Judith Sills:
Az életnek nevezett kötéltánc legnagyobb részében behúzódunk a magunk alkotta otthonos színtérre.
Ott mindvégig kényelmesen megbújhatunk: elfoglaltan, gondolatokba merülve, szenvedve vagy jókedvűen.
Ismerős és mozgásterünket szűkre szabó kikötő ez, egyetlen kijárata a kifeszített kötél,
amelyik a következő biztonságos kikötőhöz vezet.
Idővel és igen kellemetlenül az ígéret reflektorfénye a következő színtérre vetül,
és a miénk fájdalmassá vagy üressé válik.
Amikor ez bekövetkezik, megdermedünk a helyünkön.
Megkockáztatjuk-e a változtatást, elindulunk-e a magasban kifeszített kötélen?