Müller Péter:
Ma már ritkán szeretünk egy fát, egy virágot, egy állatot – ez nagyon ősi élmény. Ősibb, mint az istenhit vagy a szerelem. Sajnálni egy öregedő fát, végignézni lassú pusztulását és a halálát: szívszorító. Néha egy kutyust vagy egy macskát is úgy gyászolunk, mint a gyerekünket. Titokzatos rokonság ez!

Nem az ember és „természet” rokonsága, hanem az élet rokonsága minden Létezővel. Egyek vagyunk. „Ő” még máshol jár a végtelen úton, de egy az Út. A meséknek van igazuk: a fáknak lelkük van. A kutyák pedig nagy tanítómestereink lehetnek. Sokat tanulhatunk tőlük.

Bizonyos keleti felfogások szerint egy-egy guru kutyának születik a tanítványa mellé, azért, hogy megtanítsa Őt a szeretetre. Ott baktat mellette szótlanul, bölcsen, vagy koldul vele az utcán. Elvárja, hogy az gondozza, időt áldozzon rá. Néha többet, mint egy gyerekre. Cserébe hűséges, és feltétlen szeretetet ad. A legtöbb kutyus: jó. Olykor valóban bölcs is, egy nagy lélek „mahatma”. Néha egy négylábú több dologra tanít, mint egy egyetemi professzor.