Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk.
Vannak, akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk,
elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre,
hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük. (…)

A fenébe is! Mikor kezdünk már el úgy élni, hogy megértjük az élet sürgető dübörgését?
Ez itt most – ez a mi időnk, ez a mi napunk, ez a mi nemzedékünk…
nem pedig a múlt valamely aranykora vagy a jövő ködös utópiája…

Ez itt az időnk… akár lelkesedünk érte, akár nem.
Ez itt a mi időnk még akkor is, ha gyakran kiábrándítónak,
fárasztónak, unalmasnak találjuk.

Ez az élet, ami nekünk adatott… és múlik, múlik…
Mi a csudára várunk hát?