Halmozhatjuk az élvezeteket, egyik örömből a másikba igyekezhetünk, de mindennek a központjában ott van az “én”, aki mindezt élvezi.

Az “én”, aki több örömre vágyik, aki keresi, kutatja, áhítja a boldogságot, az “én”, aki harcol, aki egyre kifinomultabbá válik, de sohasem szeretné, ha ez a folyamat véget érne.

Csak akkor érhetjük el az extázist, a valódi, fájdalom nélküli boldogságot – amely megalkuvást nem ismer, és nem valamiféle keresgélés eredményeképpen jön létre -, ha az “én” a kifinomulás során végül eltűnik.

Megalkuvás nélküli boldogságra csupán akkor nyílik lehetőség, ha elménk az “én” gondolatán – kísérletező, megfigyelő, gondolkodó kategóriákon – túl fejti ki tevékenységét. Ez a boldogság nem lehet a szó hétköznapi értelmében állandó.

Elménk viszont keresi az állandó boldogságot, valamit, ami tovább tart. A folyamatosság utáni vágy romlottságra utal…

Ha képesek vagyunk megérteni az élet folyamatát anélkül, hogy jót vagy rosszat mondanánk rá, véleményem szerint akkor következik a kreatív boldogság, amely nem a “tiéd” vagy az “enyém”. A kreatív boldogság olyan, mint a napfény. Ha magunknak akarjuk megtartani a napfényt, az már nem tiszta, meleg és életet adó.

Hasonlóképpen, ha azért vágyunk a boldogságra, mert szenvedünk, vagy mert elvesztettünk valakit, esetleg azért, mert sikertelenek voltunk, az csak egyszerű reakció. Ha azonban elménk képes túljutni ezen, olyan boldogságra talál, amely már nem önmagából fakad.

J. Krishnamurti