Paulo Coelho:
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors.
Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (…)
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt:
mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (…)
És azt gondolta: “Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem.”
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (…)
Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (…)
Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (…)
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
“Miért jöttél?” – kérdezte a halált. “Hogy újra együtt repülhess a madaraddal” – felelte a halál.
“Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.