A hiányzó gyermeki én
A lány igazi álmodozó volt. Esténként, amikor a csillagok beborították az egész égboltot, órák hosszat tudta bámulni a messzeséget egy kis pince tető cserepein hanyatt fekve, és fejében folyton ugyanazok a kérdések zakatoltak szüntelen. Miért vagyunk? Mi értelme az életnek?
Eddigi élete során annyi emberrel találkozott, és folyton csak figyelte őket. Szinte tanulmányozta a viselkedésüket. Annyi idegen házban járt és nyert bepillantást mások életébe, mégis olyan egyedül érezte magát mindvégig.
Iskolába menet szótlanul bandukolt az odavezető úton, miközben társai mindenféle témát meglovagoltak. Csupán jó szándékból, na meg egy jó körözöttes kifliért, kakaóval fizetségért, minden reggel besegített az iskola büfésének, és közben csendesen figyelte az asszonyt, ahogy az ténykedésük közben beszélt. Mennyi mindenről tud egy ember beszélni, gondolta mindig magában. De mi értelme is van ennek a sok beszédnek? Azt gondolta csak felesleges töltelék dolog a felnőttek életében, mert nem bírnak csendben és főleg a saját gondolatukkal együtt lenni. Egy elterelő hadművelet arra, hogy mélyen magukba nézzenek.
Aztán egyszer találkozott úgy egy öt- hat éves körüli fiúcskával, aki a nyári melegben kis trikóban és nadrágban a lépcső betonján ülve, hazugságoknak látszó történetek hegyével repítette el magát a saját képzeletvilágába. Beszélt, de nem azért mert azt érezte, hogy beszélnie kell. Ő maga volt a történetek főszereplője. Gördülékenyen ment neki minden mondat mely elhagyta a száját, és nagy kerek szemével mikor a lányra nézett mintha behívta volna őt is a varázslatos világába. Mert ebben a mesében ő volt a varázsló. Minden esemény, ami összesűrűsödött a történetében úgy alakult, ahogy azt csak ő akarta. Nem számított, hogy az előbb még egy hős tűzoltó volt, aki éppen megmentett egy idős nénit a lángok martalékától, aztán onnan átugrott egy képzeletbeli szuperhős jelmezébe. Oly természetességgel járt –kelt képzeletbeli birodalmában, mintha csak egy láthatatlan fonálon fűzte volna össze a kusza szálakat, számára oly valóságos egésszé. A felnőttek persze nem értették a fiút. Furcsa talán zavart mosollyal arcukon néha oda-oda bólogatva tettek úgy mintha érdeklődéssel kísérnék számukra zavarosnak tűnő meséjét. De a lány ámulattal figyelte őt. Hogy tud ilyen határtalan fantáziával rendelkezni? Miért nincs benne elakadás? És miközben azzal a gyermeki ártatlansággal mesélt boldognak látszott. Irigyelte ezt a könnyedséget. Hiányolta magában azt a gyermeket, aki egykor ő is lehetett. Vajon hol veszíthette el? Hol volt az a pillanat, amikor megszakadt vele a kapcsolat? Hol keletkezhetett, azaz űr, ami ennyire elválasztotta tőle?
Visszajutni! Találd meg újra Önmagad! Gondolta magában. Megint olyan könnyed gyermek szeretett volna lenni, aki önfeledt és gondtalan pillanatokban él. Ledobni valahogy a gátakat, amik szinte gúzsba kötve nem engedik az embert szárnyalni. Mitől félünk valójában? Hogy mások majd valamit gondolnak rólunk?
És akkor mi van? Kit érdekel? Így is ezt teszik nap, mint nap. Mégis mi értelme lenne az életnek, ha nem merjük azt élni?
Este, amikor ismét a sötét égbolton a gyémántként ragyogó csillagokat bámulta a kis pincetetőn, egy pillanatra azt érezte, hogy megint boldog gyermek.
Látta amint ott fent a csillagok egy kis pislákoló fejbókkal köszöntik egymást. Látta, ahogy kedvesen érdeklődnek a másik hogyléte felől, és amikor egy kis csillag élete véget ér, mily egyszerűséggel hagyja el társait, csak egy könnyed „viszlát” –ot mondva azzal a tudattal, hogy nemsokára megint találkozni fognak.
Igen, a lány igazi álmodozó volt. Nem tudta, hogy az élet számtalan meglepetést tartogat még a számára. Nehézségeket. Szerelmeket. Megannyi Örömöt. Bánatot. Fájdalmakat. Könnyeket. Sok-sok mosolyt. De azt tudta, hogy ha újra felfedezi magában elfeledett gyermeki énjét, és már nem engedi el, az élete egy izgalmakkal teli utazás lesz csupán!
-VR-
