Gyógyítás nincs, csak gyógyulás van.

Amit gyógyító tevékenységnek nevezünk, legyen bár tudományosan megalapozott orvosi, avagy évszázados tapasztalatokra építő természet- és népi gyógyászat, nem más, mint segítségnyújtás a betegnek, hogy visszanyerje elvesztett belső egyensúlyát.

A csak a tünetek felszámolását célzó gyógyító tevékenység eredménytelen. A gyógyulás látszatát kelti, felszíni tapasz csupán. A belső egyensúlyvesztés, új megjelenési formát találva, ismét a felszínre tör, új tüneteket hozva létre.

A betegség csak jelzés, külső megnyilvánulása annak, hogy létezésvakságunkból eredően az egészből csak részeket vagyunk hajlandók elfogadni. Betegségeink tükröt tartanak elénk, jelezve: mit utasítunk el az egészből, mit nem fogadunk el.

Akadályoznak, lehetetlenné teszik elképzeléseink megvalósítását, mutatva, hogy nem az a mi utunk, egyben megállásra és egy másik útra kényszerítenek. Arra az útra, mely a hiányból az egész-ségre vezet, a teljesség elfogadásának útjára, a mi valódi utunkra.

Betegségeink gyengévé, elesetté tesznek. Megnyitják szemünket, megértők leszünk az addig elítélt – többnyire a másokban, kevésbé a magunkban meglátott – gyengeségek iránt. Így visszanyerjük az elvesztett egyensúlyt, elfogadóvá válunk, egésszé, egészségessé.

A gyógyulás – életreform.

Reformálni, latin eredetű szó, annyit jelent, mint újra formát adni valaminek ami elromlott. Ám e szó jelentéstartalma sokkal több. Nemcsak a formáról, a külső alakról van szó. Az új, a születőben lévő, a csődöt mondott múlt romjain, a csömörrel teli jelen igényelte igazabb tartalom az, ami reformért kiált. Lett légyen egy emberi közösség (csoport, réteg, nép, nemzet) vagy az egyén, ha reformtörekvése csak a részekre vonatkozik, az igényelt új rend helyett csak zavart, káoszt kap cserébe. A reform mindig az egész ügye.

A reform – folyamat. Mint minden nagy és lényegi dolog az életünkben, észrevétlenül kezdődik. Az elégedetlenségből fakadó változtatás-igény mint búvópatak a mélyben, csendben, a víz sziklát emésztő erejével működik bennünk, míg egyszer csak egy megrendítő létpillanatban forrásként a felszínre tör. A felismerés pillanata ez.

Keresni kezdjük az eszközöket reformunk megvalósítására. Az eszköztár oly gazdag, mint maga az emberi élet.
Bárhol elkezdhetjük. Leginkább az addigi hibás életmód az, ami kezdeti változtatásaink tárgya. Életünk külsőleg megragadható szférájában a testi egészségre ártalmas szokások: egészségtelen táplálkozás, mozgásszegénység, éjszakázás stb. elhagyása, az új ételek, a sportosabb élet, a feszültségcsökkentő technikák alkalmazása révén valóban jobb közérzetre lehelünk szert.

Egyidejűleg szellemi egészségünkkel is törődni kezdünk. Felhagyunk a figyelem elterelő, kábulatba zsongító szellemi szemét fogyasztásával, az értékes felé fordulunk. Életmód megújító technikákat sajátítunk el különböző tréningeken.

A testkontrollt követi az agykontroll, meditálni kezdünk, olykor „transzcendentálisan” is.

Módivá, divattá vált hál’ Istennek a reform-életmód. Reform életmódi-butikok tucatjai kínálják az egészséges és sikeres életre vezető irodalmat, étkeket, gyógyeszközöket, az eddig elérhetetlen, kellemes borzongást keltő okkult és titokzatos, mágikus erejű tárgyakat, könyveket olvasgatunk, megtesszük lehetőségeink szerint, ami
megtehető. Jobban érezzük magunkat, sikeresebbek leszünk a munkahelyen, a közéletben, a társaságban.

Minden jól megy, és mégsem vagyunk elégedettek. Valami, valami hiányzik. Újabb reform-módszerekkel kísérletezünk… és a hiány megmarad. A reformot elindító elégtelenségérzet csak részben kapott kielégítést. Már minden forma megújítva, úgy tűnik, a tartalom is, és mégse.

A reform, amely testi, szellemi mivoltunkat hatotta át, elégtelen lenne? Igen. Mert mindannyian tudjuk: lehetünk makkegészségesek, szellemi táplálékunk az emberiség kultúrkincsének legnemesebbike, ezek mind-mind nagyon fontos dolgok, de nem biztosítják azt, ami felé reformált és nem reformált életünk során törekszünk, a boldogságot.

A reform vagy belső – vagy semmilyen.

Korrumpálódott emberlétünk vaksága, hogy problémáink, nehézségeink okát a minket körülvevő világban látjuk, önmagunkon kívül: a körülmények azok, amelyek boldogtalanságunk forrásai. Úgy tűnik, hogy testi és szellemi adottságaink és az adott körülmények eleve megszabják: boldog leszek-e vagy boldogtalan.

Bár tudjuk, sőt nap mint nap tapasztaljuk, hogy számtalan jó képességű, egészséges, jó körülmények közt élő ember boldogtalan vagy boldog, és sokan betegségtől gyötörten, szerény képességekkel, rossz körülmények közt élve boldogok vagy boldogtalanok, mégis – fittyet hányva a ténynek, hogy a boldogság független a testi, szellemi jóléttől és a körülményektől – boldogságunk útját a testi, szellemi kondíciók és a körülmények javításában látjuk, keressük, és értetlenül állunk boldogságdélibábunk romjain.

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után, még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg. Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább – kívül.

Az Út bennünk van. Testi, szellemi adottságaink csupán a készlet, amivel az adott körülmények közt gazdálkodhatunk. Ezek vannak. Megváltoztathatóságuk csak csekély mértékben lehetséges és a lényegen semmit sem változtat. Amíg korlátként éljük meg őket (mert kívülről valóban korlátnak tűnnek), addig a „mi lenne ha…” semmi mezején tengetjük látszatlétünket.
A „kancsalul festett egekbe néző” ábrándozás – tudjuk – „az élet megrontója” (Vörösmarty), nem old meg semmit. A valóságra ébredés, csak még mélyebbre taszít a nyomorúságba.

Elfogadni azt, ami van, ami megváltoztathatatlan, annyi, mint felismerni, hogy amit eddig korlátoknak tekintettem, nem azok, hanem ellenkezőleg szabadságom megélésének egyedüli eszközei.

Mert a szabadságom a legmélyebben rejtezik, semmi és senki el nem veheti tőlem. Ami csak az enyém. Csak nekünk, embereknek adatott meg a szabad döntés a létezés értelmének, az önárasztásnak megvalósítására vagy megtagadására. Míg rajtunk kívül minden létező válogatás nélkül, ingyen árasztja magát, mert van, addig mi, emberek ezt csak a szabad döntésünk révén valósíthatjuk meg.

A természetes életmód nemcsak a természet kínálta eszközök felhasználásában rejlik. A belső út perspektívájából nézve ennél sokkal több: valódi reformot kínál.
A természet – valóság. Egyszerűen – van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni.

Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud nem áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját. Hogy én is csak akkor kezdek „vanni”, létezni, ha adom magamat, mint a kő, a virág, a fa, a naplemente, a Hold vagy a szellő.

Csak mi, szabadsággal áldott emberek tudunk úgy lenni, hogy nem vagyunk. Mi tudjuk nem adni magunkat. Ezért a mi önárasztásunk a Mindenséget megrendítő gyönyörű tett, teremtés. A létezés lehetőségét valósággá tesszük.

Az életreform: megtalálni magunkban azt a csodát, amelyet mindannyian a szívünkben hordunk.
Ez belülről hatja át lényünket, és ragyogásával betölt minket és a Mindenséget.

A gyógyítás

Jelen korunkban kimondatlanul bár, de lényegét tekintve csaknem valamennyi gyógyító eljárás és módszer mechanikusan szemléli az ember életműködését. Ha olajozottan működik a „gépezet”, egészséges, ha akadozik, beteg. Ez utóbbi esetben meg kell „javítani”, vagy ki kell cserélni a hibás alkatrészeket (gyógyszerelés, műtét), ha pedig az alkatrészek ugyan jók, de lerakódások akadályozzák a teljes hatásfokú működést, meg kell tisztítani az oda nem való felesleges anyagoktól, ki kell „pucolni” a dugulófélben lévő járatokat.

Ez a szemléletmód rendkívül fontosnak tekinti a „gépezet” energiaellátását biztosító anyagok milyenségét, az állandó karbantartást. Tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz az optimális működés biztosítására, bámulatra méltó technikákat fejleszt ki a működészavarok felderítésére (diagnózis), káprázatos arzenálját teremti meg a hibaelhárítás, -kiküszöbölés módozatainak (terápiák). Az erőfeszítések azonban korántsem arányosak az elért eredménnyel hatásfokuk elkeserítően alacsony. Hajszálpontos diagnózis, briliáns technikával végrehajtott műtét: az operáció sikerült, a beteg meghalt.

Érthetetlen. Ugyanúgy, akár a legkiválóbb gyógyszerekkel kezelt betegek kórságának makacs maradandósága. Hibás lenne ez a szemléletmód? Korántsem. Hisz testi működésünk valóban „gépies”, érvényesek rá a biológiai mechanizmus törvényei. Miért, hogy mégsem érvényesül maradéktalanul az imént vázolt mechanikus szemléletmód? Nem hibás, igaz. Csakhogy részben igaz. Féligazság. Hiányos. Nem az ember egészét veszi figyelembe, hanem csak rész-összetevőjét. Csak az ember testi mivoltát tekinti, annak működéstörvényei határozzák meg cselekvés-irányultságát. Ne higgyük, hogy ez a szemléletmód csak az orvostudományra jellemző. Nem mentes tőle sem a népi-, sem a természetgyógyászat. Csak a módszereik térnek el egymástól. Ez utóbbiak mind diagnosztikájukat, mind terápiájukat tekintve kímélőbb, inkább testbarát eljárások.

Kétségkívüli, hogy a csak mechanikus szemlélet sohasem volt jellemző a népi- és természetgyógyászatra, sőt az orvostudomány története során is fel-felbukkant, és az utóbbi évtizedekben egyre inkább előtérbe került a teljesebb emberszemléletre való törekvés.

Biegelbauer Pál