Egészen más. Akkor is, ha manapság a férfi és női szerepek összezavarodtak, és sok anyának kell kifejezetten apaszerepet játszani a családban. Szóval, átéltem, hogy anya vagyok (ne nevess!) és azt tapasztaltam, hogy a feltétel nélküli szeretetre csakis a mama képes. Bárki is rejtőzött a méhében, bárki is volt az a „valaki”, akit világra hozott: szereti. Bármilyen volt, befogadta magába. Nem minősítette. Nem törődött vele, hogy szépe vagy csúnya, jó vagy rossz, nehéz vagy könnyű természetű – és ha csakis a szívére figyelt, és nem az ostoba társadalmi elvárásra, még azzal sem törődött, hogy fiú-e vagy lány. Csak egészséges legyen. De ha mégsem az, akkor is az övé. Egy életen át. Kibújik belőle, máris szereti.
Sőt, amikor még csak mocorog benne, akkor is szereti. Előre. Ismeretlenül. Feltétel nélkül. Akkor is, ha később vad lesz, agresszív és összeférhetetlen. Akkor is, ha buta, lusta vagy fogyatékos.

Mi, férfiak erre ritkán vagyunk képesek. Bennünk is ott rejlik az elfogadó lelkület, de ez sohasem olyan határtalan, olyan „jón-rosszon túli”, mint egy igazi anyában. Heves szeretetünket a gyerek el tudja rontani. Mert nem elég, hogy olyan, amilyen, nekünk még elvárásaink is vannak. Még valamilyennek lennie is kell hozzá. Mi nem ismerjük a feltétel nélküli szeretetet.
Az apai szeretet is lehet végtelenül erős. Hatalmas, forró és büszke. De jellegében más, mint az anyák szeretete, mert amíg egy mama, ha fia hitványságával, rosszaságával, sőt gonoszságával szembesül, lehet, hogy kétségbeesik, még dühbe is gurul, sír és üvölt fájdalmában – de közben egy pillanatig sem szűnik meg fiát szeretni: mert az ő gyereke.

Az apa szeretete azonban ilyenkor rövidzárlatot kaphat. Az idők kezdete óta ismerős téma az apák és fiúk háborúsága. A történelemben – s ebbe a biblikus időket is beleértem – nem az anyák, hanem az apák tagadják ki gyermekeiket, ha méltatlanná váltak valamire. Arról, hogy férfikéz írta le a Bibliát, mi sem árulkodik jobban, mint az a pillanat, hogy „amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága és szívük állandóan rosszra irányul”, így kiált föl: „Megbántam, hogy embert teremtettem!” Hirtelen haragjában elhatározza, hogy eltörli gyermekét a föld színéről! Fáj az Úrnak, iszonyúan fáj, mégis ráhozza romlott teremtményére a pusztító vízözönt. Vízbe fojtja romlott teremtményeit. A férfiharag sajnos képes az ilyen rövidzárlatra: elkeseredett dühében még a legszerelmesebb szeretetét is ítéletté tudja változtatni.

Egy anyaisten nem tesz ilyesmit. Képtelen rá. Lehet, hogy boldogtalan lesz egy életen át, de azt, hogy megbánja, hogy valakit világra hozott, lehetetlenség. Egy anyával nem lehetett volna megtenni a hitnek azt a próbáját, amit Ábrahámmal tett az Isten: ha fölviszed a gyerekedet a szent hegyre, s föláldozod értem az életét, akkor igazi a hited! És Ábrahám ráteszi a kést Izsákra, már-már elvágná a torkát, mint egy áldozati állatnak, amikor az Úr megállítja a mozdulatát, mert látja, hogy hite valódi. Sárával ezt nem lehetett volna megtenni. Egy anya bármilyen áldozatra képes, ha életet kell hoznia a világra – de elpusztítani még az Istenért sem lenne képes. Soha.

Látod, egy pillanatig átéltem, hogy anya vagyok, hogy nőként szeretek, és hirtelen egy másik világba tévedtem.
Ez más szeretet, mint az enyém. A nő az életet szereti. Könnyebben elfogadja, úgy ahogy van. Mi nem. Mi meg akarjuk változtatni az életet. Így, ahogy van, nem jó nekünk. Nem véletlen, hogy a vallásokat mind férfiak alapították, akik azt mondták: így, ahogy vagy, emberke, nem vagy jó! Ahhoz, hogy jó légy, meg kell világosodni (Buddha), hinned kell Istenben (Mózes, Ábrahám, Mohamed), le kell ráznod magadról az egyiptomi rabszolgaság szellemét (Mózes) meg kell térned (János, Jézus) mert így, ahogy vagy, sötét vagy, bukott vagy, szolga vagy, bűnös vagy – lezuhantál, és föl kell emelkedned. Meg kell térned, meg kell világosodnod, egyszóval: Légy másmilyen!

Nőket nemigen találsz a nagy vallások születésénél. Némán és aggódva állnak a háttérben. Buddha elhagyta a feleségét, Máriáról, onnan kezdve, hogy megszülte Jézust, alig tudunk; a zsidó templomban a nők külön ülnek, a mohamedánoknál még a kávéházban is. A nőnél ugyanis fennáll az a veszély – ezt, mint képzeletbeli nő éltem át –, hogy elfogadja a másik embert olyannak, amilyen. Nem akarja a világot megváltani. Bárkit szül: szeretni fogja. Egy kutyamama, ha macskát szülne, szeretné. És fölnevelné. Az anya bő szoknyája alatt nem működnek vallási és világnézeti ellentétek, mert ő nem egy Eszmét, hanem az életet szereti. Egyik mellén egy MSZP-s, másik mellén egy fideszes gyerek szopik. Mindkettő az övé. És a történelmet, nem Éva, hanem az izgága Ádám csinálja. Egyik kor sem jó neki. Évának mindegy, rabszolgaság van-e vagy kapitalizmus, legfeljebb egyikben rosszabbul érzi magát, mint a másikban, de nem szól bele, mert a világmegváltás a férfi reszortja. Ő az, aki mindig mást akar, mert ami van, az sohasem jó neki.

Most értettem meg, ha bemegyünk a nejemmel egy vendéglő-be, miért kérdi meg, hogy hová akarsz ülni? Ismer. Tudja, hogy az egyik helyen meleg van, a másikon hideg, ott szembe süt a fény, itt közel a zene; az asztalt el kell húzni a faltól, mert nem jó helyen áll, és elvinni a virágot, mert nem látjuk egymást. Neki mindegy. Vagy ha nem, akkor is nyugodtan ül. Megszokja. Én nem. Amíg nem jön létre az „ideális” ülésrend, feszengek. Én egy eszménynek élek – ő az életnek. Figyeld meg: minden találmány férfitalálmány. Nem azért, mert a férfi okosabb, mint a nő, hanem azért, mert a természetet úgy ahogy kapta, sohasem fogadta el. Ahogy önmagát sem fogadta el soha: bukott lénynek tartotta. „Keresd meg az igazi arcodat!” – mondta Buddha. Mert ez, aki vagy, csak a torzképed. Mi a feltétel nélküli elfogadás élményét nem ismerjük.
A multinacionális céget éppúgy mi találtuk ki, mint a távirányítót, mert képtelenek vagyunk elfogadni, hogy cégünk kicsi, és azt se tűrjük szívesen, ha meccset nézünk a tévében, hogy le kell tenni a sört, és oda kell menni a készülékhez. Ez nem pusztán kényelmi kérdés, hanem valamiféle „eszményi” állapotnak a szüntelen üldözése.

Ugyanígy vagyunk a gyerekünkkel. Így ahogy van, gyárilag, még nem jó. Még föl kell nevelni, rendbe kell szedni, nyesegetni a rossz természetét, ki kell hozni belőle még valamit. Manapság az kell, hogy sokra vigye – így kevés. Igen, mi, férfiak másképp szeretünk, mint a nők. Nem az intenzitása más, hanem a jellege. Az elfogadó szeretet kulcsmondatát anyámtól hallottam:
Az embereket a hülyeségükkel együtt kell szeretni. Ez az, ami sajnos nem megy nekem. Sokat próbáltam, de nem megy. Megmondom, hol volt mindig a hiba. Odáig eljutottam, hogy beláttam, sem ő, sem én nem tudunk a rossz természetünkön változtatni. Elfogadtam a másikat olyannak, amilyen. Megértettem. Elfogadtam. De nem szerettem! Anyám meg szerette. Biztos velem is így volt — hiszen a mai napig tele vagyok olyan elviselhetetlen tulajdonságokkal, amiket magamban sem szeretek.

Ő meg csak mosolygott rám. Bár úgy tudnám szeretni magam, ahogy anyám szeretett!
Amikor gyermeket nevelünk, ez a kétfajta szeretet — a feltétel nélküli és a feltételhez kötött szeretet— összeütközik. A férfi és a női. És mivel nem értjük egymást, képtelenek vagyunk felismerni, hogy itt nem a szeretet intenzitása különböző, hanem a jellege. Ez egy nagyon fontos angyaltanítás, mert, mint tudod, az angyal kétnemű. Mindkét nem fejével tud gondolkodni. Nem az a baj, mondja, hogy nem szerettek eléggé, hanem az, hogy másképp szerettek. Ezért apa és anya gyakran félreértik egymást. A férfi azzal vádolja az anyát, hogy mindent megenged a gyerekének. Túleteti, túlkényezteti, elvárásaiban nem elég következetes és kemény. A nő pedig azt érzi, hogy amikor a férje dühbe gurul és ráüvölt a gyerekére, olyankor nem szereti. S ebben van igazság. Ezért próbálom elképzelni, hogy milyen anyának lenni. Át akarom élni, hogyan szeret ő! Mert hiába bizonygatom neki, hogy az én szeretetem is erős, hogy igenis szeretetből, kétségbeesett,vad, szerelmes szeretettel üvöltök a fiammal— az anya úgy érzi, hogy ez nem igaz! Megérzi a rövidzárlatomat! Megérzi, hogy „megbántam, hogy embert teremtettem.”
S azt mondja: „Ne bántsd szegényt!” Hiába bizonygatom: „Dehogy bántom, sőt, jót akarok neki!” Hiába mondom, ordítva, hogy „Soha nem lesz belőle ember, ha mindent megengedsz neki!” – az anya megérzi a férfiistenségnek azt a pillanatnyi vakságát, amikor az indulat kioltja szívében a szeretetet.

Igaza van: van egy pillanat, amikor nem szeretek. Nemcsak a gyerekemet, őt sem! Mert hajlandó a bűnt, a romlást, a hitványságot elfogadni. Ma már a szerepek összekeveredtek. Ez is az angyaltanítás egyik fontos igazsága, amit nem lehet könyvekből megszerezni. Az utolsó időkben – mondja az angyal – a szerepek fölcserélődnek.
Az eredeti, „gyári” tulajdonságokat már nem lehet a nemekben föllelni. Ez nemcsak mint szexuális zűrzavar jelenik meg manapság, de mint spirituális fordulat is. A mai férfi elvesztette a férfiasság valódi jellemzőit: anyagelvű lett, eszménytelen és földhözragadt. Semmiféle szellemet nem reprezentál már. Ugyanakkor egyre több nőből bontakozik ki az érzékeny szellemiség. A mai kor megváltói már régóta nem a férfiak, hanem a nők.

Jobban érdeklődnek a szellemi dolgok iránt, „Isten országa” felé tekintenek, és a romlást is jobban érzékelik, mint mi, férfiak, akik a zuhanást előidéztük, és a történelmet évezredek óta irányítjuk. Egyre több párkapcsolatban lesz gond, hogy a férfi az anyagba ragadt; hitetlen, eszménytelen, vagyis spirituális értelemben tudatlan lett – s a fény felé igyekvő nőnek kell lenyúlnia érte, és fölemelni magához. (Dante ezt jól tudta!) Szerepcsere történt.
Amikor az asszonyok arról panaszkodnak, hogy a férjük nem érti meg őket, gyakran ez van mögötte – szellemileg magasabban állnak, mint az uruk. Tisztábban látnak, bölcsebbek, érzékenyebbek. Lelkileg érettebbek.

A nők lettek a szellemi útkeresők, a férfiak pedig csak fölényesen legyintenek erre; álomfalók! Lenézik a nőket, hülyének tartják őket, akiket nem lehet komolyan venni, akik nem a mai „fejlett” világban élnek, amelynek irányítója a kőkemény érdek és a tébollyá fajult, szívtelen racionalizmus. Az a mondat, hogy a „férjem nem ért meg”, ma már az esetek többségében ezt jelenti: nem értjük meg a nők érzékenységét, intuícióját, bölcsességét… és főleg hogy kiutat keresnek egy olyan ellehetetlenült világból, melyet mi rontottunk el. Gyakran a nők erősebbek is, mint mi. Megfordult a világ.

Egyre több családban jelenik meg „az anyaszem szigora”. És menekül gyenge apjához a gyerek, ha engedményekre vágyik. Sok nő játssza el férje helyett az igazi apát, s lesz az erélytelen férjből megértő apuka.
De ez kényszerű szerepcsere. Olyan, mint amikor egy süllyedő hajón a szakács áll az alkalmatlan kormányos helyére. Egy felnőtt emberen érezni lehet, hogy volt-e valaha olyan apja, akiben az erély és a megbocsátás egyenlő arányban élt. És hogy volt-e olyan anyja, akinek szoknyája alá, mint egy angyal védőszárnyai alá, mindig el lehetett bújni, mert ott mindig melegség volt és végtelen megbocsátás. Én ilyen szoknya alatt nőttem fel, egy pokoli világban. Vér, romok, hullák, eszelős pusztítás és szadista gyűlölet volt a szoknyán kívül.
Tűzözön. Lángban állt a világ. Olyan korban, amikor Isten megbánta, hogy embert teremtett. Sok millió gyermeke lángolt éppen a tűzözönben. Tudtam, láttam— de nem éreztem.
Anyám megóvott. És bár a józan eszemmel, és mint a bibliai tanítások ismerője megértem, hogy az Atya megbánja, hogy ilyen pocsék világot és ilyen romlott szívű, gonosz embereket teremtett, és tudom, milyen a tűzözönben élni— csakhogy ott van azért a szoknya is.
És alatta a könyörület. És a szeretet. Anyai szeretet.

Müller Péter