1. A hiány

A betegség megállni kényszerít. Töprengésre késztet.

A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint.
A szenvedés titkára. A teljesség hiányának titkára.

De a boldogság és a teljesség titkára is.

Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata.

Amikor szenvedünk.

Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk.

Aki szenved – magányos. És aki magányos – szenved.

Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz. Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a külvilágra, a másokra hárítás – megoldást soha nem hozó – felszínes válasz-kísérleteivel, a valóság érinti meg a szívünket.

Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY, valakinek vagy valaminek a hiánya.

Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs – akár elvesztettük, akár elvették –
vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. Minden szenvedésünk mögött a hiány, a nincs, a nemlét áll.
Ezért van az, hogy a szenvedést megosztani nem lehet.
Mert a hiányt, a nincset, a nemlétet nem lehet átadni, vagy átvenni. Mert nincs.

Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk.

Saját szenvedésünk magányba zártságának tragikumát még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk a másik szenvedésének partján.

Segítenénk, de nem lehet. Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át. Megoszthatatlan. Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van.

A rossz titka az, hogy nincs. Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami – szerintünk – kéne, hogy legyen.

2. A félelem

A félelem mélyén a semmi lappang. Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő veszteség, azaz valaki vagy valami hiányozni fog, hanem azért is, mert a félelem maga is a semmi kettőzése. Hogy ezt teljes mélységében megértsük, gondoljunk bármire, amitől félünk… Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet.

Életünk időbe ágyazott. Az idő pedig mint a jelenpillanatok egymásutánja jelenik meg számunkra. Ebből következik, hogy múltam már nincs – amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté, s amit nem tettem meg, nem tehetem megtetté. A jövőm? Csak a reményeimben él. Semmi biztosítékom sincs arra, hogy akár csak a következő létpillanatot is megérjem.

Önmagától értetődő, mégis megrendítő a tény: csak a jelen pillanat az, ami VAN. Nincs több.
A múlt már nincs, a jövő még nincs (és talán nem is lesz). Csak a jelen adott a számomra tenni vagy nem tenni.

A félelem? Nemcsak a tárgya a hiány, a semmi, hanem a létezési “tere”a jövő is a semmi mezeje. Nincs. És mégis kínoz.

Félni annyi, mint tönkretenni a VAN-t, azzal, ami NINCS. Döbbenetes, de lételméletileg belátható tény, hogy szenvedéseink, gyötrődéseink, félelmeink mélyén a SEMMIvel nézünk farkasszemet.

A minket gyötrő rém, a sötétség fejedelme (a sötétség is hiány – a fény hiánya) a semmi ura – nincs.

Ám hiába az elméleti belátás. A “semmi ágán ülő szívünk” “hangtalan vacog” (József Attila).

A betegség HIÁNYállapot. Az EGÉSZség hiánya.

A félelem gerjesztette hiány. Álvalósága a valóságos jelen megélését teszi lehetetlenné.
A félelem hiányt szül. A félelem betegít. A félelem betegség.

A betegség – félelem.

A félelem lételméleti diagnózisa nem segít. Hiába tudom, hogy nincs valós tárgya, mégis kínoz, mégis betegít.
A tudás önmagában nem gyógyító erő.

Félelmeinket nem az értelem szülte, látszólagos racionalitásuk a semmi áttetsző álruhája. A kilábolás sem az értelmi felismerés, belátás.

A félelem által EGÉSZségem károsodott, kilábolni az EGÉSZ ember ügye.

Kora gyermekkorunk keserves felismerése, hogy szívünk nyitottságával visszaél környezetünk. Rádöbbenünk, hogy törékeny mécs őrzi szívünk szeretetlángját.

Minden érzelmi zsarolás, legyen tettese akár a szülő vagy bárki, akitől függünk, minden “haragszom rád” sebet ejt rajtunk, összetör. Válaszul bekeményítünk. azaz kiépítjük a védelem erős falát. A félelem, hogy ismét összetöri szívünket a minket fondorlatos erőszakkal (érzelmi zsarolással) jobbítani kívánó szándék, távolságtartásra, az “én házam, az én váram” megteremtésére ösztönöz.

A nem kis erőfeszítést kívánó törekvés eredménnyel jár. Védetté, erőssé válunk… és iszonyatosan magányossá.

A kifosztástól való félelem arra késztet, hogy feltételrendszert dolgozzak ki: Kik és milyenek legyenek azok, akiket hajlandó vagyok beengedni immáron erősen védett, jól zárt belső világomba.

“Igényes vagyok”, mondjuk, és nem vesszük észre, mi is beálltunk az érzelmi zsarolók sorába. Elvárjuk, hogy a másik a mi helyesnek vélt szándékunk szerint cselekedjék, hisz mi is így teszünk. Védelmi vonalunk, várunk erős fala a mások elvárásainak való megfelelés és a saját elvárásainknak való megfeleltetés építőköveiből épült.

Belső világunk érintetlen maradt.

Az elvárások szerepjátékokra kényszerítenek minket, hisz semmire sem vágyunk annyira, mint arra, hogy megosszuk szívünket a másikkal. Minden, a másiknak-megfelelés-szerep nem más, mint a befogadásért, az elfogadásért való könyörgés.

Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk, miközben sóvárgó szemmel lesünk a másikra védelmi falunk magánybörtönünk kukucskáló nyílásán.

Tudjuk, érezzük – akár megfogalmazva, akár megfogalmazatlanul -, létezésünk ajándék. Abszolút ingyenes. És kiteljesedésünk ennek az ajándék mivoltnak a maradéktalan megélése, azaz ha én is ajándékká válok.

Mindannyian arra vágyunk, hogy egy lángolásban odaadjuk magunkat, hogy kimondhassuk: én te vagyok, a tied vagyok, te vagy a mindenem, te vagy a boldogságom.

Szabadságunkból ered, hogy ez csak önkéntes lehet. Szabadságunkból ered, hogy ezt a lépést csak én tehetem meg a másik felé, és viszont: nem tőlem függ, hogy a másik ingyenes ajándékként, teszem azt, felégetve védelmi erődjét odaadja-e magát

Szabadságunk az, aminek fényében kitűnik minden elvárásunk léthazugság Elemi önátadásvágyunk önnön félelmünk emelte falaiba ütközik. Félünk, hogy “méltatlanra pazaroljuk” ajándék önmagunkat, félünk, hogy ,méltatlan’ a hozzánk betérni vágyó. Mert bár nem hisszük, nem merjük hinni, mégis létezésünk legmélyebb zónájában tudjuk, hogy a falakon belül őrzött valódi önmagunk minden mértéket meghaladó csoda, mindent felülmúló érték.

Amíg úgy vélem, hogy ez a csoda nem lehet akárkié, arról a tényről feledkezem el, hogy a másik is, akárcsak én – csoda, még akkor is, ha épp az ellenkezője látszik.

Ha megkérdőjelezem bárki “méltóságát” arra, hogy adjam magam, a magam méltóságát tagadom az önátadásra, a teljes életre.

Nem csak a mások csodamivoltát teszem kérdésessé, hanem a saját létezésem minden értéket felülmúló csodáját is.

A félelem az, ami védekezésre késztet, a félelem az, ami “igényessé” tesz, a félelem az, ami lefokozza a csodát, a félelem az, ami megakadályoz, hogy elfogadjam a másikat, a félelem az, ami nem engedi, hogy vállalni merjem létem értelmének, ajándék mivoltomnak megélését, azt, hogy felszámolva a magányossá tévő védelem erődjét, immár védtelenül, de akadálytalanul adjam magam, teljes, egész életet élve.

Az EGÉSZ-ség nem más, mint a másik védelmi falak nélküli határtalan elfogadása és a magam határtalan odaadása, a teljes élet, egyszóval: a szeretet.

A félelem a szeretet ellentéte. A félelem az egészség ellentéte. A félelem szeretetlenné, beteggé tesz, mert korlátoz, határol, bezár.

Kiút a félelemből egyedül a kiszolgáltatottság, a gyengeség ellen emelt védőfalak lerombolásával lehetséges. Amit képtelenek voltunk gyermekként vállalni, a kiszolgáltatottságot, és váltunk erős magányossá, azt most, felismerve a zárkózott magány tarthatatlanságát, vállalnunk kell. Az erő nem vezetett sehová.

Létünk titkára döbbenünk rá, amikor felismerjük, hogy nem az erő tesz védetté, hanem az erőtlenség, a kiszolgáltatott gyengeség, amely nem emel gátat, hanem engedi áradni önmagamat.

3. A döntés

Létezésünk szakadatlan döntéssorozat.

A döntés a létezés egyetlen valóság-pillanatában: most és az egyetlen valósághelyén: itt, azaz az “itt és most” jelenvalóságában történik. A döntést az egyetlen döntésjogosult, az én hozza: az én szempontjából az adott pillanatban rendelkezésre álló információk alapján a legjobbat.

Ez nem önzést jelent, hisz másokért önmagunkról lemondó döntést is gyakran hozunk, hanem csupán azt a tényt jelenti, hogy mindig én döntök és helyettem senki sem dönthet.

Döntésünk jó mivoltán semmi sem változtat. Sem az, ha később mi magunk rossznak minősítjük egykori döntésünket (ez akkor volt jó; most tudva azt, amit akkor nem tudtunk, másképp döntenénk, most mást látok jónak, mint akkor), sem az, ha mások minősítik rossznak (ők másképp látják).

Azért döntök úgy, ahogy döntök, mert itt és most ezt tekintem jónak.

Ha valaki nem úgy dönt, ahogy én, az rosszul dönt.

Ez a következtetés a mi létstratégiánk. Ugyanis a minősítéskor csak a saját szempontjainkat vehetjük és vesszük figyelembe. Nem tudhatjuk, miért dönt úgy a másik, ahogy dönt. Efogadhatatlannak tűnik az, hogy a másik is jól dönt.

Pedig így van.

Minden elmarasztaló ítélet, vonatkozzék másra vagy önmagunkra: létvakságból eredő léthazugság.

Az elmarasztaló ítéletek alapjául szolgáló (erkölcsi) mércerendszer közösségi eredetű. A közösség érdekszempontjából minősítősít. Itt helyénvaló és nélkülözhetetlen: ezáltal szabja meg az egyén helyét és szerepét a közösségben.

Ha a közösségi (erkölcsi) mérce-rendszert az “én” személyes viszony- rendszerében alkalmazzuk akkor a teljes zavarodottság állapotába kerülünk.

Ami a közösségnek jó, az lehet nekem rossz és viszont… Ezáltal válik lehetségessé az, hogy magunkat és másokat hitványnak tartunk, döntéseinket, döntéseiket rossznak tekintjük vagy ellenkezőleg: gaztettek szentté nemesülnek.

A mértéket a hiány szüli. A mércék a semmiből a hiányok létrafokain vezetnek a mindenségbe.

A nincs, a hiány, a megismerésnek szükséges mankó a teljesség felé vezető úton. Minden mérce hazugság, mert nincs semmi és nincs hiány, csak a van van, a teljesség.

Személyes viszonyrendszerünkben, az Én -Te kapcsolatban értelmét veszti minden mérték.

Az “Én Te vagyok” mértéke a mértéktelenség, a teljesség, az egészség.

Az “Én Te vagyok” egysége a közösségben jelenvaló elkülönültségnek a személyes kapcsolat általi felszámolása.

A megvilágosodás: látni a másik döntésének, a másik cselekvésének, a másik személyiségének a szentségét.

A valóság nem ismer döntést. A valóságban nincs jó és nincs rossz.

A valóság van. A valóság csendes.

A természet a számunkra érzékszervileg megragadható, megismerhető valóságszelet. Tanít.

A törvények szerint létező természet életek millióit pusztító földrengései, a szökőárak, a hegyomlások nem rosszak, hisz a törvény szerinti mozgások. A természet nem akadályozza az eret metsző gyilkos fogakat, a zsigereket tépő ragadozó csőröket és nem tompítja a húsba mélyedő karmokat. Szenvtelen a ragadozta áldozatának végvonaglására és nem rezdül a legelésző állat fogai közt őrlődő növény néma halálsikolyára.

Nem, mert ez a rend.

A természet nem ismer jót és nem ismer rosszat. A természet nem ismer és ezáltal nem minősít.

A természet van.

Csak az minősít , aki ismer. Aki evett a “jó és rossz tudásának a fájáról”.

Ismerni annyi, mint különbséget tenni. Ismerni annyi, mint elválasztani.

A “rossz” titka az, hogy nincs. A rossz léthiány.

A természet nem ismer hiányt, nem ismeri a nincset, mert a nincs – nincs.

Az ember törvénye – akár a természeté: az odaadottság. Az emberi döntés akkor “rossz”, ha hiányzik belőle az ember odaadottsága, akkor “rossz”, ha a valóságot – bármilyen megfontolásból – nem fogadja el a maga teljességében, csak részben, csak hiányosan.

A másik rossz döntései és a döntéseiből fakadó cselekedetei zavarnak bennünket, mert nem illeszkednek a mi “jó” világunkba. A mi “jó világunk” a Valóság teljességéhez mérve hiányos, mert a “rossz” kirekesztetté, el nem fogadottá vált.

A Teljesség el nem fogadott része, a mi teljességhiányunk jelenik meg betegség formájában.

A betegség a teljesség, az egész-ség hiánya.

Az elutasított, a hiány eleinte gyengéd kopogtatással jelzi létét: “Itt vagyok. Fogadj el, hogy teljes lehessél!”
E gyengéd jelzések létezésünk zavaró tényezői. Minket csak az általunk nem elfogadott, nem helyesnek, nem jónak tartott tények zavarnak.

Minden zavaró tény kegyelmi kapu, amely a teljességre, az egész-ségre nyílik. Ha elfogadom a létét.
Ha nyilvánvalóvá válik, hogy az engem zavaró döntés ugyanúgy jó, mint az én döntésem. Ekkor létvakságom káprázatfala, amely elválasztott engem a másiktól, szertefoszlik.

Látni fogok. Nem az elítélés csonkalátásával, hanem a Valóságnak a Mindent szívére ölelő szeretetével.

Látni fogom a hiánytól sebzett szíveket, és azt, hogy e sebek a Teljesség befogadására nyitott kapuk.

Látni fogom, hogy elutasításaim sebeztek és általuk én is sebződtem.

Hogy a sebeink egyek.

Gyönyörű szabadságunkban dönthetünk úgy is, hogy a zavaró tényezőket továbbra is kirekesztjük, elutasítjuk, nem fogadjuk el létvalóságukat, létjogosultságukat.

A Valóság, a Teljesség nem tágít. Újra és újra jelzi létét. Hisz a Teljességre, a boldogságra vagyunk teremtve.

A Teljesség újra jelzései az egyre erősödő zavaró tényezők, végül: a betegségeink.

Minden betegségünkben az általunk el nem fogadott és ezáltal hiányzó jelenik meg a Teljesség kegyelmi ajándékaként.

Minden betegben láthatóvá válik, ott ragyog a Teljesség: elesettségében, gyengeségében, kiszolgáltatottságában, védtelenségében, rászorultságában.

Biegelbauer Pál