Egyszerűen engedd el magad

Felhős ég.

Békés volt a délután. Csak hébe-hóba vetődtek ki hozzánk repülni vágyók.
A hosszú szünetekben a felhőpárologtatást gyakoroltam.

Repülőoktató voltam, tapasztalatból tudom, hogy a repülőnövendék a legegyszerűbb dolgot is képes bonyolulttá tenni; szóval mindezt jól tudom, de most én magam lettem növendék megint egyszer, és feszült figyelemmel meredtem a célpontjaimra, a gomolyfelhőkre. Egyenlőre még nem is annyira gyakorlásra, mint inkább oktatásra szorultam. Shimoda a Fleet szárnya alatt hevert kinyújtózva, úgy tett, mintha aludna. A lábammal kicsit megböktem a karját, mire kinyílt a szeme.

– Nem megy – mondtam.
– De megy – felelte és újra behunyta a szemét.
– Már annyit próbáltam, Don! De mindig, amikor már épp azt hinném, na, most történik valami, a felhő visszaüt, és nekiáll nagyobbra dagadni, mint valaha!
Nagyot sóhajtott, és felült.
– Válassz ki nekem egy felhőt. De nagyon kérlek, könnyű legyen.
Kiszúrtam a legnagyobb, legádázabbnak kinéző felhőt az égen, volt vagy ezer méter magas, a pokol fehér füstje tört benne gomolyogva fölfelé.
– Ott a siló fölött, az ott – mondtam -, amelyik most kezd sötétedni.
Szemrehányóan nézett rám.
– Miért utálsz te engem?
– Én szeretlek téged, Don, azért kérek tőled ilyeneket – vigyorogtam. – Neked méltó ellenfél kell.
De ha akarod, kereshetek kisebbet is…
Megint sóhajtott, felnézett az égre.
– Megpróbálom. Szóval melyik is az?
Majd kinéztem a szemem. A millió tonnányi esővel terhes, vészjósló felhő eltűnt; a helyén csak egy hatalmas égbolt-lyuk ásított.
– Ejha – mondtam halkan.
– Megcselekvésre méltó volt e feladat – idézte valahonnan. – De nem, sajnos, bármennyire hízelegne is a hiúságomnak a sok dicséret, amivel elhalmoznál, becsületesen be kel vallanom: a dolog rémkönnyű.

Ujjával egy felhőpamacsra mutatott, épp a fejünk felett. – Az ott. Te következel. Elkészültél? Rajta.
Néztem a pöttömnyi gomolyt, a felhőcske meg visszanézett rám. Erősen gondoltam, hogy eltűnt, üres eget gondoltam a helyére, gondolatban hősugarak özönét zúdítottam rá, kérleltem, ugyan tűnne innen, és bukkanna fel máshol valahol, és lassan, nagyon lassan, egy percig tartott-e vagy ötig vagy hétig, a felhő végül is eltűnt.
A többi felhő vígan hízott, az enyém meg sehol.
– Nem sieted el a dolgokat, mi? – mondta a tag.
– De hát először csináltam! Épp hogy csak elkezdtem! Nekifogok a lehetetlennek…, jó valami felettébb valószínűtlennek, neked meg nem jut más eszedbe, mint azt mondani, hogy nem vagyok valami gyors.
Óriási voltam, te is tudod!
– Meglepő. Annyira ragaszkodtál hozzá, mégis eltűnt a szemed elől.
– Méghogy ragaszkodtam hozzá! Mindennel nekiestem, amim csak volt. Tűzgolyókkal, lézersugarakkal, emeletmagas porszívóval….
– Ez mind negatív próbálkozás, Richard. Ha valóban el akarsz tüntetni egy felhőt az életedből, ne keríts a dolognak nagy feneket, egyszerűen engedd el magad, és töröld ki a gondolataidból. Ennyi.

A felhő nem tudja,
miért épp erre száll.
s miért épp
ily sebesen.
Érzi a késztetést:
Most erre van az út. De az ég tudja
az okot és a célt
minden felhő mögött,
s tudni fogod te is ,ha
elég magasra szállsz,
hogy túlláss a
a láthatáron.

Richard Bach

Szöveg: részlet Richard Bach: A messiás kézikönyvéből
Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: