Levegő. Légzés. A mindennapi lélegzés egy csodálatos mechanizmus, amit figyelem nélkül tesz az ember. Ki és belégzés. Egyszerű folyamat. Maga az élet. Természetesen két funkciót látunk el ezzel az egyszerű feladattal. Belégzéskor a biológiai funkciókhoz szükséges oxigént jutatjuk a szervezetünkbe, másodsorban pedig, az életerőt szívjuk magunkba.

Ahhoz, hogy az emberi test működőképes legyen folyamatos friss oxigéndús levegőre van szüksége. Ezt a környezetünkből tudjuk felvenni, és légzőrendszerünk hatja végre a szervezetünkben ehhez szükséges gázcserét.

Légzőrendszerünk főbb részeit a felső és alsó légutak, tüdők, mellhártya, csontos mellkasfal, rekeszizom, légzési segédizmok, légzőközpont alkotják.

A légutak: A légutakban áramlik a levegő a tüdőbe, onnan kifelé és azon belül. Ezek a légutak sorozatosan elágaznak, s az egyre szűkebb hörgőágak végül is a tüdőhólyagocskákban végződnek.
A belélegzett levegő a gégén át jut a légcsőbe, így mindkét tüdőbe egy-egy főhörgő lép be. Légvételkor a légcsőben érkezik a levegő a mellkasba ahol ez a cső kisebb ágakra oszlik, s azokon átáramlik a levegő a tüdőbe.
A hörgők elágazásakor egyre kisebb átmérőjű csövecskék jönnek létre, amelyek a tüdő minden részébe eljutnak.
A legkisebb csövek parányi zsákocskákban végződnek, amelyek voltaképpen a tüdő szövetét alkotják. Ezeknek a részei a tüdőhólyagocskák, amelyeknek a vékony falán át megy végbe a vérrel a gázcsere.

Tüdő

A légzés szerve. Kúp alakhoz hasonlító páros szerv. A két tüdő a mellüregben, a szív, a nagyerek és a középen lévő gátorüreg más képleteinek két oldalán helyezkedik el. A jobb és a bal tüdő önálló szerv. Mindkettő egy-egy jobb és bal mellhártyazsákban van zárva. Szabadon helyezkednek el a mellüregben, csupán a két főhörgő és a nagy vérerek rögzítik őket. A tüdő szövete lágy, szivacsos és nagyon rugalmas.

Minkét tüdőnek van:

• csúcsa, amely a kulcscsont mögött a nyak aljáig nyomul fel
• alapja, amelynek homorú felszíne a rekeszizmon nyugszik
• homorú, gátüregi felszíne, amely gátor-üregi képletekkel határos

Lebenyek és hasadékok:

A tüdőket mély hasadékok osztják lebenyekre. A jobb tüdőnek három, míg a szív helyzete miatt kisebb bal tüdőnek két lebenye van. Mindegyik lebeny független a többitől, ugyanis a saját lebenyhörgőjén át kapja az oxigéndús levegőt, s a vérerek is lebenyenként különülnek el. A hasadékok mélyek, átérik a tüdőt, s mellhártya határolja őket.

A tüdőlebenyek tüdőszegmentumokra tagolódnak amelyeket kötőszöveti réteg választ el egymástól. Mindegyik szegmentum piramis alakú. Alapjuk a tüdő mellhártyai felszíne, míg csúcsuk a tüdőkapu felé néz amelyen a hörgő és a verőér belép mindegyik szegmentumba. A visszerek a szegmentumok határán haladnak a tüdőkapu felé.

A tüdőbe az erek (tüdőverőér és tüdőgyűjtőér), idegek, és a főhőrgők a tüdőkapun (hilus pulmonis) át lépnek be, illetve ki. A tüdőkapukban nyirokcsomók találhatók, melyek a tüdő nyirokelvezetésében játszanak szerepet. A tüdők lebenyekből épülnek fel, a bal oldali kettő, a jobb oldali tüdő három lebenyből. A mellhártya: A mellhártya fali lemeze a mellüreget belülről, zsigeri lemeze pedig közvetlenül a tüdők felszínét borítja.

A légzés menete:

A légzésnél megkülönböztetünk egy külső légzést a szervezet és a környezet között, illetve egy belső légzést a vér és a sejtek között. A belélegzett levegő 21 % oxigént, 0,04 % széndioxidot, 78 % nitrogént, és néhány tized százalék nemes gázokat tartalmaz. Ezzel szemben a kilélegzett levegő 16 % oxigént, 4,04 % széndioxidot tartalmaz, a nitrogén és a nemes gázok százalékos aránya érdemben nem változik. A légzés automatikus szabályozás (akaratunktól független), és akaratlagos szabályozás alatt áll. Az automatikus szabályozás központja az agytörzsben, a nyúltvelőben található, melynek fő kémiai ingere a széndioxid (és nem az oxigén). Minden olyan esetben, amikor a szervezetben felhalmozódik a széndioxid (hypercapnia), fokozódik a légzés (hyperventillatio), míg ha csökken a széndioxid mennyisége (hypocapnia), csökken a légzés (hypoventillatio).

Az akaratlagos szabályozás, mint minden ilyen jellegű folyamat, az agykéreg működéséhez kötött. Mindezek mellett a légzés szabályozásában szerepet játszik a vegetatatív idegrendszer is: a szimpatikus idegrendszer hatása (pl. sportolásnál, munkavégzésnél) fokozza a légzés mélységét, frekvenciáját, tágítja a hörgőcskéket, míg a paraszimpatikus idegrendszer hatása (pl. alvásnál) ezekkel ellentétes: csökkenti a légzés mélységét, frekvenciáját és szűkíti a hörgőcskéket.

Percenként átlagosan 12-16-szor veszünk levegőt (légzési frekvencia), egy belégzés, illetve kilégzés során kb. 500 ml levegő áramlik be, illetve ki a tüdőnkből. Az egy mély belégzést követő teljes kilégzést vitálkapacitásnak hívjuk, melynek normál értéke felnőttekben 4-5 l.

Légzőrendszerünk kilégzéskor az elhasználódott gázok (széndioxid) távozásában, és a rossz fáradt életerő elengedésében játszik még igen fontos szerepet.

Létezik egy élettani jelenség, melyet légzési ritmuszavarnak (légzési arrhytmia) hívunk. Belégzéskor a szívfrekvencia nő, kilégzéskor csökken. A tüdők a légcsere mellett fontos szerepet játszanak a szervezet sav-bázis háztartásának, a vér állandó vegyhatásának (pH) biztosításában.

Fontos tisztában lenni azzal, hogy a tüdő és a tiszta légutak, milyen fontos szerepet játszanak életünkben. Ezért igyekeznünk kell ezek rendszeres tisztítására, karbantartására. Ha tehetjük, kerüljük a dohányzást, a füstös, poros helyeket, amik ingerelhetik, megterhelhetik légutainkat.

Kevés ember alkalmazza a helyes légzést, így tüdőkapacitásának csak töredékét használja fel, felszínes kapkodó légzésével. Az ősi, indiai ájurvéda gyógyászati rendszerében, a légzést az orron- át, javasolja. Azért teszi ezt, mert a két legfontosabb nádi (energiavezeték), itt helyezkedik el, amin keresztül a prána áramolni tud. Ha az orrunkon keresztül lélegzünk, akkor az agyunkat és a fejben lévő csakrákat is ellátjuk életenergiával, így ez az energia a gerinc mentén leereszkedik, és feltölti az összes csakránkat.

Viszont ha a szánkon keresztül lélegzünk, akkor az életenergia lefelé száll, megakadályozva az életenergia megfelelő működését. Törekedjünk a megfelelő légzés elsajátítására, meditációval, különböző tisztító gyakorlatokkal.

A helyes és tudatos légzés elsajátítható, hogy általa hosszú, és egészséges életet élhessünk.

A légzés mindenhol ugyanazt a dolgot jelenti: az életenergia felvételét. A légzés azon túl, hogy a szorosan körülöttünk lévő világhoz kapcsol, összeköt más szférákkal, létformákkal is. Szimbolizálja tehát, az egységbe való tartozást, a ki-be légzésen keresztül a folyamatos kommunikációt (adok-kapok), az összeköttetést szűkebb és tágabb környezetünkkel. Ez minden élőlényre igaz a Földön. És bár ez egy „tudattalan tudás”, mindenkire hat.

A légzőszervek megbetegedései összességében tehát arról szólnak, hogy félünk, vagy nem akarjuk elfogadni a körülöttünk lévő helyzeteket, befogadni azt az életet, amit magunk körül tapasztalunk. Leegyszerűsítve tehát, kimenekülünk a közegből, ahova tartozunk, és bezárkózunk az általunk létrehozott világba egy időre.

A légzőrendszer, melynek segítségével sejtjeink éltető oxigénhez jutnak, a bőrhöz hasonlóan az elhatárolódás és a kapcsolat szerve is. Ők a határaink az “Én” és a Külvilág (“nem Én”) között, egyúttal általuk vesszük fel a kapcsolatot a külvilággal.
Míg azonban a bőr-érintkezés szoros, testi kontaktus, mely vállalható vagy elkerülhető (megérinthetünk valakit, vagy engedhetjük, hogy megérintsenek bennünket), egyfajta intimitás, elkötelezettséget jelent, addig a tüdőn, légzésen keresztül létrejövő kapcsolat légiesebb, távolibb, közvetettebb, viszont kényszerítő erejű, nem elkerülhető.

Ezen kívül a légzés szoros összefüggésben áll a kommunikációval, hiszen beszéd közben a tüdőből kiáramló levegő rezegteti meg a hangszalagokat. Mindezek alapján talán nem meglepő, hogy a bőrbetegségek a nők, a légzőszervi (gége és tüdő) betegségek pedig a férfiak között gyakoribbak.
Hiszen a nők viszonya az intimitáshoz sokkal ambivalensebb, mint a férfiaké. Egyrészt jobban igénylik az érintést, a simogatást, az összebújást, másrészt mindez számukra erős érzelmi elköteleződéssel jár.
Ezzel szemben a férfiaknak több problémájuk van a kommunikációval, főként érzelmeik szóbeli kifejezésével.

Megemlíthetjük még, hogy gyermekkorban az asztma igen gyakori betegség. Valószínű, hogy ez az önvédelem, az “énvédő” mechanizmusok gyengeségével, kialakulatlanságával magyarázható. Sok gyermek “kinövi” a betegséget – defenzív, énvédő mechanizmusai megerősödnek, önvédelméhez nincs szüksége a tüdő sírógörcsére. Súlyos, fenyegető, szorongáskeltő élethelyzetben azonban az énvédő stratégiák megrendülhetnek, s ez a betegség kiújulásához vezethet.

Az asztma (asthma bronchiale) rohamokban jelentkező nehézlégzés. Elsősorban a kilégzés nehezített, mely ilyenkor sípoló, fütyülő hangot is adhat. A fulladásos roham a kis hörgők szűkülete következtében alakul ki, melynek oka egyrészt a hörgőcskék simaizomzatának görcse, másrészt ilyenkor a hörgők nyálkahártyája duzzadt és nagy mennyiségű, sűrű váladékot termel.