A szellemről

Dream.

Minden kor embere azt tartja, hogy a szellem, bár a test kisugárzása csupán, mégis túléli a testi világot.

Oktalan dolog illúziót látni abban, amiben mindenki hisz, és elfogultság volna az általános meggyőződést tudatlanságnak és hiszékenységnek bélyegezni. A kritika nyomán éppen nem szűnik meg a hit, és közepes gondolkodásra vall, ha a meg nem értett dolgokat nem-létezőknek hisszük. A hullámok világában például érzékelésünk a semminél is kevesebb.

Ha a dolgokban nem hiszek, ha mindenben kételkedem, önmagamban akkor sem vesztem el hitem, mert magamban érzem a minden kételynek ellenszegülő sötéten hatalmas elemet, és bárhogy nevezzük is a tudat e lényeges magját: akár élő szellemnek mondjuk, akár kétkedő monásznak, létezésében nem kételkedhetünk, mert az élet itt nem tűr kételkedést. Megismeréséhez pedig a szeretet vezet el, mert ez a magunkból való kilépésnek és a másba való átömlésnek szenvedélye.

Az én gyakran vágyik eldobni magától a test terheit és hevesen áhítja a megszabadító változást. A szerelem, mint annyi szenvedély, akkor óhajtja a halált, mikor a szenvedély célhoz ér. A laboratóriumban méricskélő tudákos azt mondaná ugyan, hogy ez a fáradt test gyengesége csupán. Pedig e lendület a szerelem mélyéből, a szerelem teljességének pillanatában ered, a test elernyedése előtt, s az erősek szívében. Mert erősek azok, akik magukénak mondják az igazi szenvedély ritka erejét.

Nem tudjuk, hogy a szellem és a test külön életet élnek-e, s a szellem kisugárzásának módja is ismeretlen.
De mindenesetre nehezebb hinni a lélek elpusztulásában, mint abban, hogy a test elomlik. A szerelem örökkévalónak hiszi magát. Hogy e szónak: örökkévalóság, van-e értelme, nem tudom. De az érzés bizonysága önmagában van, akár az életé. Milyen nyomorultul üres, mélység nélküli és sivár az a tudat, melyet nekünk szán a világ! A tudósok kinevethetik a szellemet, de bizonyítékaikon csak mi fogunk nevetni. De rászednek-e valóban, s ha igen, ki tesz bolonddá? A szellem örökkévalósága bizonyára látszat, de talán van az örök jelenvalóságnak is törvénye. A tiszta lélek számára minden jelenvaló. Az idő a testet öltött gondolat illúziója, a test földi mozgásának ábrája. Goethe is erre gondolt egy este, mikor Schiller szellemének sugallatára az örök életről elmélkedett. A szellemekkel is üzérkedés folyik, akár a testtel. Mindenütt vannak csalók és ostobák. Undor fog el, ha arra gondolok, hogy a legnagyobb lelkek pénzsóvár szélhámosoknak és ostoba kísérletezőknek kénytelenek engedni, akik Beethoven-nek hamis hangokat és Shakespeare-nek ürülékgondolatokat tulajdonítanak.

De nem is erről van szó. Bohócok és piszkoskezű szélhámosok sem tudják eloszlatni azt a hitet, hogy a síron túli fenséges titok más, mint a semmi. Az effajta népség éppoly méltatlan az örök lélekhez, ha van ilyen, mint a nagy költőkhöz a kontárok hada.

Talán nem is olyan együgyű az az egyszerű lélek, amelyik asztalt táncoltat és apró kopogások útján érintkezik a szellemekkel. Sok ilyen lelket a remény éltet, többeket a nagylelkűség vezet. Nem félnek a haláltól. Nem egy egyszerű embert ismerek, aki az örök életnél jobban szereti a megsemmisülés gondolatát, s ha módjában lenne, tudná, mit válasszon. Az örökkévalóság, kivált a szellemé, megborzasztja az ilyen embert. Ha az élethez ragaszkodunk, akkor a testet és annak örömeit szeretjük, s csak az átmenetitől félünk, mely a véghez vezet, de nem a haláltól.

André Suarés

Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: