Lin-csi kolostorában élt egyszer egy jóravaló öreg szerzetes, név szerint Ling.
Hallgatag, töprengő öreg volt, a tudás titkát kutatta egész életében.

“Mi a titka annak, hogy egyesek tudás nélkül is bölcsen elhelyezkednek a világban, s boldogan élnek benne, mások meg kiolvassák a kolostorok és a paloták összes könyvtárát, s mégsem boldogulnak?”
Ilyen kérdéseket tett föl magának Ling, s Lin-csit is rendszerint effélékről faggatta.

Mondd, Mester! Tudás-e az, amit a felhőkből olvasunk ki nem a könyvekből?
Tudás-e az, amit a könyvekből olvasunk ki, de nem tudjuk, mire való? – kérdezte egy nap az apáttól.

Az apát a kérdésére kérdéssel válaszolt.
– Tudod-e, jó öreg Ling, hogy mi a lótusz, amikor még nem bujt ki a víz alól?
Nem tudom- felelte Ling. – Talán semmi. Egy kis semmi a víz alatt.

Egy kis semmi a víz alatt. Miként minden csak az, míg teljességében elénk nem tárulhat, valódi természete meg nem mutatkozhat- szólt az apát, s máris intett, hogy a kérdésről nincs több mondanivalója. Ling szerzetes megértette a választ. Meghajolt Lin-csi előtt, majd kiballagott a folyópartra.

“Ahol a szónak helye nincs,
Tanult szavakkal ha felelsz,
Locsogsz összevissza,
S az útra rá nem lelsz.”

Idézte magában a régi strófát séta közben, s hirtelen mintha könnyebbé vált volna a járása.

“Lám, mindenből támadhat tudás! Csak a szavak hínárja vissza ne húzza a megtalált gondolatot a víz alá. Támadhat felhőkből, szívekből, szemekből- csak a szó, mi róla mondható nem felhőkből, szívekből, szemekből való. Nincs öröktől való szó!”

Így emlékezett Ling szerzetes a Huo-to folyó partján, szavainak rongyfoltos ruhájába próbálván öltöztetni a mélyből fölbukkant gondolatot.

Milyen jó, hogy hosszú sétáin annyit bámulta az eget!
Milyen jó, hogy az eget bámulva hallgat az ember.