Amikor az ember tanulni kezd, még nem lát tisztán, célja hibás, szándéka homályos.
Jutalmakat remél, melyeket soha meg nem kap, mert a tanulás nehézségeiről semmit sem tud.

Lassan tanulni kezdi a dolgokat – először apránként, aztán nagy tömbökben. Aztán a gondolatai hamarosan összezavarodnak. Amit tanul, az soha nem egyezik azzal, amit lát vagy elképzel, ezért félni kezd.

A tanulás soha nem olyan, mint amire az ember számít. Minden lépés új feladat, és a félelem, amit az ember megtapasztal, könyörtelenül és makacsul halmozódik. Az élete csatamezővé válik.

És így szembetalálja magát első természetes ellenségével: a félelemmel!
Borzalmas ellenség – csalóka és nehezen legyőzhető. Az út minden kanyarulatánál elrejtőzik és lesben áll.
És ha az ember a jelenlététől megretten és megfutamodik, az ellenség véget vet a tudás keresésének.

És mit tehet azért, hogy félelmét legyőzze?

A válasz nagyon egyszerű. Nem szabad megfutamodnia. Félelmével dacolnia kell, és a tanulásban újabb és újabb lépéseket kell tennie. Annak ellenére, hogy teljes rettegésben él, nem szabad megállnia.

Ez az szabály! És eljön a pillanat, amikor az első ellenség meghátrál.

Az ember bízni kezd saját magában. Szándéka megerősödik. A tanulás már nem olyan ijesztő feladat.
Amikor ez az örömteli pillanat elérkezik, az ember bizton kijelentheti, hogy első természetes ellenségét legyőzte.

Ha az ember a félelmét egyszer már legyőzte, akkor élete hátralevő részében megszabadul tőle, mert a félelem helyett tisztánlátásra tesz szert – a szellem világosságára, mely a félelmet eltörli. Ettől kezdve az ember ismeri a vágyait, s tudja azt is, hogyan csillapítsa ezeket a vágyakat.

Carlos Castaneda