Azt mondják, a valódi szeretet: ad.

Aki igazán szeret, az mindig csak ad, állandóan és számolatlanul. Nem kapni akar, csakis adni. Sugárzik, mint a Nap, dől belőle a szeretet ereje. Szüntelen adásban van.

Igaz ez? Lássuk csak!

Tudjuk már, hogy a gyermeki szeretet nem ilyen. Ő még kapni akar. Meghalna, ha nem kapna; ezért kapaszkodik, és vonzalma egyirányú: elfogadó. Az adás képessége csak jóval később születik meg bennünk – ha egyáltalán megszületik.
De nagyon korán is megtörténhet. Néha nem kell hozzá felnőnünk. Bizonyára láttál már kisbabák arcán adakozó mosolyt. Néha úgy nevet anyjára, mint a napsugár. Mintha azt mondaná: „Nincs még semmim. Nem tudok mást adni neked, csak a mosolyomat. Tessék, itt van!” Nem gyermeki hála van az arcán, hanem valami ajándékozó jóindulat. Nem tudni, hogy ez egy magasról érkezett szellemiség jele-e, vagy őrangyala szól neki ilyenkor:
„Nevess az anyádra, mert jólesik neki!” Anyák elolvadnak az ilyen pillantástól, mert nem babaszemek néznek rájuk, hanem egy érett lélek nyájas mosolya. Néha mintha egy kis fölény is lenne benne – nem a kiszolgáltatott állatka hálája, hanem valami megfontolt, érett jóindulat. Ritka az ilyen mosoly. Gyerekszerepben az Istent úgy képzeljük el, hogy gondoskodik rólunk. Isten a gondviselőnk. Nem kell tenni érte semmit. Elég, ha jól viselkedünk – és ő máris ad. A rossz gyereket megbünteti, a jó gyereket megjutalmazza.

A legtöbb vallás „gyerek-vallás”. Híveiben föl sem merül az a gondolat, hogy az Istennek esetleg segítségre lenne szüksége. Az imádság legtöbb esetben valamiféle kérelem. Kunyerálás. Valamit kapni akarunk. És ezért egyetlen dolgot tehetünk: igyekszünk jól viselkedni. Szeretlek, csak adj! Nincs nagyobb fordulat egy ember életében, mint amikor felnő, és rádöbben, hogy nemcsak elfogadásra, hanem adásra is született. Valaha a haszidok úgy nevezték az igazi hívőket, hogy istensegítők. Jézust is ilyennek tartották.

Kik az „istensegítők”? Ha azt képzeled róluk, hogy ők azok, akik a szeretetet nem kapni, hanem csakis adni akarják – nem ismered őket. Olyasmiről beszélgetünk most, amit ritkán olvashatsz könyvekben. A könyvek azt írják, hogy az igazi, az adó szeretet. Nem az, amikor kapni, hanem amikor adni akarunk. Amikor szétsugározzuk szeretetünket. A szeretetre, még a jézusi szeretetre is, azt mondják, hogy ez nem más, mint örökös adás.

Szüntelen áldozat – másokért.

Az anyai szeretet valóban csak adni akar. Akkor érzi jól magát, ha adhat. De azt már képtelen felismerni, hogy nemcsak ó’, más is boldog, ha adhat. És bármennyire is jóságos anya – a szeretetet képtelen elfogadni. Nem engedi, hogy szolgálják, mindig szolgálni akar. Lánya helyett megfőzi az ebédet. Tálal, mos, vasal helyette. Nem engedélyezi neki, hogy adjon. Nem tudom, megfigyelted-e már, de az ilyen féloldalas anyai működésnek az lesz az eredménye, hogy a lányát két kézzel visszanyomja gyerekkorába. Nem engedélyezi neki, hogy felnőtt ember legyen. Hogy átélje az adás örömét. Ráadásul az ilyen anya önmagával szemben is adós marad: nem tud szeretni igazán! Nem tud elfogadni. És ez a nagy baj. Nagy baj, mert féloldalas helyzet. Az örökké szolgáló anyák, ha nem tudják gyerekeik adó szeretetét és segítségét örömmel elfogadni:nem szeretnek igazán. Itt nem háláról van szó. Hanem arról, hogy „Szeress, gyermekem! Most te jössz!” És most mondom a lényeget. A szeretet – mivel az ember poláris lény – egyszerre adás és kapás. Odaadás és elfogadás. Kölcsönösség élmény.

Ha csak az egyik működik – ha féloldalas –, nem igazi szeretet! Ráadásul adni sokkal élvezetesebb és örömtelibb, mint kapni! Figyeld meg, karácsonykor mindenkinek az okozza a nagyobb örömet, amikor a többiek az ő ajándékát bontogatják. Amikor látjuk mások szemében, hogy örömöt okoztunk nekik. Csak utoljára nyúlunk a saját ajándékainkért. Sőt, ha őszinték vagyunk, onnan kezdve, hogy a többiek kibontották azokat a csomagokat, amiket hetek óta verítékes hajszával gyűjtögettünk, pakoltunk és fölcímkéztünk – számunkra véget is ért a karácsony. Amiket mi kaptunk, csak kötelező tapintatból bontjuk ki, hogy meg ne sértsünk senkit. Az örömöt ugyanis nem az okozza, amikor a saját ajándékodat kibontod, hanem az, amikor a másik szemében meglátod a hálás csillogást. Adni jobb, mint kapni. Fölény van benne. Bőség, erő, élet-öröm.

Gondolj csak arra, ha valaki bajban van, s okos tanácsot adsz neki, mennyire élvezed! Nincs rá jobb szó.
Az embernek jólesik gondolatot, segítséget, vagy akár szeretetet adni, mert ilyenkor érzi a saját erejét, sőt néha sajnos a hatalmát is. Legyünk őszinték: adni jobb érzés, mint kapni, mert aki ad, gazdag, s aki kap, szegény.
Most például gondolatokat adok neked. Hidd el, hogy én az írást sokkal jobban élvezem, mint te az olvasást. Én adok, s te elfogadod. Fogalmad sincs, hogy milyen óriási dolgot teszel! Én nagyon nehezen tudok elfogadni másoktól valamit. Jobban szeretek beszélni, beszélni, és élvezni a hangomat, mint csendben hallgatni mások okosságát. Szerettem valaha színpadon játszani, és megsúgom neked: sohasem értettem, mi az öröm abban, ha valaki csak nézi. Ül a sötétben, s nézi, hogy nekem a fényben milyen jó, és élvezetes, és örömteli a játék. Inkább játékos akarok lenni, mint bámulni a játszókat, mozdulatlanul;
még köhögni sem szabad! Sugárzó Nap akarok lenni, nem sápadt Hold, mert adni sokkal nagyobb élvezet, mint kapni. Őszintén bevallom, ha valaki állandóan adni akar, s nem tud tőlem elfogadni semmit, attól én a szó szoros értelmében elmenekülök.

Sok fanatikus hittérítő szemében láthatod azt a dülledt szemű kéjt, amit az adás öröme okoz bennük. Meg se hallja, ha azt mondod, hogy „Köszönöm, de én ezt már tudom”. Csak mondja, mondja a magáét, mert „adásban” van. Nem az a fontos neki, hogy te kapjál, hanem hogy ő adjon. Mert ő kiválasztott. Ő a mindentudó, és te a tudatlan. Élvezi a térítést. Dől belőle a szó. Lelkesülten önti magából az „Isten igéit” – boldog, hogy ő mindezt már tudja, hogy ő már gazdag, fényes – és fogalma sincs róla, kinek beszél.

Nem is érdekli, hogy te ki vagy. Vagyis nincs benne szeretet.

A valódi szeretetnek két arca van: a szebbik a hallgató. A legtöbb anya képtelen megajándékozni gyermekét azzal, hogy elfogadja tőle a szeretetét. Hacsak nem beteg, nem tűri, hogy gyermekei kiszolgálják. Nem engedi, hogy főzzenek, takarítsanak, mossanak helyette. Nem engedi meg nekik, hogy adó módon szeressék. Nem veszi észre, hogy a „lelkemet kiteszem értetek” fárasztó és áldozatos öröme nem igazi szeretet, hanem nagyfokú önzés.
Az ilyen anya gyermeke nehezen nő fel, mert nem tanulja meg, hogy adni öröm. Látszólag lusta, trehány, önző – valójában nem tanulta meg, hogy adni: boldogság. Adni ugyanis csak az tud, akinek van miből.

Ereje, jósága, hatalma, tudása, szorgalma, tehetsége, bősége van – az adó ember ezt az áradó bőséget élvezi. Hogy sok van neki valamiből, a másiknak meg nincs.

Ez a jang-öröm. Zsenivel ezért kellemetlen élni, mert állandó adásban van, lelki orgazmusban, élvezi bőséges erejét. Minden helyzetben ő jön, és ő ragyog, képtelen maga elé engedni bárkit is, mert csakis önfényében tud gyönyörködni. (Zseni feleségének lenni a legnagyobb megpróbáltatás.) Gyógyítani is bizsergetően jó érzés, mert az ember érzi a saját egészségteremtő mágiájának, vagy akár a jó szándékának a hatalmát. És titokban így imádkozik: „Add, Uram, hogy mindig csak én adhassak, és sohase szoruljak másokra!” Isten azonban nem hallgatja meg az ilyen imát, mert azt akarja, hogy teremtménye legyen teljes ember, és tudjon elfogadni is.

Sok gyermek csak akkor kapja meg anyjától a szeretet-adás lehetőségét, ha a mama összeomlik, és rászorul a szolgálatára. Amikor egy betegség megállítja az örökmozgását, ágynak dől, és rákényszerül arra, hogy elfogadjon. A gyermeke pedig arra, hogy végre adjon. Ilyenkor kénytelenek szerepet cserélni. Muszáj nekik.

Minden betegségnek rejtett oka van, s ez az ok nemcsak a beteget, hanem a környezetét is érinti. Bizonyára tudod, hogy amikor a pszichoszomatikus okokat kutatjuk, gyakran látjuk, hogy nemcsak magunknak, de másoknak is betegek lehetünk.

Sok anya betegsége mögött az a benső Én-jétől vezérelt cél rejlik, hogy egyrészt ő maga megtanulja elfogadni mások szeretetét – vagyis hogy a lelke kiteljesedjen –, másrészt hogy a gyermeke fölfedezze végre azt, amit kettőjük féloldalasan működő, torz kapcsolata miatt képtelen volt megtapasztalni: hogy adni öröm. Most muszáj. Muszáj adni, mert az a Nagy Adakozó ágynak dőlt, és leállt. A betegnek pedig el kell fogadnia a jóságot, mert rászorul. Egy örökmozgónak tehetetlenül elfogadni a szolgálatot: nehéz. Ilyenkor utálja magát. Méltatlan dolognak érzi, hogy az életben először nem ad – hanem ő kap. Etetik. Itatják. Tisztába teszik. Kiviszik az ágytálát. Ölbe veszik, mint egy gyereket és kisimítják a gyűrött lepedőjét. Keserves próbatétel ez számára, és ugyanakkor tanulás. Elfogadni mások jóságát – ez a jin-öröm.

A betegség, látod, esélyt ad arra, hogy a lélek teljessé váljon. Az anyáé is – és a gyereké is. Ne felejtsd el, a karma törvénye nem más, mint megélni valaminek a túloldalát. Megélni egy adónak az elfogadás alázatát. És az elfogadónak az adás örömét. Így lesz a lényünk teljessé. Csak annak a szolgálata hiteles, aki el tudja fogadni a szolgálatot. A csak-adó ember nem boldog ember, csak addig, amíg ad – hiányzik lelkéből a jin-öröm egyensúlya. Kalkuttai Teréz anya, a világ legcsodálatosabb „adója” azt írta egyszer lelki bizalmasának:

„Önt Jézus különleges szeretettel szereti. De számomra olyan nagy a némaság és az üresség, hogy nézek, de nem látok, hallgatok, de nem hallok. A nyelv mozog, de nem beszél… A mosoly egy álarc, egy palást, ami mindent eltakar. Úgy beszéltem, mintha tiszta szívemből szeretném Istent, gyengéd, személyes szeretettel. Ha ott van, azt mondta volna: micsoda képmutatás!”

Ilyen egy nagy „adó” őszinte vallomása. Adni és kapni – ez az igazi szeretet. Ez még az érzékek síkján is így működik. Csak az a szeretkezés valódi, melyben a „Boldoggá teszlek” adó akarata, a „Tégy engem boldoggá” elfogadó, szomjas várakozásával egyensúlyba kerül. Akiben csak az „adás” öröme él, nem jó szerető.

Önző. Nem adja meg társának azt a lehetőséget, hogy viszonzásul boldoggá tegye őt. Tévednek azok a szexológusok, akik nem veszik figyelembe a léleknek ezt a polaritását, és a másik „kielégítéséről” beszélnek.
Az örömteli szeretkezés az adásnak és elfogadásnak az egyensúlyán múlik. Mégpedig mindkettőjükben. Férfiban, nőben. Ahol csak az egyik ad, és a másik csak elfogad, valami nem működik jól. Magasabb lelki síkon így működik az „istensegítők” hatalmas szeretete is. Az istensegítők éppúgy tudnak adni, mint kapni. Mindkettő fontos is nekik. Jézus működését teljesen félreérti az, aki azt hiszi, hogy ő csupán adni akart. Nem tudom, hogy egy ilyen könnyű kézzel írott tárca alkalmas-e arra, hogy ezt a mélyebb gondolatot kimondja, de ha már benne vagyunk, szerintem ne álljunk meg, ki tudja, lesz-e módunk még beszélgetni erről.

Az Út – mondta – szent fogalom. Ez a Tao, az élet és az igazság útja. És a Mester, mielőtt útjukra bocsátja a tanítványait, azt mondja:
„Csakis tiszta lábbal járhattok rajta. Talpatok az a rejtélyes területe testeteknek, ahol lényetek a földdel érintkezik, s ezért a láb tisztasága szimbolikus jelentőségű.” Ez az első tanítás: a Mester beleviszi a végtagba azt az érzetet, ami a szentség útja. Mágikus keze odateszi az Utat a tanítványok lába alá.
A második tanítás még lényegesebb: „Tanuljátok meg elfogadni a szeretetemet. Győzzétek le magatokban a
»Jaj, mester, ne tessék itt négykézláb szolgálni minket« önző zavarát. Engedjétek meg, hogy szeresselek titeket. Tanuljátok meg az elfogadó szeretetet! Őrüljetek a tiszta víznek, és élvezzétek a tenyerem érintését.
Ez az, ami jólesik nekem. Tegyetek engem boldoggá: szeressetek engem, s ne csak tiszteljetek.” Nem az alázatról szól ez a jelenet – mondta az Angyal.
– Nem arról a színjátékról, hogy a Nagy Ember letérdel a kisember előtt. Nem alázatosságra nevel, itt Jézus, bemutatva, hogy, lám, mire képes még egy isteni lélek is, hanem elfogadni tanít. Nem az a lényeg, hogy ő meghajol, hanem az, hogy a másik fogadja el boldogan, hogy megmossák a lábát. Hogyha majd az emberek közé mennek a tanítványai, ne erőszakos, dülledt szemű, megszállott és agresszív hittérítők legyenek, akik szüntelen adásban vannak, s csak mondják, mondják az igét – hanem vigyék el mindenhová a szeretet teljességét, s ha valahol úgy látják, hogy ők nem kapnak szeretetet, onnan azonnal jöjjenek el, és még a port is töröljék le a sarujukról. Tanuljanak meg csendben lenni. Hallgatni.

Meghallgatni, hol tartanak az életükkel azok, akiknek beszélnek. Tanuljanak meg örülni mások mosolyának, hálájának, jó szavának. S ha valaki szeretetből ad nekik egy üveggolyót, őrizzék meg egy életen át.
S ha valakitől kapnak egy szeretetteljes pillantást, éljék át, hogy a kör bezárult. Előbb nem. „Elvinni” a szeretetet sehová nem lehet úgy, hogy én majd hozom magammal, s odaadom nektek. Mert ahol nem szeretnek engem, ahol nem hálásak nekem, s nem mondják azt, hogy maradj még itt; ahol nem érzem a boldogságát annak, hogy kapok, ölelést, jó szót,mosolyt; ahol nem sírunk mindannyian, ha el kell válnunk, én is, és ti is– ott, kedves barátaim, nincsen szeretet. Ez így van két ember között. Így van egy párkapcsolatban. Egy családban. Egy népben. S az egész világon. Szeretet nincs.

Csak egymásszeretet van.

Müller Péter