A kör

Lehet a kézszorításnál világosabb mozdulat? Én foglak téged és te fogsz engem. Érzem az erődet, és te érzed az én erőmet. A kézfogás az egyenlőséget érezteti, vagy talán még helyesebb így: a kézfogás az egyenlőség akarása. Innen a jól ismert szívélyes támadás. És milyen finom művészet az erősebb számára, hogy a szorítás egy hajszállal se lépje túl az egyenlőség mértékét. A több itt durvaság, de a kevesebb már visszautasítás és megvetés, vagy éppen félelem és fösvénység. Egy ujjat adni egyenesen sértő. A kar visszahúzása védekezés, mivel a kar védi a bordákat. Ezért oly bátor a római köszöntés: a gyilkos kihívása. Ezek a mozdulatok mind valamely szándékot fednek fel és hangsúlyoznak. Ellenben, ha kezünkkel könnyedén, mintegy röpkén üdvözlünk valakit, az az oldottságot fejezi ki. Milyen jól értenek ehhez a kisgyerekek!

Kézfogás.

A farandol (provence-i körtánc – a ford.) olyan tánc, amelyben a lábak a kezeknek engedelmeskednek.
Minél messzebb van valaki a vezértől, a lánc súlya annál jobban ránehezedik. A farandol tehát a zsarnokságnak és annak a dührohamnak képe, amely magának a zsarnokságnak a törvénye. Néha a szenvedélyes játékban az utolsó táncos úgy pörög, akár valami parittyakő. Jól értem a bretagnei-ak lassú körtáncát, amelyben a lépések mérsékelt ritmusát valahogy kézzel jelzik. Ez az igen gyengéd kényszer maga a biztosíték. A társadalom egységét itt a vezér jó ízlése teremti, akit a többiek utánoznak. Ez a jelbeszéd minden szenvedélyre mérséklően hat – még az örömre is! A kezek szerelmi éneke az, amely oly fegyelmezett, akárcsak valami énekkar.

farandol.

Hadd szóljak azonban a kislányok körtáncáról. Ez sem egyéb, mint a tenyerek játéka. A szenvedélyek fellobbanását s egyszersmind megfékezését itt az teszi lehetővé, hogy a körnek nincs se feje, se farka.
Kit mennyire húznak, ugyanannyira húz ő. De ehhez egyforma erőseknek kell lenniök. A túl kicsi gyermeket két oldalról húzzák, és ezáltal a görbe alakja elromlik. Ellenben ha egyenlő erősek, a görbék legszebbike, a kör keletkezik. És az ember egyszeriben megérti, hogy úgy, mint a püthagoreusok is mondták, a kör maga az igazság. A férfiak ellipszise nem igazságos, a két végen zsarnokok uralkodnak. Ezek a szimbólumok annak idején, mikor a karvezetők a tánc görbéjét s annak leírt nyomát vizsgálták, világosak voltak. Úgy vélem, eltávolodtunk a körtől, valamint az énekben is eltávolodtunk az összhangtól. Feltételezem, hogy az elemi kör valamennyi görbében jelen volt, mégpedig abban az időben, amikor a tánc a leghatalmasabb, legkifejezőbb nyelvet jelentette, azaz látványt a táncosok számára, de a lecsillapodás folyamatában önismeretet is. A király részt vett a táncban és mindenki király volt. Ma a király a karszékben ül és fizet, hogy szórakoztassák. A táncot eladták.

Körtánc.

A kislányok körtánca hívta fel figyelmemet arra, hogy azok, akik a geometriát társadalmi forrásból származtatták, téves úton jártak. Megfeledkeztek a művészetekről és az ünnepekről, amelyek a maguk eredeti tisztaságában isten és vezér nélküli és minden kényszer és kötelezettség nélküli kultuszok. Ez pedig azért történhetett, mert a szociológusok epés fickók, akik a társadalmat magános elvonultságukban kutatják. Az öröm nem képes lebilincselni gondolataikat. Mentől sanyarúbb a szükség, annál elfogadhatóbb az számukra. Fáradhatatlanul újrateremtik Hobbes Leviathanját, amely a polgárt mint az állam rabját ábrázolja, amelyben a rend a háború rendje, és a görbe a törvény ellentéte. Mint a szociológusok mondják, minden egyenes irányban halad.
A hatalom határozza meg a jeleket, és maga ez a szó: vonal, a gyalogságot jelenti. A görbék, mint a háborúk híres balsikerei és véletlen sikerei, a gyenge pontokat és a töréseket jelzik. A kígyózó oszlopok pedig a szomorú kényszer által eltorzított rendnek képviselői. Nem véletlen, hogy a kígyó az alattomos hatalomnak, szó szerint az ördögi hatalomnak, nemes terveink megrontójának a jelképe. Ezzel szemben a farkába harapó kígyó, amelyik a körtáncot utánozza, a szellem győzelmét és az állat felett való örök uralkodót jelképezi. Így a báj és az öröm fedik fel számunkra azt, ami a geometriában a legszabadabb, a legszebb.

Farkába harapó kígyó.

Világosan látom, hogy ilyen képek alkották a népek ősi gondolatait, és gyanítom – lévén az eredendő okok mindenkor azonosak; ilyenek is alkotják azokat örökké. Mert eltekintve attól, hogy az ember mindig a gyermekségből indul (és jól tudjuk, még nem sikerült megoldani, hogy politechnikusként szülessék), világos, hogy az ember a szív, a tüdő, a gyomor uralma alatt él; ezek pedig szüntelenül lesben álló állatok, úgyannyira, hogy csak a táncnak megfelelő gondolkozás lehet a helyes. Az ember semmivel sem jut előbbre, ha körzővel rajzolja meg a kört. Bizonyos, hogy a tizenöt lóerős kocsi igen civilizált dolog, de gyakran valami megkergült bestia tartja a kormányt. Kétszeresen is visszataszító kép: az állat, aki kormányoz, és a geometria, amelyik engedelmeskedik. Ó, gondolat! Ó, ócskavas!

Alain

Forrás: Hamvas Béla: Anthologia humana
Kép: ismeretlen szerző

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Szólj hozzá: