Csend és nyugalom! E kettőnek oltárt kellene építeni – ha korunk tudna még oltárt építeni –, hogy mindenki méltóképpen hódolhasson előtte. A csend az a világ-elem, amelyben a nagy dolgok megszületnek, hogy készen és világos alakban, teljes méltóságukban az élet napvilágára lépjenek és uralkodjanak. Nemcsak Hallgatag Vilmos, hanem minden jelentékeny ember, akit csak valaha ismertem, nem volt sem diplomata, sem stratéga és sohasem fecsegett arról, mit tett és mit alkotott. Saját egészen köznapi zavaraidban csak egyetlen napra fogd be a szád és mennyivel tisztábbak lesznek reggelre szándékaid és kötelességeid! A hallgatás néma munkásai, ha az ember a tolakodó zajt távol tartja, micsoda romokat és milyen szemetet söpörnek ki! A beszéd gyakran, nem mint a francia mondja, a gondolat elrejtése, hanem az, ami a gondolatot teljesen megfojtja úgyhogy már nincs mit elrejteni. Beszélni nagy, de nem a legnagyobb. Ahogy az a bizonyos svájci felirat mondja: hallgatni arany, beszélni ezüst. Vagy ahogy a legszívesebben mondanám: a beszéd az idő, a hallgatás az örök gyermeke.

A méhek csak sötétben tudnak dolgozni. A gondolatok csak a csendben élnek, ahogy az erény is hatását csak rejtve tudja kibontani. Jobb kezed ne tudja, mit csinál a bal. Még saját szívednek se mondd el, egyetlenegyszer sem azokat a titkokat, „amelyeket úgyis mindenki tud”. Avagy nem a szemérem minden erkölcs és minden morál anyja? Mint a többi növény, az erény sem növekszik, csak úgy, ha a nap szeme nem látja. Ha a világosság éri, vagy ha szemedet reá veted, akár csak lopva pillantasz is reá, a gyökér kiszárad, és a növényen nem nő több virág.

Az irodalomban talán el fogunk érkezni oda, hogy az írókat abban a mértékben fizetik, amely mértékben valamit elhallgatnak. Egész komolysággal szólva, nem vonatkozik ez sokkal inkább minden beszédre és cselekvésre? Az értéket nem az dönti el, ami a föld színe fölött van, hanem az, ami alatta. Minden beszéd mögött, ami valamit ér, van a még többet érő hallgatás. A némaság mély, mint az örökkévalóság; a beszéd sekély, mint az idő. Különös? Jaj a kornak és jaj az embernek, ha ezt az ősi igazságot elfelejti.

Az ügyefogyott fecsegése nem arról szól, ami valóban megtörtént, hanem csak arról, amit elmulasztottak megtenni, s ami nem sikerült. Az ügyefogyott történet (amely semmi egyéb, mint ennek a szánalmas hiedelemnek az írásban lefektetett, többé-kevésbé megrövidített alakja) kevés olyasmit tud, amit tudni érdemes. Attila betörése, a keresztesháborúk, a szicíliai vecsernye, a harmincéves háború: csupa bűn és nyomorultság. Nem munka, hanem a munka akadálya. Mialatt a háború folyt, a fű tavasszal minden évben kizöldült és a gabona minden nyáron megérett. A munkás keze és a gondolkozó értelme nem pihent. És minden bűn és nyomor ellenére a föld még mindig virágzik. Szegény, szegény történet! Csodálkozva kérdezi: honnan ez a sok virág? Semmit sem tud arról, ami rózsa, munka, tavasz, gondolat; annál többet viszont arról, ami mindezt meg akarja semmisíteni. Ezért van oly nagy jelentősége ennek a sajátságos mondatnak: Boldog nép, amelynek nincs története!

Carlyle