Nyuszi a fenyér szélére sietett, és fontosabbnak érezte magát, mint valaha. Nemsokára elérte a fát, amelyben Róbert Gida lakott. Kopogott az ajtón, kiáltott is egyszer-kétszer, aztán visszahúzódott, lábát pontosan fenn tartotta napellenzőül. Felfelé is makkantott néhányat, az ágak irányában: – “Hé!” mondta és “Jó, jó!” – mondta, és azt is mondta: “Én vagyok az, Nyuszi!” – de semmi se történt. Megállt és hallgatódzott, de az Erdő állt és hallgatódzott vele együtt. Olyan magányosan és csöndesen feküdt minden az aranyos verőfényben, alig lehetett észrevenni, hogy valahol, sok kilométer magasban egy csalogány trillázik.

– Kellemetlen – mondta Nyuszi. – Úgy látszik, nincs itthon.

A zöld ajtóhoz lépett, hogy megbizonyosodjék. Elfordult, látván, hogy az egész délelőttje el van rontva, amikor papírszeletkét pillantott meg a földön. Gombostű is volt benne, ez arra vallott, hogy az ajtóra volt erősítve a papírszelet.

– Ha! – mondta Nyuszi, és megint felvillanyozódott. – Íme, sürgős üzenet!

Ez állt a cédulán:

ELMENTEM
MINGYÁR GYÜVÖK
DÓGOMVAN
R. G.

Nyuszinak halvány gőze sem volt arról, ki az a Dógomvan – noha jómaga is a lótifutik közé tartozott –, így hát elsietett Bagolyhoz, hogy megkérdezze. De Bagoly sem ismerte. Mi azonban úgy véljük, ismerjük, sőt valószínűleg sokan mások is. Csuang-ce nagyon pontosan leírta:

Volt egyszer egy ember, aki ki nem állhatta a saját lábnyomát és árnyékát. Elhatározta, hogy megszabadul tőlük, és rohanni kezdett. De minél jobban rohant, annál több lett a lábnyom, árnyéka pedig könnyedén követte. Azt hitte, hogy talán nem szalad elég fürgén, és még jobban nekilódult, rohant, rohant megállás nélkül, míg végül a kimerültségtől összeesett és meghalt.

Ha ez az ember egy helyben marad, nem lettek volna lábnyomai. Ha megpihen az árnyékban, árnyéka is eltűnt volna.

Mindenütt találkozunk velük, bármerre járunk. A Dógomvanok szinte minden napsütéses délelőtt megjelennek, hanyatt-homlok átcsörtetnek a parkon, különféle Ziháló Zajokat hallatva. Talán épp ott ülünk a fűben és vidáman uzsonnázgatunk, amikor hirtelen felbukkan egy Dógomvan (vagy kettő) és átgázol az elemózsiánkon.
Mi rendszerint nyugalomban és biztonságban érezzük magunkat fákkal körülvéve vagy egy mezőn, nem így a Dógomvanok, ők kerülik az efféle helyeket. Dógomvanék jobban szeretnek aszfalton és betonon közlekedni, az e terepre tervezett rövid életű járgányokon. És miközben belélegzik a kipufogógázokat, a Dógomvanok arról csevegnek egymás közt, hogy amióta járműveikkel kijutottak a Szabadba – mely járművek egyébként az első kanyarnál el is ütik őket –, mennyivel jobban érzik magukat. Ezt nevezik ők természetes életmódnak.
Mingyárgyüvök Dógomvan csaknem reménytelenül aktív. Ha az élet értelméről kérdezzük, menten átnyújt egy listát, amelyen a következő Sport Tevékenységek szerepelnek:

“Ejtőernyőzés, teniszezés, kocogás, tollaslabdázás, úszás és vízisízés.”
– Ez minden?
– Nos, hát (zihálás, lihegés, fújtatás) igen, ez minden.
– Üldözött már autókat?
– Nem… azt még nem próbáltam
– És alligátorokkal birkózott már?
– Nem… habár mindig szerettem volna.
– Hát a rollerverseny lépcsőn lefelé?
– Ez még nem jutott eszembe.
– Pedig aktívnak tartja magát!
Dógomvan itt elgondolkodik, majd így válaszol:
– Mondja… mit gondol, csak nincs valami bajom? Elvesztettem volna az erőmet?

Nemsokára valószínűleg elveszti.
Atletizáló Dógomvan – mindennapos jelenség – igencsak szívén viseli jó erőnlétét. Ám kitűnő kondícióját kívülről erőlteti magára, nem belülről építi fel. Ennélfogva az edzést összekeveri a munkával. Dolgozik munka közben, dolgozik edzéskor és játék közben is leginkább dolgozik. Munka, munka, munka. Az állandó munkától, a pihenés és a játék hiányától a Dógomvan elfásul. És ha sokáig él így, előbb-utóbb bele is rokkan.

Nini, megérkezett Nyuszi.
– Szervusz, Nyuszi, mi újság?
– Épp most jövök Bagolytól – lihegi Nyuszi.
– Tényleg? Jó régen elmentél már.
– Igen, mert… szóval Bagoly mindenáron el akarta mesélni az egyik nagybácsikája esetét.
– Szóval ezért.
– De különben is… Bagoly azt állítja, hogy nem látta a Faragatlan Tönköt, talán a kis Zsebibaba játszik vele. Így hát elrobogtam Kangáékhoz, de senki sem volt otthon.
– Az Erdőbe mentek Tigrissel, ugrást gyakorolni.
– Ó! No, akkor én megyek is.
– Nyugi, Nyuszi, hiszen…

Vajon hová megy? Hisz épp ez az. Dógomvannak soha nincs nyugta.
Ha egészségesek, pihentek és elégedettek akarunk lenni, figyeljük meg, mit művel egy Dógomvan, aztán csináljuk épp az ellenkezőjét. Lám, itt is van egy, fel-alá mászkál, aprópénzt csörget a zsebében, és idegesen nézegeti az óráját. Már a puszta látvány is kimerítő. A krónikus Dógomvan könnyen felismerhető: mindig megy valahová. Sétáról szó sem lehet. Arra nincs ideje.

– De nem diskuráltál – mondta Füles. – Nem beszélgettél. Nem mondtál semmit. Annyit mondtál: “Halló!” – és már szaladtál is. Láttam a farkadat száz méteren szaladni dombról le, és még mindig azon tűnődtem, hogy mit feleljek. Gondoltam: majd azt mondom neki: “Mi?” – de akkor már késő volt.

– Nekem akkor sietni kellett.

– Ez nem volt tisztességes üzlet. ADOK-VESZEK. Nem váltottunk szót… “Halló – Mi?” Evvel nem messzire jut az ember, pláne, ha az egyik beszélőnek a farka mihamarabb látótávolságon kívül kerül.

Dógomvan mindig Rohanvást Rohan. Úgyszólván mindig:

ELMENTEM
MINDJÁRT JÖVÖK
DOLGOM VAN
MINDJÁRT JÖVÖK

Avagy (csak a pontosítás kedvéért):

ELJÖVÖK
MINDJÁRT MENTEM
DOLGOM VAN
MINDJÁRT MENTEM

Dógomvan folyvást lenni akart valahol, ahol még nem volt. Akárhol, kivéve ott, ahol van.

– De hová? – kérdezte Nyuszi. – Ez a bökkenő.
– Talán meg kellene látogatni valakit.
– De kit? – kérdezte Nyuszi.
– Én is épp ezt akartam kérdezni – mondta Micimackó. – Lehet, hogy… lehet, hogy… egy izét…

Talán oda, ahol jutalmakat osztogatnak. Dógomvan vallási, tudományos és üzleti szemlélete arról akar bennünket mindenáron meggyőzni, hogy valahol vár ránk a Nagy Jutalom, amit egész életünkben holdkórosok módján kell hajkurásznunk. És hogy ez hol van? Talán fenn az égben, talán a legközelebbi molekulában, vagy a végrehajtó mellényzsebében, de valahogy soha nem ott, ahol vagyunk… lehet, hogy ott hever az úton, vagy a világ túlsó felén, a Holdon is túl, a csillagok felett…

– Jaj! – landolt Micimackó a padlón.
– Így jár, aki hálószobának használja az íróasztalt. Lepottyan.
– Épp jókor.
– Hogyhogy?
– Rémeset álmodtam.
– Ne mondd!
– Igen. Azt álmodtam, hogy találtam egy csupor mézet…
– Mi ebben a rémes?
– Az, hogy mocorgott. Csuproknak nem az a dolguk, hogy mocorogjanak, hanem hogy szép csendben üldögéljenek.
– Ez bizony igaz.
– És amikor a csupor felé nyúltam, el akart osonni.
– Lidérces egy álom. De sokan álmodnak effélét – teszem hozzá biztatóan.
– Igen? Talán még Elérhetetlen Mézescsuprokról is?
– Meg ehhez hasonlókról. A dolog nem szokatlan. A furcsa inkább az, hogy sokan így élnek.
– De miért? – kérdi Micimackó.
– A jó ég tudja. Talán azért, mert így legalább úgy érzik, van valami tennivalójuk.
– Nem hangzik valami mulatságosan – mondja Micimackó.

Tényleg nem.
A rohanó életmód, az “egyik lábam itt, a másik ott” természetellenes, és megakadályoz bennünket abban, hogy jól érezzük magunkat és boldogok lehessünk. Bizony csak kevesen érik el az Elégedettséget és a Boldogságot, ami pedig közvetlen úton elérhető volna. Legtöbben feladják és összeroskadnak az út szélén, átkot szórva a világra, amely igazán ártatlan ebben, hisz inkább azért van, hogy segítsen és mutassa az utat.
Akik azt hiszik, hogy az élet jutalma valahol a szivárvány mögött van…

– Azok jól odaégetik a pirítósukat – mondja Micimackó.
– Hogy mit csinálnak?
– Odaégetik a pirítósukat.
– Azok… szóval, igen. És azonkívül…
– Itt jön Nyuszi.
– Ó, hát ott vagytok! – kiált fel Nyuszi.
– Mi itt vagyunk – mondja Micimackó.
– Igen, mi itt vagyunk – mondom én.
– És te vagy ott – mondja Micimackó.
– Igen, itt vagyok – mondja türelmetlenül Nyuszi. – És hogy a lényegre térjek, Zsebibaba egyszer megmutatta nekem az építőkockáit. Össze-vissza vannak karistolva és pingálva mindenféle betűkkel.
– Tényleg?
– Tulajdonképpen pontosan olyasmi, mint amire gondoltam – simogatja – elmélyülten Nyuszi a pofaszakállát. – Így kizárásos alapon azt kell feltételeznem, hogy Fülesnél van.
– De Nyuszi – mondom –, tudod…
– Igen – szakít félbe Nyuszi. – Elmegyek Füleshez és kipuhatolom, mit tud – világos, hogy ez a következő lépés.
– Ott jön – mondja Micimackó.

Ha az amerikai történelem kerekét néhány évvel visszafordítjuk, ott látjuk a Puritánokat, az első Dógomvanokat, akik valósággal halálra gürcölték magukat földjeiken, anélkül, hogy irtóztató fáradozásuk gyümölcséből bármit is élveztek volna. Jószerével éhenhaltak, miközben az ország több ésszel megáldott lakói bemutattak nekik egy-két ügyes fogást, hogyan kell együtt dolgozni a föld ritmusával. Most ültess – most pihenj. Most műveld meg a földet – most hagyd békén. A Puritánok e jelszavak második felét igazából soha nem értették meg és nem is hittek benne. Így azután két-három évszázadnyi erőltetés, erőltetés és újbóli erőltetés után a valaha termékeny föld kimerült, amihez a szintetikus serkentőszerek még inkább hozzájárultak. Ezektől lett mostanság az almánk papundekliízű, a narancsunk pedig teniszlabdaízű, a körténk meg olyan, mint valami édesített műanyag. Mindez csupán azért, mert nem hagyták pihenni a földet. Igazán nem akarunk panaszkodni, de Ez Van.

– Mondd csak, Micimackó, te miért nem teszel valamit?
– Mert olyan gyönyörű ez a nap.
– Igen, de…
– Miért rontanám el?
– Ejnye már, mégiscsak kellene valami Fontosat csinálnod!
– Azt csinálom – mondja Micimackó.
– Na ne mondd! És vajon mi az?
– Hallgatom.
– Hallgatod? Mit?
– A madarakat. Meg ott azt a mókust.
– És mit mondanak?
– Hogy milyen gyönyörű ez a nap.
– De hisz ezt magadtól is tudtad!
– Az igaz. De tudod, mégis jólesik hallani, hogy mások is ugyanezt gondolják.
– Inkább azzal töltenéd a drága időt, hogy Műveled magad. Hallgass például rádiót.
– Ezt itt?
– Ezt bizony. Honnan tudnád különben, mi történik a nagyvilágban?
– Onnan, hogy odakint sétálgatok.
– Izé… jó… no, ezt hallgasd meg Micimackó.
“Háromezer ember vesztette életét, amikor öt Jumbo utasszállító összeütközött Los Angeles belvárosa felett…”
– Neked ez mond valami a világról? – csodálkozik Mackó.
– Hmmm. Igazad van. – És ezzel kikapcsolom a rádiót. – És mit mondanak most a madarak?
– Azt, hogy milyen gyönyörű ez a nap.
És csakugyan gyönyörű. Még akkor is, ha Dógomvanék sürgős elfoglaltságuk között cseppet sem élvezik. De hogy a végére járjunk, mitől is nyüzsögnek ennyire…

Fent említett Mindenlébenkanál Egyének fafejű utódainak hitéből teljesen hiányzik valami. Nevezetesen a végtelen erdőségek és tiszta vizek megbecsülése, amelyek már jóval előttünk megjelentek az Újvilág üde zöld kontinensén. Inkább úgy szemlélték ezt a Paradicsomot és a vele harmóniában élő embereket, mint ellenséget és fenyegető veszedelmet, amelyet meg kell támadni, le kell igázni, mert – szerintük – mindez a Nagy Jutalom útjában áll. Énekelni se nagyon szerettek. Tulajdonképpen…

– Micsoda? – kérdi Micimackó. – Nem énekeltek?
– Micimackó, szeretném befejezni. Így van, ahogy mondom. Nem szerettek énekelni. Ki nem állhatták az éneklést.
– Ha nem szerettek énekelni, akkor mi lehetett a véleményük a Medvékről?
– Azt hiszem, a Medvéket sem szerették.
– Nem szerették a Medvéket?!
– Nem. Nem túlságosan.
– Se, ének se Medve… Akkor hát mit szerettek egyáltalán?
– Nem hiszem, hogy bármit is szerettek volna, Micimackó.
– Nem csoda hát, ha itt egy kicsit minden Összezavarodik.

Nos tehát, a Nyomorult Puritán után a Nyughatatlan Pionír következett, azután meg a Magányos Kovboj, aki egyfolytában Napnyugat felé ügetett és nyomok után kutatott. Ebből a gyökértelen, elégedetlen ősből lett a Dógomvan, aki éppúgy nem érezte magát otthonosan és békességben ezen a Barátságos Földön, mint öregapái. Amilyen rideg és harciasan fanatikus a zsugori Dógomvan, éppoly kemény és kíméletlen önmagához és másokhoz is, az egész világhoz. Ám tegyen ellene bármit is Dógomvan, a világ azért épp úgy halad előre.
Ezek után semmi meglepő sincs abban, hogy Dógomvannak a haladásról csak olyan fogalmak jutnak eszébe, mint “harc” és “a nehézségek leküzdése”. Ez is egyike a bogarainak. A valódi haladás természetesen az a növekedés és fejlődés, amellyel a belső változás is együtt jár. A hajlíthatatlan Dógomvan azonban hallani sem akar erről. A belső késztetés a növekedésre és a fejlődésre benne van minden élő teremtményben. Dógomvan agyában azonban ez a késztetés folytonos harccá ficamodik; ezzel akar megváltoztatni mindent (Buldózer Dógomvan) és mindenkit (Bigott Dógomvan), kivéve önmagát – ezenkívül mindenbe beleüti az orrát, amihez az égvilágon semmi köze sincsen. Azért bizonyos mértékig féken tartják a körülötte lévő bölcsebb egyének. De miként a túl élénk gyerekek szülei, e bölcsek sem lehetnek ott egyszerre mindenhol. A Dógomvanok pesztrálása teljesen kikészít mindenkit.

– Megint itt van Nyuszi – jelenti Micimackó. – És Füles.
– Jé, Nyuszi! – mondom.
– És Füles – teszi hozzá Füles.
– Megkérdeztem Fülest – kezdi Nyuszi.
– Mármint engem – mondja Füles. – Fülest.
– Emlékszem rá – mondom –, hogy láttalak téged tavaly, valahol odakint a Mocsárban.
– Mocsár? – sértődik meg Füles. – Nem mocsár az, hanem Láp.
– Mocsár, vagy Láp…
– Mi az a Láp? – kíváncsiskodik Micimackó.
– Ahol elázik a bokád, az a Láp – mondja Füles.
– Aha.
– Ezzel szemben – folytatja Füles –, amibe nyakig belesüppedsz, az a Mocsár. Mocsár! Ha! – teszi hozzá keserűen.
– Szóval, megkérdeztem Fülest – kezd bele újból Nyuszi –, és Füles azt mondta, hogy neki a leghalványabb gőze sincs arról, miről beszélek.
– Úgy tűnik, ezzel nem állok egyedül – mondja Füles. – Neked sincs róla halvány gőzöd sem. Az biztos.
– De hát akkor mi az a Faragatlan Tönk? – kérdi Nyuszi.
– Én volnék az – közli Micimackó.
– Te? – kérdi Füles. – Azért jövök ide árkon-bokron át…
– A Mocsárból – segítek készségesen.
– A Lápról, hogy Micimackót nézzem?!
– Miért is ne? – kérdi Micimackó.
– Hát… ez afféle Nyuszihoz illő nyüzsgés – mondja gúnyosan Füles. – Az hát. Kétségtelenül.

Beszéljünk most a Mingyárgyüvök Dógomvanok Társaságáról, amely ugyancsak különös egy népség.
E Társaság valósággal bálványimádók módján isteníti az ifjonti energiát, a fiatalos külsőt és viselkedést, ám ezek megőrzésére mégsem fejlesztett ki hatásos módszert. Hogy ez mennyire így van, azt a kozmetikai és plasztikai sebészetbe vetett egyre növekvő bizalmuk tanúsítja. Ezzel szemben a Társaság számtalan módszert eszelt ki a fiatalság rombolására és pusztítására. Ezek a káros tevékenységek, amelyeknek egyéként semmi közük nincs a Nagy Jutalom felkutatásához, úgy tűnik, számukra az Időspórolás gyűjtőfogalom főkörébe tartoznak.
Mondjunk erre példát. Legmegfelelőbb erre a klasszikus Dógomvan-Emlékmű, a Hamburgeres Bódé.
Kínában Teaházak vannak, Franciaországban Kávéházak. Minden civilizált országban találunk ezekhez hasonló helyeket, ahová a nap bármely szakában bemehet az ember enni, inni, pihenni és beszélgetni, és ahonnan evés után nem kell azonnal elrohanni. A kínaiak Teaháza valóságos társadalmi intézmény. Egész álló napon át odajárnak családok, szomszédok, barátok, megisznak egy csésze teát, vagy esznek valami könnyű ételt. Addig maradnak, amíg kedvük tartja. Talán kicsit furcsa lenne a Teaházat nyilvános társadalmi klubnak nevezni, mert a meghatározás – legalábbis a mindent beskatulyázó gondolkodásmódunk szerint – nagyon is nyugati, ráadásul igazi tartalmának csak egy részét fejezi ki. A Teaház igazi üzenete: “Fontos vagy! Pihenj és érezd jól magad!”
És a Hamburgeres Bódé üzenete? Nyilvánvalóan ez: “Nem számítasz! Húzd el a csíkot!”
Mindannyian tudjuk, hogy a rémséges Hamburgeres Bódé merénylet a fogyasztók egészsége ellen. Sajnos az Időspórolók észjárására nem ez az egyedüli példa. Ide sorolhatók még a Szupermarketek, a Mikrohullámú Sütők, a Nukleáris Erőművek, a Mérgező Vegyszerek…
Gondolkozzunk csak: ha az időspórolási trükkökkel valóban időt takarítanánk meg, akkor manapság több idő állna rendelkezésünkre, mint bármikor a történelem folyamán. Ám különös módon ma kevesebb az időnk, mint akár csak néhány éve is volt. Az igazi “buli” az, ha elmegyünk valahová, ahol nincs mód az időspórolásra, és amikor már ott vagyunk, azon kapjuk magunkat, hogy rengeteg az időnk. Másutt agyondolgozzuk magunkat azért, hogy ki tudjuk fizetni az időmegtakarító masinákat, amelyek arra valók, hogy ne kelljen agyondolgozni magunkat.
Az Időspórolás mániája körüli fő probléma roppant egyszerű: nem lehet időt spórolni. Csak eltölteni lehet valahogy. Eltölteni azonban kétféle módon lehet: bölcsen vagy ostobán. Dógomvannak voltaképpen egy csepp ideje sincs, mivel arra pazarolja, hogy megspórolja. És miközben harcol a másodpercekért, a végén mindent elpazarol.
Henry David Thoreau így írta ezt le a Walden-ben:

“Miért is élnénk oly sietősen és pazarolnánk el az életet? Sorsunk az, hogy éhen haljunk, mielőtt megéhezünk. Ahogy a mondás szól: egyetlen idejében tett öltés kilenc öltést takarít meg, ám az emberek ma ezret öltenek, hogy megtakarítsák a holnapi kilencet.”

Térjünk vissza egy pillanatra a taoizmushoz, az ifjúságromboló Dógomvan Társaság üde ellentétéhez.
A taoizmusban a legcsodálatosabb, hogy nemcsak az öregek és bölcsek tiszteletére tanít, hanem a Halhatatlan Ifjúság tiszteletére is. A taoista tradíció tele van elbűvölő mesével, történettel, és nagyra becsülik mindazokat, akik fiatal létükre az Élet Titkait kutatják. Bármi módon is történjék ez a kutatás, az eredmény mindig ugyanaz: hosszú élet, fiatalos külső és életszemlélet, ifjúi energia.
Ami azt illeti, a Taoista Halhatatlanok minden korban, a monda szerint nevezetesek voltak fiatalos viselkedésükről, küllemükről, erejükről. Mindez aligha lehetett véletlen, a taoista gyakorlat következménye volt. Kínában az átlagos élettartam évszázadokon át nem haladta meg a negyven évet, de a nehéz munkát végző földmívesek vagy a kicsapongó arisztokraták gyakran még ennél is fiatalabb korban fejezték be életüket. Ennek ellenére számtalan taoista megélte a nyolcvan, sőt kilencven évet is, és sokan még ennél is tovább éltek. Kedvenc példám:
1933-ban a világ minden újságja írt arról, hogy Kínában meghalt egy ember, név szerint Li Csung Jun, aki 1677-ben született. A kínai kormány hivatalosan és megcáfolhatatlanul, alapos nyomozás után bizonyította ezt. Kétszáz éves korában az egyik kínai egyetemen huszonnyolc részes, három-három órás előadássorozatban beszélt a hosszú élet titkáról. Akik ott voltak, állítják, hogy Li negyvenéves férfi benyomását keltette, amint ott állt, szálfaegyenesen, ép fogazattal, dús hajjal. Halálakor éppen kétszázötvenhat esztendős volt.
Li még gyermekként elhagyta otthonát és vándor gyógyfűárusokat követve felment a hegyekbe. A füvesemberektől megtanulta a föld gyógyító erejének titkait. A naponta használt sokféle ifjító növény mellett a taoista gyakorlatok szerint élt, és megvolt győződve arról, hogy azok a gyakorlatok, amelyek megerőltetik a testet, a lelket pedig próbára teszik, megkurtítják az életét. Kedvenc közlekedési tempója az volt, amit ő maga “könnyű sétának” nevezett. Azok a fiatalemberek, akik Lit már hajlott korában követték e “sétákon”, sorra kidőltek mellőle, míg ő mérföldeken át vígan szaporázta. Azoknak, akik tartós egészségre vágytak, azt tanácsolta, hogy “üljetek úgy, mint a teknősbéka, sétáljatok úgy, mint a galambok, és aludjatok úgy, mint a kutyák”. Amikor legfőbb titkát tudakolták, így felelt: “Belső nyugalom.”
Ha már éppen erről beszélünk, térjünk vissza Micimackó kunyhójá-hoz. Róbert Gida épp azt kérdi Micimackótól:

– Mondd, Micimackó, mit szeretsz te a világon a legjobban csinálni?

– Mit szeretek? – Meg kellett állnia, hogy gondolkodjon. Mert mézet enni, ez csakugyan jó dolog, mielőtt nekikezd az ember, olyan az a perc, hogy szinte jobb, mint mikor már nyalja – de nem tudta, hogy hívják az ilyesmit.

A méz már nem ízlik annyira, ha ettünk belőle. A cél nem jelent már annyit, ha elértük. A jutalom már nem olyan értékes, ha megkaptuk. Ha az életünkben kapott jutalmakat összeadnánk, nem volna valami sok. Ha a jutalmak közötti időtartamokat adnánk össze, az már jóval több volna. És ha összeadnánk a jutalmakat és a jutalmak közötti várakozással töltött időt, akkor az összes megvolna. Minden perc, amelyet leéltünk. Mi lenne, ha még élveznénk is?
Ha egyszer már kibontottuk a karácsonyi ajándékot, Nem Is Olyan Izgalmas, mint addig, amíg csak nézegettük, emelgettük, rázogattuk és megpróbáltuk kitalálni, mi lehet – azután kicsomagoltuk. Háromszázhatvanöt nap múlva újra végigjátsszuk ugyanezt, és újra ugyanarra az eredményre jutunk. Valahányszor elértük a célt, úgy találjuk, hogy Nem Is Olyan Izgalmas, mégis azonnal ráhajtunk, hogy elérjük a következő, az utána következő és az az után következő célt.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a célok nem számítanak. Nagyon is számítanak, már csak azért is, mert miközben elérni igyekszünk a célokat, fejlődünk, s végül bölcsebbé, boldogabbá válunk satöbbi. Ha elrontunk valamit, attól szerencsétlenek, dühösek, zavartak leszünk. A cél tehát jót tesz és használ nekünk, már csak azért is, mert jótékony fejlődést biztosít. Ám ettől eltekintve is, a folyamat az, ami igazán fontos. A folyamat élvezete az a titok, amelyet a Nagy Jutalom és az Időspórolás mítosza eltörölt. Ez talán segít is megmagyarázni a Tao, az Út szó mindennapi jelentését.
Minek is nevezzük hát a mézevés előtti pillanatot? Néhányan talán izgalmas várakozásnak neveznék, de én azt hiszem, több ennél. Én tudatosságnak hívnám. Olyan ez, mint amikor boldognak érezzük magunkat, és ezt fel is fogjuk, ha csak egy pillanatra is. A Folyamat Élvezésével megnyújtjuk a tudatosság állapotát, amely akkor már nem csupán egy pillanatig tart, hanem felöleli az egészet. És ebből sok örömünk származhat. Akárcsak Micimackónak.

Azután arra gondolt, hogy Róbert Gidával együtt lenni is egész jó dolog; ha Malacka velük van, barátságos és kedves dolog az is. Mikor mindezt átgondolta, azt mondta: – Legjobban azt szeretem a világon, ha mi ketten Malackával elindulunk, hogy Téged meglátogassunk. Te meg mondod: “Na, nem kellene egy kis Izé?” – És én azt mondom: “Én nem bánom; elkelne egy kis Izé. Hát tenálad, Malacka?” – És különösen, ha ilyenkor szép idő van odakinn, minden cseng-bong, és a madarak is énekelnek.

Ha azzal töltjük el az időnket, hogy örülünk a környezetünknek és kellőképpen értékeljük az életet, rájövünk, hogy nem érünk rá Dógomvan- módon létezni. És ez így is van rendjén, mert a Dógomvan-féle életmód iszonyúan elpocsékolt idő. Lu Ju, a költő így ír erről:

Egymásba tűnnek, s szétválnak a felhők.
Átzúg a szél az udvarunk felett.
Ilyen az élet. Miért nem pihensz meg?
Mi tántorít, ha jönnek az ünnepek?